2012. október 16., kedd

Ilona Andrews - Áradó hold (Világok peremén 2.)





Aki olvasta a Mágikus találkozásról írt posztomat, az még emlékszik rá, mennyire odáig voltam a könyvért, ami ráadásul az Új nap virrad után bizonyított, így már nagyon vártam, hogy megérkezzen a sorozat második része.

Ám az Áradó holddal nem haladtam olyan gyorsan, mint az előző kötettel, bár ebben több dolog is erősen közrejátszott – az sem elhanyagolható tény, hogy jellemző módon megint fél tucat könyvet olvasok egyszerre… Ám nemrég végre sikerült befejeznem, és most eljutottam addig, hogy írjak is róla.

Ebben a kötetben a Mágikus találkozásból már megismert William történetébe csöppenünk, aki két évvel Declan és Rose egymásra találása után a Peremben tengeti mindennapjait. Akciófigurákat gyűjt, a CSI epizódjait nézi, és köszöni szépen, el van egyedül is. Azonban a múltja még itt is utoléri, így kénytelen újra visszavedleni katonává, hogy elkapjon egy rosszfiút, aki már évekkel ezelőtt is megkeserítette az életét.

Cerise Mágia és a Perem határán, egy nagyon mocskos, nagyon rossz hírű településén, a Pocsolyában él. A családja egy komplett maffia, egy rakás ellenséggel, és még több furcsa, balhés rokonnal. Amikor Cerise szüleit elrabolja a Kéz nevű szervezet, minden felelősség, a család vezetése és kézben tartásai is a lány nyakába szakad. Meg kell találnia a szüleit, közben pedig felelnie kell a családját ért kihívásokra és sorozatos támadásokra is.

William és Cerise ilyen körülmények között találkoznak, és gondolom nem árulok el sok újat, mikor azt mondom, viszontagságokkal és csatákkal teli kalandok során találnak egymásra.

Nem ragadott annyira magával, mint az első kötet, bár, ha jobban belegondolok, talán azért, mert ez a rész talán valamivel komolyabb és sötétebb volt, mint a másik. Én pedig most valami könnyedebbre vágytam volna. Itt nem nevettem annyit, nem néztek rám hülyén a buszon, mert magamban mosolyogtam, és nem kellett becsuknom az ablakot olvasás közben, hogy lehetőleg ne a fél szomszédság hallgassa már, amint fetrengek a röhögéstől.

A Mágikus találkozásban is voltak kemény harcok és vérre menő küzdelmek, de ez a könyv nekem brutálisabbnak tűnt. Igen, volt benne néhány párbeszéd, ami megmosolyogtatott, de összességében inkább nyomasztó volt, mint felemelő. (Jó, az is tény, hogy az Ördögkatlannál kevés könyv lehet nyomasztóbb – az Áradó hold sötétségben a nyomába sem ér.)

Tetszett, hogy Cerise harcos. Az Andrews páros nagyon is jól ért hozzá, hogy tényleg életrevaló, kemény női főszereplőket gyártson, akiknek nem akarom minden második mondatuktól tövestül kitépni minden szál hajam. Szintén jó húzásnak tartottam az újféle villantási technikát. (Nekem egyébként is baromira tetszik ez az egész villantás-dolog – már Rose-nál is nagyon bejött, most meg pláne tetszett, hogy Cerise a pengébe vezette a villantását. A szívem mélyén én is csak lelkes kisgyerek maradok, ez van.)

William még mindig szerethető, már az első részben is megkedveltem, és örültem neki, hogy Andrews-ék nem rontották el a karaktert.

Gretty egyik értékelésében – azt hiszem Ione második könyve kapcsán – olvastam (és teljesen egyet értek vele), hogy sok író mostanában azzal rontja el nagyon a sorozatait, hogy az egyik kötetben beharangozza a következő párost, hogy mindenki tűkön ülve várja őket, és mikor valóban ott tartunk, hogy a második kötetben ők kerülhetnének középpontba, egyszerűen elsiklik felettük, és már a harmadik könyv párosára koncentrál.

Itt ez szerencsére nincs. Az első könyv Declan-ről és Rose-ról szólt, ez a rész pedig teljes mértékben Williamről és Cerise-ről. Nem keverték bele ideje korán Jack-et és George-ot (akik ugye elméletileg a következő részek főszereplői lesznek), hanem hagyták, hogy ez a mostani szál szépen kibomoljon.

Cerise-nek tényleg meglehetősen népes a családja, a nagymamát is itt is nagyon csíptem – azt hiszem, az íróknak jófej nagyszüleik lehettek, mert eddig mindkét könyvben nagyon jó kis karakterek lettek a nagymama-figurák –, és hiába nem kedvelte Will Kaldart, nekem szimpi volt a nagyszájú, kerítőt játszó unokatestvér. Persze itt is megjelenik a problémás, nehéz múlttal rendelkező kistestvér, akit jól meg lehet sajnálni, bár nekem Lark/Sophie nem lopta be magát annyira a szívembe, mint Jack és George. (Bár, ha kicsit előre vetítjük a dolgot, valószínűleg Lark lesz majd ez egyik fiú szívszerelme az elkövetkezendőkben, gyanítom, Jack-é).

Összességében jó kis könyv volt ez is, a harmadik résznek is mindenképp a polcomon lesz a helye, és bár ez nem sodort annyira magával, mint az első kötet, azért megszeretette magát. Egyedül a végén lévő, nagyjából öt oldalnyi nyűglődést hanyagoltam volna belőle, ott William és Cerise is éppen olyan nyavajgós szerencsecsomagnak tetszett, akiktől beáll a fent említett hajtépéses állapot. De szerencsére gyorsan letudták az általános drámát, hála Cerise-papának.

A borító még mindig gyönyörűséges, a fordításra pedig nem lehet egy rossz szavam se. Már csak egy valamit nem értek: mi köze a címnek a történethez? Nem azért, mert jó kis cím, de igazából nem sok összefüggést látok. Az első könyv címe oké, azt rá tudom húzni a történetre, na de ezt… Ha valaki fel tudja homályosítani kusza kis agyacskámat ezzel kapcsolatban, akkor várom a megfejtéseket: Miért épp Áradó hold a könyv címe?


Nincsenek megjegyzések: