2012. április 26., csütörtök

Moira - bemutatkozó fejezet

A bennem élő szörnyeteg

A repedezett üvegű tükör előtt álltam, két tenyerem megtámasztva a hideg mosdó szélén, és arra eszméltem, hogy már hosszú percek óta az undorító, rozsdás lefolyót bámulom. Pillantásom a kezemre tévedt, az ujjam megszorultak a koszos porcelánon. Alvadt vér mocskolta a körmeimet, beleette megát a körömágyba, és tudtam, hogy legfeljebb akkor tudnék maradéktalanul megszabadulni tőle, ha levágnám az ujjperceimet. Ahogy az emlékektől is csak úgy szabadulhatnék, ha golyót eresztenék a fejembe. Még szerencse, hogy sosem voltam öngyilkos típus.
Nem akartam a tükörbe nézni, nem akartam látni az arcom, féltem szembenézni önmagammal. Féltem attól, amivé lettem, amivé még válhatok, mert tudtam, hogy képtelen lennék megbirkózni vele. Anyám pszichológusa erre nyilván azt mondta volna, hogy az elfojtás nem vezet sehová – mindig is utáltam azt a nőt.
Nekem mondhat bárki bármit, a tudatlanság igenis áldás, és én legszívesebben nem vettem volna tudomást semmiről. El akartam rejtőzni egy meleg ágyba, egy puha paplan alá, hogy ne kelljen szembenéznem a valósággal. De nem volt idő arra, hogy az önsajnálatban dagonyázzak.
 - Moira! – A hang tompán, fojtottan érkezett a bezárt ajtón keresztül, de én nem akartam hallani. Megengedtem a csapot, melyből némi zúgás, és remegés után rozsdás, majd végül már tiszta víz tört elő, elnyomva minden más zajt.
Mély levegőt vettem, felemeltem a fejem, és belenéztem a tükörbe. Az éjszaka után drasztikusabb változásra számítottam, a vér, a sebek és a nyers zúzódások, a lázasan csillogó szempár ellenére is én voltam az. A hajam ugyanolyan répavörös volt, mint mindig – épp az a lehetetlen árnyalat, amit semmilyen festékkel sem lehet befedni. Az alvadt, véres csíkok egészen drámai kontrasztot alkotta, egyébként tejfehér bőrömmel, és az orromat borító több tucatnyi szeplővel. A három, egyenletes vágás a bal arcomon épp olyan volt, mint egy elrontott filmes smink, mintha egy horrorfilm szereplője lennék. Általában a legrosszabb napjaimon sem néztem ki többnek tizenötnél, de most úgy festettem, mint egy szellem. Felemeltem a kezem, kénytelen voltam megérinteni a sebeket, éreznem kellett, hogy ujjaim nyomán éles fájdalom nyilall végig az arcomon, mert képtelen voltam elhinni, hogy a nő, akit a tükörben látok, ugyanaz, aki reggel, kicsit megkésve ugyan, de elindult dolgozni.
Reggel, mikor felnyitottam a szemem, és az ablakomon betűző napfénybe pislogtam, még fogalmam sem volt róla, hogy az este leszálltával teljesen meg fog változni az életem. De ne szaladjunk előre.
Minden egy rejtélyes, éjszakai telefonhívással kezdődött, melyet másnapra szinte már el is felejtettem, szívesebben hittem azt, hogy csak álmodtam az egészet. Pedig, ha akkor nagyobb jelentőséget tulajdonítok neki, ha nem veszem félvállról, talán minden másképp alakult volna. De ezt már sosem fogom megtudni.
Tehát megcsörrent a telefon…

*

Képtelen voltam értelmezni a hirtelen jött zajt, amely felriasztott. Kómásan, reflexből tapogatóztam az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra felé, de hiába nyomtam le a gombot, a csörömpölés csak nem akart szűnni. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és körbepislogtam. Nem az ébresztő volt a bűnös, ráadásul a világító számlap tanúsága szerint épphogy hajnali kettőre járt az idő. A hang valamivel messzebbről érkezet, a nappali irányából. Felmordultam, és lelöktem magamról a takarót. Ki az isten keres ilyen lehetetlen időpontban?
Vártam még egy kicsit, hátha az illető a vonal túlsó végén megunja, és leteszi. De kitartónak bizonyult, én pedig feladtam. Ki botorkáltam a hálószobából; a mobilomat a kanapé párnái közé dobva találtam meg. Pislogva, hunyorogva szemléltem a fel-felvillanó kijelzőt. A szám ismeretlen volt, de az álomtól még kába agyam kevésnek bizonyult ahhoz, hogy rájöjjön, miszerint én soha nem veszem fel ismeretlen hívónak. Lenyomtam a kis zöld gombot, és beleásítottam:
 - Igen?
Csend. Sem recsegés, sem szuszogás nem szűrődött át az éteren keresztül.
 - Hallo? – szóltam bele valamivel éberebben. – Ki az?
Vártam néhány pillanatot, de nem történt semmi. Már épp nyugtáztam, hogy telefonbetyár áldozata lettem, mikor éles, kétségbeesett sikoly hasított a fülembe. Kis híján eldobtam a telefont, rábámultam a kijelzőre, még a lélegzetemet is visszafojtottam, és most már tisztán hallottam a szaggatott, fájdalmas zihálást is. A hang egyértelműen egy nőhöz tartozott.
 - Ne, kérlek! – a szavai el-elcsuklottak, mintha a sírással küzdene. – Ne csináld!
Majd újabb sikoly, ezúttal azonban bugyborékoló hörgésbe fúlt, aztán minden elcsendesedett. Én pedig ekkor a legostobább dolgot tettem, amire csak képes voltam. Beleszóltam a kagylóba:
 - Ki az? Ki van ott?
Léptek tompa reccsenése, talán fa padló nyikordult, majd halk zizegés, és végül egy mély, erőteljes férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén:
 - És ott ki beszél?
A szavaiban rejtett fenyegetés bujkált, felállt tőle a hátamon a szőr. Ekkor kellett volna letennem, de túlságosan is ostoba és zavart voltam ahhoz, hogy logikusan tudjak gondolkozni.
 - Mi a fene folyik ott? – A szívem olyan hangosan vert, hogy a fülemben hallottam dübörögni a pulzusom. Csak álmodom. Ezt egészen biztosan csak álmodom!
 - Tudni akarod?
Ekkor még mindig letehettem volna. Akkor talán lett volna esély rá, hogy ne találjanak rám, hogy ne úgy végződjön ez az egész, ahogyan végül véget ért. De nem tudtam, fogalmam sem volt, milyen bajt is zúdítok a nyakamba.
 - Ki sikoltott? – kérdeztem, és a hangom magasabban szólt, még én is kihallottam belőle a pánikot.
 - Túlságosan is sokat kérdezel – néhány pillanatnyi csend –, Moira.
A villanykapcsoló után tapogatóztam, nem bírtam tovább elviselni a rám telepedő sötétet.
 - Honnan tudja a nevem? – követeltem választ. – Ez valami beteg vicc? Miles beszélte rá erre?
 - Fogalmad sincs semmiről, igaz, Moira? – szavainak vége kuncogásba fulladt, kirázott tőle a hideg. – Fogalmad sincs, mibe keveredtél.
 - Ki maga? – kiáltottam most már magamon kívül a dühtől és a frusztrációtól, de a férfi hangja nyugodt maradt, és már csak egyetlen szót suttogott:
 - Aludj.
Elárasztotta a gondolataimat, beférkőzött a tudatom minden apró ki szegletébe, és már én is éreztem, hogy fáradok. A tagjaim elnehezültek, lerogytam a kanapéra, mert egyszeriben már az is lehetetlen vállalkozásnak tetszett, hogy eljussak a szobámig. Az álom rám zuhant, bekebelezett, a fejem puhán az egyik díszpárnára hullott. Homályosan, tompán hallottam még az idegen szavait, mintha egy másik dimenzióból szólna, mintha csak a szélbe suttogná: - Nem sokára találkozunk.

