2012. szeptember 24., hétfő

Karen Marie Moning - Új nap virrad


Nem hittem volna, hogy ekkora szerelmem lesz ez a sorozat… Na jó, az első kötet befejezése után már kezdett derengeni valami, de biztossá csak a harmadik kötet végére vált… ekkor mertem végre bevallani magamnak, hogy ez bizony a létező legeslegjobb sorozat, amit eddig életem során olvastam.

Roppantul elfogult, és spoilerekben gazdag ömlengés következik. Megértésüket köszönöm.

A negyedik kötet után meredten néztem a könyv lapjaira, és azt hajtogattam: nemnemnemnem! NEM! Ilyen nincs! EZT nem teheti velem Moning! Hogy merészeli? Hogy meri megölni?!

Bevallom, nem bírtam ki, és belekukkantottam az angolba, de csak annyi időre, amíg teljesen meg nem nyugodtam, és képes voltam lefeküdni aludni. Nem, Moning nem tette meg – csak ennek köszönheti, hogy még életben maradt.

Mac egyedül maradt a bűntudat, a fájdalom és kétségbeesés terhével. Nem vágyik másra, csak a megváltó halálra. De persze aztán feláll, és megy tovább, hiszen nem csúfolhatja meg így az emlékét annak, aki az életét áldozta érte.

Majdnem sírtam, miközben olvastam, én is belehaltam Mac-kel együtt, és teljesen át tudtam érezni azt a bosszúvágyat, ami hajtotta, miközben az ellenséggel szövetkezett, csak hogy megváltoztathassa a történteket. Én is ezt tettem volna. Egy ilyen férfiért? Hát, hogy a fenébe ne?

A könyv végig, minden pillanatban pörgött, én meg csak kapkodtam a fejem, mert ennyi információ az előző négy kötetből összesen nem zúdult ránk, mint most.

A folyamatos találgatások: tényleg meghalt? Ugye ez csak vicc? Micsoda Mac? Miért képes ezekre a dolgokra? Mit csinál a Könyv, mit akar ezzel elérni? Ki az Unseelie király? Ki az ágyas? MI EZ AZ EGÉÉÉSZ?

Nem bírtam magammal, csak lapoztam és lapoztam, mert tudnom kellett, hová vezet mindez. Komolyan nem hiszem el, hogy ezt Moning képes volt ilyen aprólékosan felépíteni. Eszméletlen, egyszerűen eldobom az agyam! Mikor már végre azt hittem volna, tudom, mi folyik itt, és ki-kicsoda, mit-miért tesz, Moning csavart egyet az egészen, én pedig megint ott voltam, mint Mac, lógtam a levegőben, válaszokat kerestem, de mintha mindenki csak arra játszott volna, hogy még jobban összezavarjon.

Mac, emberi idő szerint nagyjából egy hónapig bolyongott Darroc vezetésével a Tükrökben, végül a Fehér Palotában, míg visszaérkezett Dublinba. Miután elküldte Danit, következik egy rövidke, egy oldalas kis fejezet, amikor is örültem, hogy nincs itthon körülöttem senki, mert olyan visongásban és éljenzésben törtem ki, hogy szerintem egész hátra lévő életemben nem mostam volna le magamról, hogy bolond vagyok. (Bár valószínűleg sokan így is annak néznek, úgyhogy teljesen mindegy.)

Barrons visszatért, én meg egyszerűen képtelen voltam elég gyorsan olvasni, hogy odáig jussak, mikor ez a két idióta abbahagyja végre egymás idegeinek nyúzását. Félre értés ne essék, imádom azokat a párbeszédeket, azokat a néma, halálos szempárbajokat, de időnkét bennem volt, hogy mindkettőnek adok egy egészséges anyai pofont, csak a rend kedvéért.

A Chester’s-ben többet jártam ebben a kötetben, mint egész eddig az összes többi könyv folyamán, és azt kell mondanom, Ryodan nem kifejezetten lopta be magát a szívembe. Vannak jó meglátásai, nem hülye a fickó, és elhiszem én, hogy foggal-körömmel védi a titkaikat, de mikor Lor, meg többiek is nekiálltak fújni a hülyeségeiket, kedvem lett volna valami kemény tárggyal bezúzni azt a kemény fejüket. Nem mintha sokat használt volna hosszútávon.

A Sinsar Dubh folyamatos akcióban volt. Most nem hagyta, hogy bárki is megfeledkezzen róla, mint azt eddig tette néhány alkalommal. Frontális támadást indított, a legfontosabb, legvédetebbnek hitt helyeken, és megtizedelte mindazokat, akik az útjába állhattak volna. Folyamatosan üldözte Mac-et, illúziókba hajszolta, megfenyegette, kétértelmű utalásokkal bombázta, hogy a lány állandó fenyegetettségben éljen, nem tudva, kiben bízhat, és ki lesz a Könyv következő áldozata.

Mindenki felállt a sakktáblára, míg végül már olyan sokan lettek, hogy hely sem maradt számukra a játékmezőn. Barrons, Rowena, V’lane – különböző érdekek, de egy cél, és mindegyikük meg volt győződve róla, hogy a céljaik eléréséhez Mac a tökéletes kulcs.

Miközben egyre több minden derült ki, és úgy tűnt, talán most majd helyre állnak a kirakó darabkái, engem, a gyarló halandót főként az foglalkoztatott, mire jut végre egymással Barrons és Mac. Az nem létezik, hogy semmire. NEM! Barrons nem közölheti egyszerűen csak úgy, hogy elmegy, amint ennek vége, Mac pedig nem lehet olyan hülye, hogy ebbe csak úgy belenyugodjon! Az ég szerelmére, képes lett volna elpusztítani a világot, csak hogy az újrateremtett valóságban életre keltse Barronst! Aztán… végre megkönnyebbülhettem.

Közben pedig napvilágra került Barrons titka. Nem arról, hogy micsoda is ő, azt már nagyjából tudjuk. Fogjuk rá. A másik nagy kérdés az volt, miért vadászik ilyen megszállottan a Könyvre? Mire kell neki a Sinsar Dubh? Macnek majdnem az életébe kerül ez a tudás, de most már legalább nagyjából érthetjük mi is, mi motiválta végig a sorozat folyamán Barrons tetteit. Hiszen nem hagyhatta a fiát egy örökkévalóságon keresztül szenvedni.

A végjáték pedig… Nos, annyit mondhatok, hogy nagyjából az utolsó tíz oldalon Moning csavar még egyet a történeten, hogy még csak véletlenül se hihessük azt, mi, naiv kis halandók, hogy rájöttünk a megoldásra. Nem bizony, ugyanis az írónő még abban a maradék három fejezetben is képes a feje tetejére állítani a világunkat.

Kiderül, micsoda Mac, kiderül, ki az Unseelie király, kiderül, kicsoda valójában Cruce (igen, ő is él. Nem, nem halt meg, és nem, nem fogjátok kitalálni, csak ha végigolvassátok).

Ahogy Moning öt köteten keresztül vezetett minket eddig a pontig, ahogy felépítette ezt a világot, ahogy életre kelltette ezt az univerzumot, és ahogy végül befejezte ezt a kötetet az egyszerűen rendkívüli. Nem találkoztam még ilyen írónővel, aki ilyen részletesen, aprólékosan alkotta volna meg a karaktereket, ennyire emberivé tette volna a motivációjukat, és ennyire pontosan bele tudta volna őket helyezni egy külön világba, ahol mindennek és mindenkinek megvan a maga helye, ahol senki sem felesleges, és ahol bármi, de tényleg bármi megtörténhet.

Újra fogom még olvasni. Sokszor. Nagyon sokszor, és tudom, hogy egy percre sem fogom megunni. Újra át akarom élni, ahogy Mac először sétál végig Dublin utcáin, ahogy először lép be a Barrons Könyvek és Apróságokba, ahogy először néz szembe a Sötét Könyvvel…

Mert Moning könyvei is olyanok, mint a Sinsar Dubh. Elég csak egyszer ránézned egyetlen lapjára, elég csak egyetlen sort elolvasnod a „varázsigéből”, azonnal magába szippant, és véged.

Tökéletes könyv, tökéletes sorozat, tökéletes karakterek, és egy fenomenális írónő.

Nem is kell semmi más.
Köszönöm a Cor Leonis kiadónak, hogy elhozták hozzánk a sorozat befejező köteteit! Tudom, hogy nagyon sokan, nagyon sokat veszítettünk volna, ha nem tudjuk elolvasni. Gyönyörű, ahogy az összes kötet ott sorakozik a polcomon, és megnyugtató a tudat, hogy bármikor levehetem, és fellapozhatom bármelyiket.

Nem mondom, hogy öt csillag, mert ez a könyv messze kiugrik a skálából.

„A remény erőssé tesz, a félelem megöl.”

És ne feledjétek: Mindig maradjatok a fényben.


Nincsenek megjegyzések: