2013. április 21., vasárnap

Isaac Marion - Eleven testek



Néhány napja olvastam ki a könyvet, de annyi minden történt, hogy csak most volt érkezésem leülni, és írni róla… Na jó, ha teljesen őszinte akarok lenni, most is beadandókat kellene gyártanom, de ez azért mennyivel szórakoztatóbb már, nem? Na ugye.

Mikor jó néhány hónappal ezelőtt hallottam a könyvről, majd a filmről is, fintorogva húztam a szám. A szerelmes zombi… ez ugye csak valami vicc?
De aztán, ahogy egyre többször szembejött velem mind a könyv, mind a film, úgy kezdtem egyre elfogadóbbá válni a témával kapcsolatban. Oly annyira, hogy úgy döntöttem, nekem kell ez a könyv. (Mert ugyebár alapvető, hogy először a könyvet olvassuk, és csak utána nézzük meg a belőle készült filmet).
Jó, egy kissé húztam a számat a filmes borító miatt. Miért nem csinálták meg úgy, mint A burkot, vagy Az Éhezők Viadalát? Ott legalább levehető az a borzalmas „filmes plakát”, és ott van alatta a szép eredeti. Persze hamar túlléptem a dolgon, de mégis… Na mindegy.

Elkezdtem olvasni, és meglepődtem azon, milyen jó R fejében lenni – mert ugyebár ez egy E per egyes narrálású regény R szemszögéből. Aki esetleg nem tudná. Ami egyébként nagy szó, legalábbis nekem, aki nagyon szereti az E per egyes könyveket, ugyanis semmi sem tud annyira elrontani egy könyvet, mint az, ha az olvasó nem szeret a főszereplő szemén át látni. Na, az aztán tényleg megöl mindenfajta illúziót.

R viszont aranyos. Esküszöm, hogy aranyos, pedig ilyet zombira nem igazán szokott mondani az ember. Laza beletörődéssel veszi tudomásul, hogy ő Holt, és egész nap mást sem csinál, mint hörög egy sort, és mozgólépcsőzik. Imádtam ezt az öniróniát. Hogy pontosan tudja magáról, micsoda, azt is, hogy ez ellen nem tud tenni semmit, ennek ellenére vágyik valami többre, valami jobbra. Pedig egy zombinak nem lehetnének ilyen irányú elképzelései, ugye?
Ahogy mozgólépcsőzünk R-rel, szép lassan betekintést nyerhetünk a zombi-társadalomba. Bizony, mert nekik olyanjuk is van. És nem, még mindig nem lesz nevetséges a dolog. Sőt, a masszív önirónia, és a szarkasztikus stílus ellenére a könyvnek vannak meglehetősen brutális és gyomorforgató jelenetei. Ezek pedig igenis kellenek bele. Ettől lesz képes az ember komolyan venni ezt az egészet, annak ellenére, hogy éppen egy szerelmes zombiról olvas.

Apropó. Félreértés ne essék: ez nem instant szerelem. R nem csak úgy a semmiből lesz szerelmes Julie-ba. Nem bizony. Úgy tudom (bár még nem láttam a filmet), a filmben R előbb lesz szerelmes, csak utána eszi meg Julie pasijának agyát. Ugye? Javítsatok ki, ha tévedek, mondom, még nem mentem el a moziba.
Nos, a könyvben leírtak sokkal logikusabbak, és sokkal érthetőbbé teszik az egész szitut. R elkezdi megeszegetni Julie barátjának agyát, majd ezek után ébrednek benne emberi érzelmek. De ezek sem légből kapottan, és azonnal. R először csak meg akarja védeni a lányt, még saját maga sem érti tisztán, milyen okok is vezérlik a tettét.

Julie reakciói azonban nekem kissé… hogy is mondjam… hihetetlenek voltak. Kezdjük azzal, hogy nem gyászol. De tényleg. Első este még kicsit sírdogál… De ennyi. Jó, visszaemlékezésekből (na erre is kitérek még) láthattuk, hogy Perry és Julie kapcsolata már nem igazán volt idillinek nevezhető… de akkor is. Julie reakciói nem voltak hitelesek, és elhiszem én, hogy Marion gyorsan és pörgősen akarta megoldani a dolgot. De még ötven oldal bőven belefért volna, és akkor Julie sem tűnik egy bedrogozott ufónak, aki azonnal egy zombi karjaiba veti magát. Neki kiskorától kezdve azt tanították, azt látta, hogy a zombik gonoszak, és lelketlenek. Nem értettem, hogy volt képes ilyen gyorsan elfelejteni mindezt, még akkor is, ha R tényleg egy kedves zombi.

Ami viszont nagyon szépen ki volt bontva, és látszott, hogy erre az író sok gondot fordított, az R fokozatos változása. Tényleg napról napra látszott a fejlődés, ahogy a néhány szótagos mondatokból később már majdnem összefüggő mondattöredékek, később kerek, egész mondatok lettek. Hogy lassan leszokott az emberi húsról, az agyról, ahogy a mozdulatait egyre inkább képes volt koordinálni, és ahogy az arckifejezése is egyre beszédesebb lett.
Perry - aki Julie volt fiúja, amúgy. Nos, ez a szál nekem kissé furcsa volt. Enyhén skizofrén érzésem támadt tőle, és sokszor nem egészen tudtam hová tenni. Nem zavart, hogy Perry hangja szól R fejében, nem azt mondom, egyszerűen csak nem értettem, hogy akkor most Perry szelleme/lelke/akármije még mindig életben van, vagy ez még mindig az agy hatása, és R csak azért látja visszaemlékezés-szerűen Perry életének egy-egy meghatározó jelenetét. Voltak olyan részek, mikor már nem is igazán tudtam, most  melyik fiú narrációját is olvasom tulajdonképpen.

A háttér. Nos, nagyon sok mindenbe bele lehetne kötni. Igazából nem volt háttere. Nem tudtuk meg, mitől váltak az emberek zombivá, mitől váltak külön a Holtak és az Elvenek, azt sem tudtuk meg, mitől kezdett el R, majd utána egyre több zombi „változni”. Nem tudtuk meg, hogy ennek az egésznek mégis mi köze van Julie-hoz, és hogy miért változott a könyv végén sárgává a lány szeme. Ha jobban belegondolunk, az itt és most kivételével semmit nem tudtunk meg a könyv folyamán.
Láttuk a zombik társadalmát, láttuk az emberekét, de hogy ez hogyan és miért alakult így, arról halvány fogalmunk sincs.
És tudjátok, mi a furcsa? Hogy erre tulajdonképpen csak a könyv utolsó oldalait olvasva döbbentem rá.
Végigolvastam egy könyvet, és fel sem tűnt, hogy valójában csak a levegőben lóg az egész. Nem bántam, hogy nem építették fel rendesen, azt sem bántam, hogy a végére sem lettem sokkal okosabb. És valahol ezért is tartom jó, és eredeti könyvnek az Eleven testeket.
Annak ellenére tetszett és lekötött, hogy az égvilágon semmit sem magyarázott meg közben.

Egyébként a könyvben a karakterek idősebbek ám, mint a filmben. Senkit se tévesszen meg: ez nem a 14-16 éves korosztályt célozza, annak ellenére, hogy a borítón Stephanie Meyer ajánlása szerepel.

Négy és fél csillag az ötből.

És most már csak a filmet kell megnéznem. Aztán, ha úgy alakul, talán még írok róla egy összehasonlítást is ;)

Nincsenek megjegyzések: