2011. december 11., vasárnap

Catherine Fisher - Incarceron



A történet:

Képzelj el egy világot, amelyben nemcsak megállították, de vissza is forgatták az idő kerekét. Beköszöntött az örökké tartó 17. század, ahol csak a gazdagok élvezhetik a technika vívmányait.
Képzelj el egy börtönt, hatalmasat, amelyben a cellák és a folyosók mellett egész erdők, városok és tengerek is elférnek. Most képzelj el egy rabot, akinek nincsenek emlékei! Csak annyit tud, hogy Odakintről jött – pedig a börtönt évszázadokkal ezelőtt lezárták, és azóta csak egyetlen embernek sikerült kijutnia.
Aztán képzelj el egy lányt, aki egy nemesi birtokon lakik! A sorsa – úgy tűnik – megpecsételődött: megrendezett, szerelem nélküli érdekházasság vár rá. Ő azonban még nem adta fel, kiutat keres, és összeesküvések kusza hálójába gabalyodik.
Az egyikük Bent van, a másik Odakint, ám mindketten rabok.
Hát ez az Incarceron!

Kritika:

Azt kell mondjam: Igen! Végre! Végre egy olyan könyv, ami nem csak kívülről szép, a kötése kifogástalan, még a tartalma is tökéletes!
Először is nagyon jó volt kézbe venni az Incarceront! Igényes, gyönyörű, öröm ránézni. Ugyan nem szokásom a borító alapján könyveket megítélni, de ez akkor is... hű :)
Aztán elkezdtem olvasni. Már az elején lekötött a világ felépítése. Tetszett, hogy bár egy teljesen új világba csöppentünk, az írónő nem állt le oldalakon keresztül magyarázni a történetet, a szabályokat, a múltat. Minden közben derült ki - ráadásul a fejezetek elején lévő kis idézetek is nagyon jól elnavigálták az olvasót. Tetszett, hogy nem szájbarágósan mesélte el, mi is az Incarceron, miért él, milyen a felépítése - nem magyarázta, mit is jelent ez a vértestvéri viszony, az, hogy Odakint a Protokoll szerint élnek. A könyv első negyedében már csak azért is siettem az olvasással, hogy megtudjam, milyen szabályok érvényesek, hogyan épül fel a történet alapja. És meg kell mondjam, imádom, ahogy Fisher az egészet megcsinálta.
Olyan részletes, kidolgozott, mindenre odafigyel, és folyamatosan fenntartja az érdeklődést.
Claudiát és Finnt megszerettem, bár talán a lány egy kissé szimpatikusabb karakter - önfejű, hajlíthatatlan és leleményes. Finn nekem időnként kicsit mulyának tűnt, aki azt sem tudja, kinek higgyen, és elég könnyen rángathatják dróton. Keirot helyenként alaposan megütöttem volna - a vége felé pedig már kifejezetten idegesített, ahogy a Sapient is - mindketten csak a saját céljaikkal törődtek, véletlen egybeesés volt, hogy ehhez szükségük volt Finnre. Attiát én simán kihagytam volna a sztoriból - egyedül talán az almás incidensnél éreztem úgy, hogy na, ő is letett valamit az asztalra.
A vége is nagyon ütősre sikeredett – és csak néhány oldallal a leleplezés előtt jöttem rá, miben is rejtőzik valójában az Incarceron, Fishernek sikerült úgy csavarni a dolgokat, hogy ne váljon kiszámíthatóvá. A titokzatos, legendabeli Sapphique is nagyon foglalkoztatott, bevallom, egy ideig azt hittem, kiderül majd, hogy Jared az.
Szóval, hogy a dicséretek végére érjek: remek könyv volt, régen volt a kezemben ilyen olvasmányos, jól felépített történet. És ami a fontos: SZERELMI SOKSZÖGEK NÉLKÜL is képes volt a helyemre szögezni, úgy, hogy a jövőben kibontakozó, ESETLEGES szerelmi szálat éppen csak egy leheletnyit csillantotta meg!

Gratulálok kedves Fisher néni – nagyon szép munka volt! :))

Moly-mércével: 5 csillag :))

Nincsenek megjegyzések: