2012. december 26., szerda

J.R. Ward - Újjászületett szerető

Na, csak megjelent végre ez is. Már azt hittem, sosem jön el ez a pillanat, ugyanis a december erőteljesen nem augusztus – bár, ha jobban belegondolok, lehetett volna rosszabb is. Vártam én már majd’ fél évet Frost könyvre, ami aztán meg tele volt szerkesztési hibával (ha hibának tekintjük, hogy szerkesztő alapvetően nem is látta a könyvet). Mindegy is, a lényeg, hogy csak-csak eljutott hozzánk Thor könyve, amire aztán gyorsan rá is vetettem magam.

Kicsit talán elfogult leszek, mert most nagyon jól esett Wardot olvasni. Túllendített egy holtponton, ugyanis mostanában semmilyen könyvvel nem voltam képes normálisan haladni, most viszont három nap alatt kivégeztem, úgy, hogy közben egész nap a kishúgom után futkároztam, és lényegében csak este/éjszaka volt időm olvasni.


Wellsie meghalt. Megölték. Nem most, még jó pár résszel ezelőtt, és emlékszem, akkor is mennyire megdöbbentett ez a húzás. Főleg úgy, hogy még terhes is volt. Thor volt a legkiegyensúlyozottabb, legnyugodtabb harcos a testvérek között – nyilván ezt nem lehetett csak úgy annyiban hagyni, Wardnak pedig előre meg volt a terv a kis buksijában, de akkor is…

Miután Thor visszatért – vagyis Lassiter visszarángatta önkéntes száműzetéséből – a helyzet még mindig siralmas. Egy év telt el Wellsie halála óta, Thor mégis képtelen elengedni halott felét, és nem elég, hogy magát gyötri, ragaszkodásával meggátolja Wellsie-t és kisfiát abban, hogy átlépjenek az Árnyékba, és békére leljenek.
Sen’kit már korábbi kötetekből megismerhettük. Neki is megvan a maga fájdalmas élettörténete – sok-sok évvel ezelőtt elrabolta és megerőszakolta egy manipulátor, akitől aztán teherbe is esett, majd nagy kínok közepette megszülte Xhex-et. Akkor Thor és Darius segítettek neki, ám a nő szülés után öngyilkosságot követett el. Azonban az Őrző visszahozta, és a kiválasztottak szolgálata után most a testvérek házában keresi a helyét, és próbál közelebb kerülni a lányához.
 
Gondolom, nem árulok el túl sok újdonságot, ha azt mondom, ennek a kettőnek kell ezúttal egymásra találnia, ami több mint idegtépő folyamat (nekem elhihetitek), de persze a végére azért csak összeszedik magukat.

Igazából a történetről nem sok mindent tudok elmesélni, amit amúgy sem tudna magától az, aki legalább három Ward könyvet végigolvasott már, és számomra egy ideje már nem is az a lényeg, hogy összejönnek-e az aktuális főszereplők (mert persze, hogy összejönnek), hanem hogy mi történik közben a többiekkel. Mert ugye tudjuk, hogy egy könyv nem feltétlen egy párosról szól, általában Ward mindig kitért valamennyire a többiekre is. Most éppen John és Xhex, valamint Quinn és Blay voltak jobban előtérbe helyezve. Előbbi páros nyilván a szüleik miatt, utóbbiak meg azért, mert a következő kötet róluk fog szólni.

Engem most leginkább John-ék kötöttek el, mert kifejezetten tetszett, hogy bár egymásra találtak, de az első pár hónap mézeshetei után bizony akadtak gondjaik, amiket valahogy meg kellett oldaniuk. Volt itt veszekedés, ajtócsapkodás, kiköltözés, váláson gondolkodás – szóval minden olyasmi, ami általában egy hétköznapi kapcsolatban is előfordul. Jó kis mellék szál volt, és örültem, hogy a végére sikerült megoldaniuk a gondjaikat.

Annak is örültem, hogy Xhex és Sen’ki  nyitottak egymás felé, nagyon aranyosak voltak azok a jelenetek, mikor próbálták megismerni egymást.

Blay-ék még mindig idióták. Komolyan, nem tudom, hogy fogom bírni csapkodás, anyázás, és fej-falbaverés nélkül a következő részt, mert tuti, hogy ezek végig fogják kínlódni az egészet. Na és az a húzás Quinn-nel és Layla-val… Pislogtam, mint hal a tából, mert hogy ezt most hogyan, meg miként fogják kivitelezni, azt nem tudom. Majd mind egy szép, nagy család lesznek a végére, szerencsétlen kölöknek, meg egyből kettő (vagy majd később három) apja lesz?

Mert hát már persze, hogy megint előre van vetítve a következő könyvek párosa (nem, most nem Blay-ékről beszélek, de ha elolvasod, te is előre tudni fogod).

Ami megint nem jött be, és olyakor teljesen feleslegesnek éreztem, az az újabb, aktuális fenyegetés felvezetése. Mert ez még csak felvezetés. Mint az alantasoknál. Négy-öt könyvön keresztül kínlódtunk velük, lapoztunk át oldalakat, mert ki a francot érdekelnek, aztán egyszer csak huss, a probléma megoldódott, szinte magától.

Tartok tőle, hogy Xcor-ral és bandájával egy újabb ilyen teljesen felesleges, és nagyjából három mondatban elintézhető problémát kapunk, bár nyilván Xcor-nak más szerepe is lesz a jövőben. Lehet, hogy az egész díszes társaság bekerül majd Ward nagy körforgásába, és akkor még tényleg ötven éves korunkban is olvashatjuk az újabb és újabb köteteket.

Viszont ami nagyon tetszett, és amit majdnem meg is könnyeztem, az a végén Wellsie búcsúztatása. Talán ez volt az egyik legszebb szertartás, amit eddig Ward világában olvastam. Nem is tudom, miért tetszett ennyire, de valamiért megérintett a dolog.

„Mi a neve a halottadnak?”

 
A történet folyamán természetesen Sen’ki (később Autumn) és Thor hol közelebb kerülnek, hol eltávolodnak, tagadásban leledzenek, vagy éppen masszív önsajnálatban dagonyáznak – aztán persze megvilágosodnak, és megjön az eszük, ahogy az már csak lenni szokott.

Nagyon jó volt, habár semmi újat nem mutatott, mégis jól esett most olvasni, nosztalgikus érzés volt ismét Ward stílusával találkozni, és bár ez a „banditák bandája” mellékszál olykor kizökkentett, hamar túllendültem rajta.

Lassiterre viszont nagyon kíváncsi leszek – mert ide a rozsdást, hogy neki is lesz saját könyve –, egészen megkedveltem az angyalt. Egy bunkó, de legalább a jó szándékú fajtából.

És amit nem hagyhatok ki: megint gondjaim voltam a szerkesztéssel. Nem a fordítással, az most is tetszett, viszont nem hiszem el, hogy a szerkesztő, mikor átnézi, tényleg nem szúrja ki a logikátlan mondatszerkezeteket, vagy azt, hogy a szereplőkre úgy hivatkozni, hogy „a Quinn” vagy „a Wellsie”. Élőbeszédben az ember nem figyel erre, és sokszor használ névelőt egy név előtt (hű, ez de hülyén hangzik), viszont írásban már ugyan ne mondjuk azt, hogy „no, hát elkértem a Pista autóját, hogy menjek vele egy kört”. Nem szép, és olyan igénytelennek tűnik tőle a mondat.

 

Tehát, összességében nagyon tetszett, szerettem olvasni, fél csillagot levonok a felesleges, „lássunk bele az ellenség fejébe” című részek miatt, de ezen kívül ismét csak megkaptuk a színvonalat, amit Ward képvisel.
Quinn és Blay könyvénél azonban bekészítek magam mellé egy pár szem xanax-ot, azt hiszem, szükségem lesz rá.

Nincsenek megjegyzések: