2012. november 1., csütörtök

Emlékszem


A mai nap elveszítettem valakit, akit nagyon szerettem.

Sosem törődtem igazán a halottak napjával, számomra nem volt túl nagy jelentősége, mert mindezidáig abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kellett senkit meggyászolnom. Távoli rokonaim persze nekem is haltak meg, a nagyapám, amikor még meg sem születtem… Nem volt tapasztalatom benne. Nem éreztem át, mennyire tud fájni, ha egy szeretett lény elhagy minket. Mikor dédnagymamám meghalt, még csak öt éves voltam. Homályos emlékeim vannak arról, ahogy sírva fakadok, mert annyit azért sikerült felfognom már akkor is, hogy soha többé nem látom viszont Dédit. Most viszont a fájdalom eleven. Tudatos, és semmi sem tompítja. Azt hiszem, most már valóban tudom, mit is jelent elveszíteni valakit.

Tíz éves voltam, mikor a karácsonyfa alatt egy nagy, piros dobozban, egy drapp színű szőrmetakarón fekve először pillantottam meg az aprócska kölyökkutyát. Alig volt nagyobb egy kismacskánál, bőven elfért a felnőttek kezében. Remegő kézzel tettem a szőnyegre, mire a kis gombóc őrült farok csóválással körberohanta az egész szobát.

Ennek már tizenegy éve. És tudom, hogy semmi sem történik véletlenül. Tudom, hogy Fruzsit sem véletlenül kaptam. Nem véletlen, hogy éppen ő érkezett akkor hozzám. És ennek semmi köze ahhoz, hogy a szüleim – mivel bűntudatuk volt a válás miatt – úgy döntöttek, egy kiskutyával lepnek meg karácsonyra. Mert kaphattam volna bárki mást is. De Ő lett az, és ezért soha nem lehetek elég hálás.

A mai nap is remegett a kezem. Remegett, ahogy utoljára ölbe vettem, olyan óvatosan, mintha csak aludna, pedig tudtam, hogy már soha többé nem fog felébredni. Bocsánatot kértem tőle, ezerszer is elmondtam, mennyire sajnálom, hogy nem én voltam vele az utolsó percekben, annak ellenére, hogy tudtam, már nem hall engem.
 
Nem voltam itthon. Nem voltam mellette, mikor olyan erős roham tört rá, hogy apám és a nevelőanyám úgy ítélte helyesnek, ha nem hagyják tovább szenvedni. Nem értem volna haza időben, bármennyire is sietek, így már csak az élettelen szemek néztek vissza rám, ahogy mellé ültem, és simogattam a bundáját, aminek most is olyan volt a tapintása, mint mindig.

Nem igazságos. Nem igazságos, hogy úgy tűnt, mintha csak aludna. Másnak kellett volna lennie. De még mindig ő volt az. Az én kisbabám, az én egyetlen kiskutyám, csak épp már az a valami, ami olyan elevenné és élővé tette, amitől felcsillant a szeme, miközben azt figyelte, hogy mi vacsorázunk, már nem volt sehol.

Soha többé nem fog az asztal mellett kunyerálni, soha többé nem fog leszaladni hozzám, és alaposan meggyilkolni a papucsomat. Soha többé nem jön elém, ha felmegyek, és soha többé nem fogom érezni a meleg kis testét, ahogy ölbe veszem és leviszem a lépcsőn.

Még nem fogtam fel. Néha egyszerűen csak belém hasít, és olyankor kibírhatatlan. Felmegyek, és látom a másik két kutyát, látom, hogy már nem egy falka, hogy Ő nincs köztük, és akkor újra megszakad a szívem.  

Most azt gondolom, soha többé nem lesz kutyám. Nem érezném helyesnek, mintha más valakivel próbálnám pótolni. Pedig tudom, hogy nem lehet. Soha nem lesz még egy olyan valaki az életemben, mint Ő. A szívemnek az a része, amiben csakis neki volt hely, most végleg összetört.

Nem tudom, mikor lesz jobb. Nem tudom, mikor fogok tudni sírás nélkül ránézni a fotóira.

Holnap hazahozzák. Nekem pedig meg kell vennem a kis urnát. Nem is döbbentem rá, mennyire végleges is ez, csak amikor eljöttek érte, hogy elhamvasszák. Akkor tartottam utoljára a karomban.

Soha, soha, soha nem fogom elfelejteni. Az ember nem felejti el a legjobb barátját, a társát, azt, akivel együtt nőtt fel, akit úgy szeretett, mint a testvérét, a gyermekét... Kevesebb lett volna az életem nélküle. Én magam lennék kevesebb nélküle.

Fruzsi öt nap múlva lett volna tizenegy éves.


Szép álmokat kicsi babám! Elmondhatatlanul fogsz hiányozni.

 

2 megjegyzés:

reea írta...

Megkönnyeztem!:( Részvétem és sajnálom. És 9 évesen kaptam egy kutyát, 27 voltam, mikor édesanya megkönyörült és elaltatta.
Jó pár év telt el azóta, de néha előfordul, hogy még mindig elérzékenyülünk, ha szóba kerül.
Mikor az én szüleim elváltak, őt hordtam láthatásra édesapához. Éjszakába nyúlón csavargott velem, éveken keresztül elkísért mindenhova.
Volt több állatom azóta, most is van, de ő volt ez első és legjobb barátom. Nem pótolhatta senki és semmi.

Raven írta...

Őszinte részvétem!
Kijött a könny a szememből, ahogy a soraidat olvastam, ugyanis nekem is van egy kis gombolyagom itthon és tudom, hogy mennyire hozzá tud az ember szokni a jelenlétéhez. Hogy már el se tudja képzelni a mindennapjait nélküle. Nem is tudom, mi lesz velem, ha majd egyszer el kell tőle búcsúznom. Már attól rosszul vagyok, ha nyáron elutazunk és nincs velem egy vagy két hétig.
Néha eszembe jut, hogy egyszer már nem lesz mellettem.
Biztos vagyok benne, hogy Fruzsinak nagyon-nagyon boldog élete volt melleted/mellettetek és nagyon-nagyon szeretett téged. Úgy, ahogy csak egy kutyus tud.
A te szívedben pedig mindig ott lesz.