2013. február 25., hétfő

Kelly Armstrong - The Reckoning, A leszámolás

Mostanában kicsit elmaradtam… úgy mindennel, ha őszinte akarok lenni. Nem is mentegetőzöm miatta, hamarosan úgyis ki fog derül, miért hanyagoltam így el mindet. Marha titokzatos vagyok mi? Inkább marha, mint titokzatos, de mindegy, térjünk is a tárgyra: Sötét erők trilógia.

 
Mivel az első két részt még akkor olvastam, mikor a blog csak név szintjén létezett, pár szóban megemlékeznék az első két részről.

Bevallom, olyan régen olvastam már őket, hogy apró részletek a homályba vesznek, de azért az érzés, amit olvasás közben éreztem, megmaradt.

Imádtam az első két részt. Emlékszem, mindkét kötetet a Könyvhéten szereztem be, de egyikkel sem bírtam várni addig, míg kis szobám csendes magányába nem érkezem, és nagyjából egy nap alatt végeztem velük. Külön-külön. Akkor annyira magába szippantott, lekötött a történetvezetés, szimpatikusak voltak a szereplők, és izgalmas a konfliktus, hogy úgy éreztem, letenni sem bírom.

Most azonban…

Gondolom, az elárul valamit, ha azt mondom, több mint egy hónapig ültem a könyvön. Kiolvastam mellette vagy három másikat, és most is azért feküdtem rá, mert már engem frusztrált, hogy nem haladok vele rendesen. Egyébként is kölcsönbe kaptam.

Nem igazán értem a problémát, hiszen igazából nem változott semmi, ugyanaz az írónő, ugyanaz a fordító, ugyanaz gondozta és szerkesztette a szöveget… valami mégsem stimmelt.  Már arra is gondoltam, hogy most jön el az az idő, mikor végleg kinövök a YA-ból, mint műfajból, pedig vannak YA könyvek, amiket a mai napig nagyon szeretek… Csak van a 13-16 éveseknek való YA, és van az eggyel érettebb korosztálynak szánt, én pedig talán most hagyom örökre magam mögött az előbbi kategóriát. Lassan már nem tudok mit kezdeni a tizenöt éves szereplőkkel, és egyszerűen képtelen vagyok azonosulni a problémáikkal.

Azonban ez az érvelés is sántít kissé, hiszen tavaly olvastam a második részt, annál mégsem volt ez az érzésem. Talán, de csak talán elképzelhető, hogy az írónő nem szentelt elég figyelmet ennek a résznek, és ez érződik meg a történeten. Sok minden mással egyetemben, de erre majd később kitérek.

 

Tehát Chloé és társai menekülnek, és senkiben sem bízhatnak, mint általában. Derek és Simon apjának régi barátja, Andrew veszi őket pártfogásába, ám úgy tűnik, a férfi is rejteget valamit a gyerekek elől. Hamarosan kezdetét veszi majd a végső összecsapás, közben pedig Chloé rájön végre, melyik fiút is szereti.

 

A fő konfliktus nem kötött le. Vagyis a harc, az összeesküvés, a menekülés. A feléig szinte szó szerint untam a könyvet, ezért is olvastam inkább helyette minden mást, ám néhány napja rászóltam magamra, hogy most már aztán szedjem össze magam, és üljek le rendesen olvasni.  Bejött, vagy talán a történet indult be végre, esetleg a Chloé-Derek párosnak sikerült felráznia, mert így pár nap alatt sikerült a végére érnem a könyvnek.

Most nem éreztem úgy, hogy magába szippantott volna a világ, és nem hogy aggódtam volna a gyerekekért, inkább azért könyörögtem, hogy ugyan, csináljatok már végre valamit, lépjünk végre tovább.

Chloé egy furcsa hősnő. Nem egy kemény amazon, ugyanakkor nem is egy kis nebáncsvirág. Inkább átmenet a kettő között, és ahogy elnéztem, ezt sem a karakter, sem az írónő nem tudta kezelni. Az első két részben Chloé jelleme lassú, de egyenletes fejlődést produkált, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, hogy sosem lesz egy super women. Ez nem is zavart, nem kell mindenkinek téglákat törnie a homlokával. Ugyanakkor, most mintha maga sem tudta volna eldönteni, hogy vagány csaj legyen, vagy bújjon el egy sötét sarokban, várva, hogy valaki megmentse. És ez viszont zavart. Hol tökös a lány, és tényleg magára vállalja a vezető szerepet, hol csak útban van, és magát sajnálja, amiért ő semmire sem jó… Miközben három perccel előtte ébresztette fel a fél temetőt.

A másik kulcs szereplő egyértelműen Derek lett, és a kettejük „kapcsolata”, dupla idézőjelekben, hiszen YA révén egy-két majdnem-csóknál többről nem igen beszélhetünk. Ami szintén nem baj. SŐT, ki kell emelnem egy óriási pozitívumát a trilógiának: NINCS instant szerelem! A fiatalok nem első látásra szeretnek egymásba, és bár felbukkan a szerelmi háromszög, az is egészen szépen rendeződik. Semmi hiszti, semmi asztalcsapkodás és tányértörögetés. Csendesen elintézik a problémáikat, és mennek tovább.

Több ilyen kellene! Sokkal egészségesebb képet mutat ez, mint a YA-k kilencven százaléka, ahol egyetlen pillantás alatt a szereplők holtodiglan-holtomiglan egymásba zúgnak, mint az a bizonyos vak ló, abba a bizonyos szakadékba.

Tori és Simon számomra kissé elsikkadt ebben a részben, nem éreztem olyan fontosnak az ő karakterüket, annak ellenére, hogy igen sokat adtak hozzá a történet menetéhez.

A nagy összecsapásnál nem rágtam tövig a körmöm… Vártam, mikor lesz már végre vége, és „Haladjunk!” felkiáltással igyekeztem minél hamarabb túlesni rajta. Nem éreztem katarzist, nem akadt el a lélegzetem, és nem döbbentem meg.

Amin viszont megdöbbentem, az a szöveg állapota. Mintha csak félig meddig, tessék-lássék szerkesztették volna meg, és nem azt mondom, hogy én jobba csinálnám, ugyanakkor feltűntek elég komoly hibák, amik megzavartak az olvasás menetében, és kirángattak a ritmusból. Ilyenek voltak például az igeidőváltások, mikor a mondat közepén, egyik pillanatról a másikra átváltunk jelenből múlt időbe. Mindenkinek megvannak a maga beesései, nekem egyik ilyen az időegyezés, és a hajamat tudom tépni, ha ez a dolog nem stimmel, mert teljesen ki tud rántani a szövegből. Egy alapvetően múlt idejű narrálásnál nem váltunk át hirtelen jelenbe, főként, ha az nem is indokolt, mert ez iszonyatosan zavaró. Ahogy az itt-ott kusza mondatszerkezetek is.

Erőltetett magyarázatokból sincsen hiány, ennek viszont semmi köze sem a szerkesztéshez, sem a fordításhoz. Csakis az íróhoz van köze, aki úgy képes a szánkba rágni bizonyos dolgok magyarázatát, hogy kénytelen vagyok elgondolkozni rajta, ennyire hülyének nézi-e a fiatalságot, vagy a mai gyerekek valóban ilyen értetlenek-e?

 

Most csak kölcsönbe kaptam a könyvet, hiánypótlás céljából, ha lesz rá pénzem, én is megveszem majd a harmadik részt, hogy teljes legyen a trilógia a polcomon, de nem fogom elkapkodni.

Négy csillagot adok neki, de inkább a sorozat, mint a harmadik rész miatt.

 

1 megjegyzés:

HD Ray írta...

Teljes mértékbe egyet értek veled.. engem még az bosszantott hogy nincsen isten igazából vége.. honnan tudjuk h Tori h tudja meg h Kit az apja? honnan tudjuk meg mi lesz Chloe és Derek kapcsolatából? Hogyan tovább stb ???... el van baszva a vége is úgy ahogy van.. izgulni izgultam ezt bevallom !! De többre számítottam.. :/