2013. február 25., hétfő

Marie Lu - Legenda

Hiánypótlás céljából visszafelé haladva igyekszem írni azokról a könyvekről, amiket mostanában elhanyagoltam.
 
Nézzük a Legendát!
Sokan olvasták molyon, és nekem is felkeltette az érdeklődésemet, annak ellenére, hogy YA és 15 éves szereplőkkel dolgozik, amitől én mostanában ugyan kicsit ódzkodom, de hát annyi jót hallottam róla… Teljes áron valószínűleg így sem vettem volna meg, de 1500 forintért kínálták eladásra, így pedig már nem hagyhattam ott :)
 
A hajdani Los Angeles partvidékét elöntötte a tenger. Észak-Amerika két nemzetre szakadt; a Köztársaság hadban áll a Kolóniákkal.
A jómódú környéken, az elithez tartozó családba született, tizenöt éves June kivételes tehetség. kötelességtudó, szenvedélyes, a haza iránt elkötelezett, nyitva áll előtte az út a Köztársaság legmagasabb katonai köreibe.
A Lake Szektorban, a nyomornegyedben született, tizenöt éves Day a Köztársaság legkeresettebb bűnözője. De a szándékai korántsem olyan elítélendők, mint azt gondolnánk. Ők ketten két külön világban élnek, és talán sosem keresztezné egymást az útjuk, ám egy nap June bátyja gyilkosság áldozatává válik. Az első számú gyanúsított Day lesz. Ezzel kezdetét veszi a mindent eldöntő macska-egér játék, melyben Day kétségbeesett versenyt fut a családja életéért, miközben June elszántan igyekszik megbosszulni bátyja halálát. De az események megdöbbentő fordulatot vesznek. Rájönnek, kettejükben van valami közös, és azt is megtudják, milyen messzire hajlandó elmenni a hatalom, hogy megőrizze titkait.
 
Nem fogok róla szuperlatívuszokban beszélni, mert annyira azért nem érintett meg, viszont jó könyv volt, olvastatta magát, és a szereplőkben is pozitívan csalódtam.
Mostanában a disztópia legalább akkora divat, mint kábé  egy évvel ezelőtt a vámpírok – ám a hegyes fogú vérszívók kezdenek kimenni a divatból, sőt, lassan már ott tartunk, hogy ciki vámpíros könyveket olvasni, de ez majd egy másik bejegyzés alkalmával.
Tehát mostanában a siker receptje nem feltétlenül a természetfölötti lények teljes repertoárjának felvonultatása, ugyanígy megteszi, ha fogunk néhány fiatalt, egy elnyomó rendszert, és mindezt megfűszerezzük némi lázadással. Ezzel pedig nincs is probléma.
A gond ott kezdődik, hogy csak úgy, mint a vámpírokat, ezeket a dolgokat sem lehet a végtelenségig variálni. Egy idő után már nehéz újat hozni ebben a témában, és ez sajnos Marie Lu-nak sem sikerült maradéktalanul, annak ellenére, hogy a könyv valóban érdekes témát dolgoz fel. Immár sokadjára.
Az első néhány oldalon nagyon sok hasonlóságot fedeztem fel az Éhezők Viadalával, és már épp el is kezdtem volna megrovón feljegyezgetni az észrevételeimet, mikor rászóltam magamra, és letettem a tollat. Beleköthetnék akár az élő fába is, hogy „miért próbálja valaki meglovagolni a Collins által felépített világ sikerét”, de nem lenne igazam. Tény, hogy vihetett volna bele kissé több eredetiséget is (a Partials is disztópia, de ott nem merült fel benne a Collins-utóérzet), ugyanakkor eléggé bekorlátozták a műfaj megkötései, hiszen nem egyszerű ötvenedszerre is teljesen új köntösben tálalni a rendszer elleni lázadást. Mert végül is minden disztópia hasonlít egymásra, ahogy minden vámpíros könyv is, valamilyen szinten.
Van két fiatal (vagy több, de minimum kettő, a szerelmi szál miatt), van egy nagyon igazságosnak beállított, valójába azonban az elnyomásra játszó rendszer, mely igyekszik tudatlanságban tartani a népet. A rendszernek megvannak a maga eszközei, hogy engedelmességre kényszerítsék a polgárokat. A fiatalok pedig fokozatosan rájönnek, micsoda átverésben is éltek egészen idáig, és most megpróbálják leszaggatni a láncaikat, és felnyitni az emberek szemét az igazságra.  Ennyi. Ez a séma lényegében minden hasonló könyvre ráhúzható, sőt, a műfaj megkötéseit tekintve egyenesen kötelező.
 
Marie Lu egyébként okosan csinálta, olyan elemeket vegyítette a könyvében, melyek valamilyen szinten már kipróbáltak, jól bejáratottak, és a garantálják a sikert. Mindezt pergő, izgalmas stílusban adja elő, vagány, belevaló, szerethető főhősökkel.
A két féle nézőpont is jó húzás volt – egyrészt oldalgyarapítás céljából is hasznos, ha legalább két szereplő fejébe látunk (mert a könyv önmagában sem egy hosszú eresztés, ha csak June, vagy csak Day fejében lettünk volna, inkább novella lett volna, mint regény), és változatossá is teszi a könyvet. Ráadásul a két személyiséggel sem volt túl nehéz dolga, hiszen mindkét fiatal elég belevaló, és kemény ahhoz, hogy ne okozzon skizofréniát a dolog.
A történet gyorsan halad előre, nem állunk le tíz oldalakat lamentálni az élet nagy dolgain, nem kínlódunk és hisztizünk feleslegesen. A szerelmi szál sem bonyolult. Valójában baromi egyszerű: meglátom, és belészeretek. Nagyjából három és fél perc leforgása alatt. De ez már majdhogynem megszokott tényező a YA keretein belül.
A főszereplőink kemények, és komoly döntéseket hoznak, így kicsit nehezen egyeztettem össze a jellemüket, tapasztalt viselkedésüket az életkorukkal. Marie Lu jobban tette volna, ha legalább 17-18 évesnek írja meg őket. Ettől még lehetett volna YA, viszont sokkal hihetőbb lett volna a múltjuk, hogy mennyi mindent megéltek már, és hogyan képesek ilyen logikusan és hideg fejjel gondolkodni. Félre értés ne essék, örültem neki, hogy nem kellett non stop tininyavajgást hallgatnom, ennek ellenére számomra nem volt reális.
Pozitívumként emelném ki azonban, hogy az írónő nem fél megölni a szereplőit! És ez nagy szó, mert sok író fél a vértől, nem mer radikálisabb eszközökhöz nyúlni, itt viszont Lu azokkal is szívfájdalom nélkül végez, akik közel állnak a főszereplők szívéhez. Ez pedig hitelessé, és valóban rombolóvá, kegyetlenné teszi a rendszert, olyasmivé, ami ellen érdemes, sőt kell is harcolni.
A csavarok nem voltak eget rengetőek, sejteni lehetett, ki is ölte meg tulajdonképpen June bátyját, a vége pedig nem zárul őrületes függővéggel, mégis sejteti a folytatást, és felkelti az olvasó kíváncsiságát. Az enyémet is.
Remélem, nálunk is minél hamarabb megjelenik a második rész, mert ha azonnal nem is, valamilyen kedvezmény keretében biztosan be fogom szerezni.
 
Négy csillagot kap tőlem, mert bár jó könyv volt, nem szolgált számomra újdonságokkal.

Nincsenek megjegyzések: