2012. szeptember 27., csütörtök

Ilona Andrews - Mágikus találkozás (Világok peremén 1.)


Az elején tartottam tőle. Nem is kicsit, ugyanis a legutóbbi – előre nem ismert – Egmontos könyvben, a Vér dalában óriásit csalódtam. Hát még, mikor meghallottam, hogy ráadásul egy szerzőpáros fut Cat Adams néven, de még ketten együtt sem voltak képesek élvezhető könyvet írni… Most még egy házaspárból lett írópárral van dolgunk, és már nem is tudtam mire számítsak.

A másik dolog, ami miatt kicsit veszélyes alapokkal indult a könyv, hogy nagyjából két napja fejeztem be az Új nap virradot. Aki kicsit is ismer, tudja, hogy megszállott-idióta Moning-fan vagyok. Ezen nincs mit szépíteni. A Mágikus találkozás azonban messze a várakozásaimon felül teljesített!

 

Három világ létezik. A minden mágiától mentes Töredék, azaz a számunka érzékelhető valóság, amit mi ismerünk. Aztán ott van a varázslat központja, amely kiterjedésben szinte a Töredék tükörképe, Mágia. És ezen két világot egy vékony sáv választja ketté, ahol azok élnek, akik nem egészen hétköznapiak, viszont nincs bennük elég varázslat, hogy életbe maradhassanak Mágiában. Ez pedig a Perem.

Itt él Rose, aki egyedül neveli két kisöccsét, próbálja megteremteni számukra az ideális életkörülményeket, a Töredékbe jár át dogozni, hogy egyáltalán legyen mit enniük. Mindezt beletörődve, teljes természetességgel veszi tudomásul.

Rose-t Peremnek ezen a felén mindenki ismeri, ám ő annyira nem örül ennek a népszerűségnek. A varázslat egyik kivetülése a villantás – majdnem mindenki képes rá, és tökéletesítheti egy kis gyakorlással. A benned lévő varázslatot összesűríted, és villám formájában kilövelled a testedből. Az erőd mértéke attól függ, milyen a villantásod színe. A Peremben még soha, senki nem villantott fehéret – erre csak a Mágiabeliek képesek. Ám egyszer csak Rose fehéret villant, és onnantól kezdve értékes árucikké válik.

Mindenki őt akarja – ki feleségnek egy kényszerházasságba, ki eladná jó pénzért, ki csak simán megölné, mert fél az indokolatlanul nagy erőtől. Rose ezt már majdhogynem megszokta, és az évek alatt megtanulta kezelni, ám ekkor érkezik valaki, akinek a kezelésére igencsak nem áll készen.

Declan Mágiából érkezett – ez már első pillanatban nyilvánvaló – és állítólag azért jött ide, hogy megszerezze magának Rose-t. A lánynak erre határozott válasza van: egy nyílpuska a fickó képébe. Ám Declan kitartó, és közben olyan lények bukkannak fel a Perem Erdejében, amilyeneket még senki sem látott. Varázslaton élnek, azért gyilkolnak, vérszomjasak és Rose családját szemelték ki elsődleges célpontjuknak. Ja igen, és egyre többen és többen lesznek.

 

Imádtam ezt a könyvet! Pontosan erre volt most szükségem Moning után – nem éreztem késztetést, hogy összehasonlítgassam őket, ugyanis annyira más jellegű mindkettő, hogy értelme sem lett volna. Könnyed volt, humoros és szórakoztató.

 A szereplők valódiak, szerethetőek; a történet háttere stabil, jó felépített és világosan érthető. Nincsenek homályos indokok, és olyan momentumok, amiket az írókon kívül senki sem ért. Van egy jó kis világ, ami minden részletében be van rendezve, és minden a helyén van benne, mint egy Ikea katalógusban.

Imádtam Rose öccseit! Mindkettő olyan elképesztően édes volt; én is aggódtam Georgie-ért, bocsánat, George-ért, miközben megpróbálták megmenteni az életét, és úgy örültem, mikor végül sikerült nekik… És Jack… Hát lehet nem szeretni egy ilyen édes kis hiúz bébit? Szinte láttam magam előtt, ahogy bojtos kis fülét hegyezve igyekszik megszerezni Declan kését… A nagyi pedig haláli forma! Nem fukarkodik a megjegyzésekkel, legalább olyan éles nyelvű és szúrós természetű, mint Rose, valamint úgy öltözik, mint egy igazi erdei boszorkány.

Rose-ban csíptem, hogy nem hisztizett és nyavalygott feleslegesen. És aktuális „tökös csaj” létére teljesen emberi volt. Nem éreztem azt vele kapcsolatban, amit sok hősnő esetében, hogy na, jól ráaggattak mindenféle szuper tulajdonságot, hogy ő legyen a legerősebb és a legbátrabb, közben meg az egész könyvet végigsipákolja. Rose-t tényleg nem könnyű megtörni, palira venni még kevésbé – ez főleg a kóros bizalmatlanságának köszönhető. Akad is vele gondja Declannek bőven.

Jó, Declan kicsit tipikus szereplő, de ebben most semmi kivetni valót nem találtam. A tipikus hős, aki bevágtat, mogorván előrántja a kardját, tele van titkokkal, de a végén persze megkapja a lányt. (Külön örültem, mikor levágta a haját – kevésbé tűnt művinek, mint a hosszú, szőke lobbonccal).

Williamet is megkedveltem a történet során. Édes volt az akciófiguráival, meg a hányattatott, nem létező családi életével. Örülök, hogy a következő könyv róla fog szólni – azt hiszem, ha ezt a posztot befejezem, megyek is, és megrendelem.

Jó, a vége kicsit túl tökéletes volt, de nagyon jót mulattam Declan családján. Volt egy sejtésem, hogy azok se lesznek teljesen normálisak. Szinte, mintha a Peremben lettünk volna, csak itt nem fog rád puskát az egyetlen pap a városban, és nem közli veled, hogy „távozz tőlem, Lucifer fattya”.

 
Gördülékeny történetvezetés, isteni párbeszédek, vicces momentumok, fergeteges szórakozás. Engem az Ilona-Andrew páros megvett magának! Remélem, sok könyvet olvashatok még tőlük.



 

2 megjegyzés:

reea írta...

Már nagyon régen nem kezdtem új fantasí sorozatba. Túl sok volt a csalódás, mert sok a szemét, de most ingók-bingók mint a kocsonya. :D Köszönöm. :)

Wee írta...

Örülök, hogy kedvet kaptál hozzá, remélem, hogy neked is tetszeni fog :))