*

Elkéstem. Még az órám kitartó csörömpölésére sem ébredtem meg, így csak a függöny résein beszűrődő napfény vert fel, addigra pedig már mindegy volt.
Ahogy kinyitottam a szemem, a fejem zúgni kezdett, megfordult velem a szoba, és minden tagomat ólomnehéznek éreztem. Képtelenségnek tűnt, hogy egyáltalán megmozduljak. A telefonomat még mindig a kezemben szorongattam, és kellett néhány perc, mire felrémlett, mit is keresek én tulajdonképpen a nappaliban. Homályosan derengett, hogy megcsörrent a telefon, én pedig kibotorkáltam a hálóból, hogy felvegyem. A kanapé párnái közt találtam meg, ismeretlen volt a szám, és amikor felvettem… Semmi.
Csak feküdtem, és bámultam a plafont, próbáltam formát adni a beázás foltnak a sarokban, és még a fejem is belefájdult, annyira erősen igyekeztem rájönni, mi történt, miután felvettem a telefont. Talán csak téves volt? De hiába gyötörtem az agyam, egyszerűen nem sikerült visszaemlékeznem, így végül arra jutottam, hogy bizonyára csak álmodtam az egészet.
Nem akartam felkelni és dolgozni menni, hiszen tökéletesen tisztában voltam vele, hogy már így is elkéstem. Csodálkoztam, hogy még senki sem keresett, és a főnököm sem telefonálgatott hisztérikusan sikoltozva, hogy miért nincsenek még a jelentések az asztalán. Már vagy egy teljes hete a fülemet rágta, de akárhogyan is próbáltam behozni a lemaradást, a papírmunka egyre csak gyűlt és gyűlt, még végül már ki sem láttam a rengeteg akta-halom mögül. Szép ki barikádot építettem belőlük az asztalom köré.
Sosem bírtam sokáig egyhelyben ülni, és addig a pontig nem is volt semmi bajom, amíg a járőr kocsiban kellett furikázni. Inkább mentem ki egy családi perpatvarhoz, minthogy a monitor előtt üljek, és a jelentéseket gépeljem. Az ilyesmit nem nekem találták ki. Bár jelen pillanatban nem is tűnt olyan taszítónak a gondolat, hogy az egész napot ülve, egy nagy adag kávé és a feltornyozott akták között töltsem. Egyetlen porcikám sem kívánta a felesleges mozgást.
Ki tudja, meddig ültem volna még a kanapé szélén, a semmibe bámulva, ha nem kezdenek dörömbölni a bejárati ajtón. Összerezzentem, mint aki álomból riad, aztán talpra löktem magam, és az ajtóhoz csoszogtam. Elfordítottam a zárat, de a biztonsági láncot rajtahagytam, és kilestem a résen.
 - Mi az Wizan, hosszú volt az éjszaka? – A kérdés egy szemtelenül éber, és energikus férfitól érkezett, ráadásul a hangnem sem kifejezetten nyerte el a tetszésemet. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy az orrára csapom az ajtót, de végül arra jutottam, hogyha nagyon akarna, úgyis bejutna. Bepréselné magát a kulcslyukon, esetleg a levélnyíláson. Így csak behajtottam az ajtót, kiakasztottam a láncot, és hátrébb léptem, hogy be tudjon jönni.
Úgy nyomult be, mint egy kisebb tornádó, elkapta a derekam és kérdés nélkül magához rántott. Még csak annyit sem nyöghettem ki, hogy „ne most”, mert a következő pillanatban a nyelve már a számban volt, testével a falhoz szorított. Az ajtót már csak a lábával lökte be, hogy legalább a szomszédság ne lássa a műsort. Aztán a keze máris az alváshoz használt vékony topp alá vándorolt, ujjai végigmasszírozták a hátam, derekam ívét. Minden jóérzésem és józan eszem ellenére sötét, selymes hajába fontam az ujjaimat, és már csak akkor eszméltem rá, hogy mit csinálok, mikor a lábammal átöleltem a derekát. Erőszakkal kiszakítottam magam a csókból, és megpróbáltam az értelem hangján megszólalni, bár nem volt egyszerű, miközben a szája megindult lefelé a nyakamon.
 - Mintha múltkor valami olyasmiről beszéltünk volna, hogy abbahagyjuk – kapkodtam a levegőt, de még én is hallottam, hogy a hangom meglehetősen erőtlenül szól. Az ég szerelmére, Moira, szedd már össze magad!
 - Remek a memóriád – lehelte, miközben felfelé húzta a topp derekát. Szorosan megmarkoltam a csuklóját, és nem hagytam, hogy levegye. Erre már végre felfigyelt. Felemelte a fejét a vállamról, és sötét, ragadózó szemekkel tanulmányozta az arcomat. Visszaráncigáltam a felsőmet, és a mellkasának feszítettem a kezem, hogy eltoljam magam tőle.
 - Komolyan Evan, ne kezdjük megint. – Most már sokkal határozottabban csengette a hangom, magamban megveregettem a vállam. Ez az Moira, látod, nem vagy te egy ész nélküli ösztönlény! Nem veszted el a fejed, csak mert egy jó pasi – aki nem mellesleg a kollégád – le akarja tépni rólad a ruhát. Képes vagy értelmesen gondolkodni. Igen, ez az! Leugrottam Evan öléből, kicsúsztam a karja alól, és a konyha felé indultam.
 - Kávét?
Halk szitkozódás érkezett az előszobából.
 - Inkább vegyél magadra valamit, ha mindenáron azt akarod, hogy jó kisfiú maradjak – morogta durcásan, de aztán hallottam, hogy leveszi a cipőjét, felakasztja a kabátját.
Bementem a fürdőbe, és mikor újra kijöttem, már egy bolyhos, zöld köntöst viseltem a sort és a topp felett. Amint a konyhába léptem, Evan tekintete éhesen végigszaladt a testemen, de úgy tűnt, most már képes lesz uralkodni magán, így én sem éreztem sürgető késztetést, hogy letépjem róla a királykék pólót, a fekete farmernadrággal egyetemben.
 - Mi szél hozott erre? – érdeklődtem, mielőtt túl hosszúra nyúlhatott volna a csend, és elkezdtem betölteni a kávéfőzőt. Addig is lefoglaltam a kezeimet.
 - Nem jöttél be reggel, gondoltam, rád nézek – felelte vállat vonogatva, de a szeme csillanásából egyből leszűrtem, hogy nem csak a jólétem felől akart érdeklődni. Inkább ő maga akart gondoskodni erről a jólétről, ha teljesen egzakt akarok lenni. Mély levegőt vettem, hogy erőszakkal próbáltam lecsendesíteni a pulzusom. Már egyáltalán nem voltam kába, a hirtelen jött adrenalin löket alaposan felrázott, hogy úgy éreztem, kávéra sincs feltétlenül szükségem, de legalább valamivel elterelhettem a gondolataimat.
 - Elaludtam, nem hallottam az ébresztőt. – Nem akartam neki mesélni arról az ostoba hívásról, főként, mert abban sem voltam már biztos, hogy valóban megtörtént. Evan sokszor hajlamos volt inkább nőként, mint kollégájaként kezelni – ami bizonyos helyzetekben nagyon is kellemes tudott lenni, de nem akartam, hogy eljátssza a hős lovagot. Képes lenne lenyomoztatni a bejövő hívásaimat is, ha úgy véli, valaki személyesen engem fenyeget. Márpedig ilyesmiről szó sem volt. – Felöltözöm, és máris indulok.
A szemöldöke sokatmondóan felszaladt.
 - Nekem lenne még egy-két ötletem…
 - Azt nem kétlem – vágtam közbe. Jobb, ha el sem kezdi ecsetelni. Inkább bekapcsoltam a kávéfőzőt, és a hálószobámba indultam. – Várj meg, tíz perc és kész vagyok. Utána mehetünk.
 - Hé, és mégis mit csináljak, amíg készülődsz?
Hátrapillantottam rá a vállam felett, és elmosolyodtam.
 - Nagyfiú vagy már, találd fel magad.
És csak mert sem benne, sem saját magamban nem lehettem biztos, inkább kulcsra zártam a szoba ajtaját öltözés közben.


1 megjegyzés: