2011. július 2., szombat

Szellemlátó - 9. fejezet

Émelyítően erős füstölőszagra ébredtem. Ahogy belélegeztem végig marta a torkomat, hogy köhögnöm kellett tőle. Utálom a füstölőket, mindig is utáltam. Megfájdul tőle a fejem.

  Kinyitottam a szemem, de nem tudtam behatárolni, hol lehetek. A gyertyák imbolygó fényével bevilágított aprócska szoba egyáltalán nem tűnt ismerősnek. De ahogy a kicsi lángocskákba bámultam, hirtelen bevillant mi is történt velem nem rég, és ezzel egy időben a testemet tompán lüktető fájdalom járta át, a fejem búbjától a lábujjam hegyéig. Ó, a francba. Megdörzsöltem a szemem, és fél könyökre támaszkodtam, hogy eloltsam az ágy mellé állított széken füstölgő vékony kis rudat. Volt egy olyan sanszom, hogy ez a szag felelős a fejfájásomért. De mielőtt elérhettem volna, kinyílt az ajtó, és egy ismerős hang rám szólt:

 - Ne mozogj!

Josh lépett a szobába és becsukta az ajtó maga után. Bár nem igazán értettem a dolgot, azért engedelmesen visszafeküdtem a párnára.

 - Kivinnéd innen a füstölőt?

 - Persze – felelte és levette a székről, a tartókájával együtt. – Mondtam Nathalie-nak, hogy a füstölő nem mindig jó ötlet, de ragaszkodott hozzá – megcsóválta a fejét. – Az istennek se tudtam meggyőzni.

 - Hol van most? – kérdeztem, és csak felkönyököltem, de megint rám szólt, hogy feküdjek nyugton a seggemen, úgyhogy kénytelen voltam visszadőlni, és úgy fölbámulni rá. Nem volt valami kényelmes.

 - Philip-nél, a mellettünk lévő szobában.

 - Jól van?

 - Persze, semmi vészes.

Hát ettől még nem kifejezetten nyugodtam meg, de mivel felállni nem engedett, nem mehettem át, hogy a saját szememmel nézzem meg, így kénytelen voltam hinni neki. Időközben eloltotta a füstölőt, és résnyire nyitotta az ablakot, hogy minél hamarabb kiszellőzzön a szoba. Aztán csak állt az ablak és a szék között, mintha nem tudná, mit mondjon. Kínos csend ereszkedett ránk, amit végül én törtem meg.

 - Tehát akkor sikerült? Elűztük a démont?

Összerezzent, mintha váratlanul érte volna, hogy én is a szobában vagyok. Nagyon elgondolkozhatott valamin, de inkább nem kérdeztem rá, mi volt az. Semmi közöm hozzá.

 - Igen. Kisebb zökkenővel ugyan, de Nathalie is valahogy így tervezte.

A „kisebb zökkenő” zömmel az én hibám volt, tehát el is öntött a bűntudta, mikor belegondoltam, mekkora veszélybe sodortam mindnyájunkat.

 - Sajnálom – motyogtam, mint tetten ért kisgyerek az édességboltban, és kerültem a pillantását.

 - Nem a te hibád – rázta a fejét Josh – Te mindent megtettél. Rosszabbul is elsülhetett volna.

Ez a furcsán civilizált válasz meglepett, különösen, hogy az ő szájából hallottam. Eddig a legapróbb hibáimat is felnagyította és az orrom alá dörgölte, és most még csak meg sem szól egy ekkora bakit? Nem tehettem róla, összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, mert ha, megölnek sem tudtam volna rájönni, hogy mitől ilyen szokatlanul kultúrált hirtelen. Azt hiszem, az arcom alaposan elárulhatott, mert kesernyésen elmosolyodott.

 - Féltékeny voltam rád, amióta csak betetted ide a lábad – mondta, mintegy magyarázatképpen, de ettől sem lettem okosabb, inkább csak még inkább nem tudtam hová tenni a dolgot.

 - Mármint rám? – kérdeztem vissza, bevallom nem túl kreatívan.

 - Pontosabban a tehetségedre – roppant értetlen képet vághattam, mert elnevette magát, és leült az ágy mellé állított székre, amit eddig a füstölő foglalt el. – Tudom, hogy te nem tartod magad tehetségesnek, de akkor is az vagy. Én évek óta gyakorlok, de te gyakorlás nélkül jobb vagy, mint amilyen jó én valaha is lehetek – nézett le rám, én meg nem akartam hinni a fülemnek. Annyira abszurdnak tűnt, amit mond, hiszen ő erős. Hihetetlenül erős. Hogy a manóba lehetne féltékeny rám? – Még most sem hiszel nekem igaz? – csóválta mosolyogva a fejét.

 - Elhiszem, csak nem értem – vontam meg a vállamat, ami így fekve nem is olyan könnyű, mint amilyennek hangzik.

 - Pedig nincs benne semmi bonyolult – lebámult a kezeire és úgy folytatta. – Azt hittem, ha undok vagyok veled, és folyton baszogatlak, akkor talán elmész, és nem akarod majd ezt a munkát. – Keserűen felnevetett. – Úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek.

Hát, ezt ilyen formában nehéz lett volna megvétózni, úgyhogy csak hallgattam. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Pedig valamit mondanom kéne, mert ez a nagy csend kezdett egyre kínosabbá válni.

 - Tényleg nem a levegőbe beszéltél, amikor azt mondta, hogy sajnálod – mondtam végül, mire felnevetett.

 - Nem, tényleg nem.

Hallgattunk egy sort, de ez a csönd már kellemesebb volt, barátságosabb. Felültem, és most végre nem szólt rám, hogy feküdjek vissza. A lábaimat a mellemhez húztam, és átkulcsoltam a karommal, államat a térdemre támasztottam, úgy néztem vissza rá.

 - Szóval akkor mostantól szent a béke? – kérdeztem vigyorogva – Puszi-pacsi, és felejtsünk el mindent?

Elmosolyodott, de a szemei komolyak maradtak.

 - Hát, ha el tudnád felejteni, azt megköszönném.

 - Vedd úgy, hogy megtörtént.

A kezemet nyújtottam neki. Elfogadta, kezet ráztunk. A szemébe néztem, és végre nem az ellenséges indulatokat láttam benne. Most már éreztem, hogy komolyan mondta, és tényleg sajnálja, hogy bunkón viselkedett.

  Kopogtak, én pedig reflexből kiszóltam:

 - Gyere!

Chris felrántotta az ajtót, és nagy léptekkel becsörtetett a szobába. Elborult arccal állt meg az ágyam végében, és hol rám, hol Josh-ra nézett. Látszott rajta, hogy vívódik, közönség előtt üvöltse le a fejemet, vagy inkább négy szem közt olvasson be. Hm, nagy dilemma. Végül úgy döntött, nem óhajt társaságot a beszélgetéshez.

 - Bocs, kimennél? – mordult rá Josh-ra, aki erre csak gúnyosan felhúzta a szemöldökét. Egy gyors oldalpillantással jeleztem neki, hogy jobban jár, ha nem hergeli a bátyámat, neki esetleg hamarabb eljár a keze, mint nekem. Vette a lapot. Vállat vont, kilépett, és becsukta maga után az ajtót. Na Chris-nek se kellett több, már rá is kezdte:

 - Mi a frászért nem tudod felvenni a tetves telefonodat? Már vagy 20 perce próbállak elérni! Azt hittem, valami baj van!

 - Higgadj le – kértem, kihajtogattam a tagjaimat, lelógattam a lábam az ágyról, és úgy néztem fel rá. – Nem tudtam felvenni, mert csak néhány perce ébredtem fel.

Felmordult, és letelepedett mellém az ágyra. Most, hogy már sikeresen leordította a hajamat, a feszültség lassan kiszállt a tagjaiból. Elszégyelltem magam. Tényleg nagyon aggódhatott. Az ő helyében én háromszor jobban kiakadtam volna. Megszorítottam a kezét, mire halványan rám mosolygott. Chris sosem tudott sokáig haragot tartani, ez volt az egyik olyan tulajdonsága, amit sosem tudtam megérteni. Ha én haragudtam valakire, azt véresen komolyan gondoltam, és általában baromi sokára békéltem csak meg. De Chris nem volt ilyen. Talán ezért sem vesztünk össze soha komolyabban. Kiskorunkban általában ő volt az, aki végül engedett, ha valamin csúnyán összevitatkoztunk.

 - Sajnálom, hogy nem hívtalak, de történt valami… - itt egy kicsit megakadtam, mert bár emlékeztem a történések főbb vonalaira, a részleteket valahogy az istennek se tudtam összerakni.  - … csak nem rég tértem magamhoz.

 - De jól vagy? – kérdezte azonnal, mire elmosolyodtam, és a vállára hajtottam a fejem. Jó volt, hogy itt van. Jelenleg ő volt az egyetlen biztos pont az életemben. Átkarolta a vállamat, és halkan suttogott a fülembe. – Mi történt veled?

Felsóhajtottam, és elmeséltem neki a rövidített változatott. A részletesebbre amúgy sem emlékeztem kristálytisztán. Talán jobb is, mert mikor egy-egy húzósabb részhez értem, Chris tompán felmordult, és mikor a sztori végére értem, csak a fejét csóválta.

 - Remélem ezek után nem akarsz még náluk is dolgozni – szegezte nekem, én meg csak lapítottam, mint kis nyuszi a fűben, és a világ minden kincséért se néztem volna rá. Merthogy épeszű ember ezek után messziről elkerülné, még a környékét is ennek a háznak… de én mégis azt fontolgattam, hogy belevágok. A gondolat már ott motoszkált a fejemben, mióta felébredtem, és egyre csak erősödött bennem az érzés, hogy talán Philip még sem mondott hülyeséget, mikor először találkoztunk. Ennél testre szabottabb munkát csak nagyon nehezen találnék, már ha találnék egyáltalán.

 - Faithie, ugye még csak meg sem fordult a fejedben, hogy…

Ekkor nyílt az ajtó, és én hálásan pattantam fel bátyám mellől. A probléma elodázása ugyan nem megoldás, de ezt a beszélgetést még szívesen jegeltem volna egy darabig. Csak amíg ki nem találom, hogyan is magyarázhatnám meg neki a döntésemet.

 - Collins nyomozó van itt – hajolt be az ajtón Josh, és láttam, hogy elhúzza a száját. Nekem is azonnal lehervadt a megkönnyebbült vigyor a képemről, és valami fintorféleség vette át a helyét. Hogy ez az ürge mindenhol megtalál...

 - Mi frász ette ide? – morogtam rosszkedvűen, és hallottam, hogy Chris is feláll az ágyról. A vállamra tette a kezét, és felsóhajtott. Tehát egy időre ő is hajlandó átlépni a pályaválasztási defektusaim felett. Pazar.

 - Azt nem fejtette ki – vonta meg a vállát a kérdezett. – De valami bejelentetlen paranomális képességekről beszélt. - Összevont szemöldökkel vizsgálgatta az arcomat – Azt ne mond nekem, hogy még nem vagy bejelentve.

 - Akkor nem mondom – sóhajtottam fel. Tudtam, hogy jobban kellett volna vigyáznom tegnap, annyira tudtam! De persze utólag már könnyű okosnak lenni. – De ha nem mondom ki, attól még igaz lesz.

 - A francba – szisszent fel.

Elléptem mellette, és megveregettem a vállát.

 - Nyugi, megoldom.

Amint kiléptem a folyosóra, már tudtam, hol vagyok. Nem rég jártam már ezen az emeleten, így viszonylag hamar megtaláltam a lépcsőt. A korlátba kapaszkodva botorkáltam lefelé. Annyira azért nem voltam ám fitti, mint, ahogy a külvilágnak mutattam. Minden izmom sajgott, és bár a fejfájásom enyhült, olyan ólmos fáradtság lett úrrá rajtam, hogy a szemeim is égni kezdtek. Ha egyszer haza keveredek, aludni fogok. Ezt már most eltökéltem. De előbb még várt rám egy hosszadalmas, és teljességgel értelmetlen vita Collinssal. Hát nem fantasztikus?

  Már a lépcső tetejéről észrevettem az aulában fel-lecirkáló nyomozót. Mint egy cápa, úgy keringett egyik faltól a másikig.

 - Mi az nyomozó? – üdvözöltem kedélyesen, mire felnézett és a tekintete sötétbe borult, mint mikor viharfelhők úsznak az égre – Már élni sem tud nélkülem?

Nem igazán értékelte az elmés kis beszólásomat, de még visszafogta magát.

 - Ms. Donovan, elhiheti, hogy nem jókedvemből vagyok kénytelen folyton szemmel tartani.

 - Pedig kezdett az az érzésem támadni, hogy egy napot sem bír ki nélkülem. – Direkt piszkáltam, pedig ez nem volt okos húzás. Ha tényleg azért jött, hogy a bejelentés felől érdeklődjön, jobban járok, ha kicsit takarékra teszem magam.

 Szokatlan módon elengedte a megjegyzést a füle mellett, de a tekintete zárkózott és haragos maradt. Azt hiszem, a puszta jelenlétemmel sikerült kivívnom magamnak ezt a cseppet sem a kedves pillantást. Bár az antipátia kölcsönös volt, nekem sem volt épp a kedvencem a pasas.

 - Beszélnem kell magával – jelentette ki, nekem meg a magasba szaladt a szemöldököm. Akkor mégsem a regisztrációs hiányosságaim miatt jött volna? Bevallom, elfogott a kíváncsiság.

 - Akkor rajta – tártam szét a kezem, miközben leléptem az utolsó lépcsőfokon.

 - Négyszemközt – pillantott a hátam mögött ácsorgó Chris-re és Josh-ra.

Karba fontam a kezem.

 - Előttük is nyugodtan beszélhet.

Megrázta a fejét, és most először tűnt fusztráltnak. Vajon mi történhetett, ami miatt hajlandó önként a közelembe jönni?

 - Na jó – sóhajtottam – jöjjön.

Megfordultam, és elindultam visszafelé a lépcsőn. Chris nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de megráztam a fejem, és halványan rámosolyogtam. Kedves, hogy aggódik, na de azért nem kell túlzásba vinnie az atyáskodást. Josh egyszerűen csak félre állt az utamból. Nem akadékoskodott, nem kérdezősködött. Üdítő változatosságot jelentett, hogy végre nem kérdőjelezi meg minden tettemet, és nem kötözködik folyamatosan.

  Nem fordultam meg, hogy lássam, Collins utánam jön-e. Ő akar velem beszélni, szóval nem ő tesz nekem szívességet. Néhány másodperc múlva meg is hallottam a lépteit a hátam mögött. Végig mentem a folyosón, és beléptem abba, a szobába, amelyikben jó negyed órája magamhoz tértem. Valaki eloltotta a gyertyákat, és felkapcsolta a villanyt, mióta kimentem. Be kell ismernem, hogy azért így jobban éreztem magam. Az ablakhoz sétáltam, és megfordultam. Neki támaszkodtam a párkánynak, és megvártam, amíg ő is bejön és becsukja maga után az ajtót. Körülnézett. Tekintete körbejárta a szobát, és mindent megjegyzett a legutolsó részletig, végül rajtam állapodott meg a pillantása. Visszanéztem rá, de ő kapta el hamarabb a tekintetét. Most már egészen biztos voltam benne, hogy nem a bejelentés miatt jött. Akkor már rég a torkomnak ugrott volna, és nem lett volna ilyen zavarban. Mert bizony zavarban volt, látszott minden mozdulatán.

 - Nos, miről akart beszélni? – kérdeztem hűvösen, mire nagy levegőt vett és kibökte.

 - A segítsége kell.

Hihetetlenkedve meredtem rá, és le se tagadhattam volna, mennyire megdöbbentem. Mindenre számítottam a letartóztatási parancstól kezdve az ujjlenyomat vételig, de erre… Mit ne mondjak, sikerült alaposan meglepnie.

 - Mármint az én segítségem? – kérdeztem, és valahogy cinikusan csengett a hangom. Hiába, még mindig ott tartottam, hogy biztosan csak viccel.

 - Igen, a magáé – kezdett idegesen fel-le járkálni az aprócska a szobában. Három lépéssel elért egyik faltól a másikig. Csak néhány másodpercig néztem, de már én is beleszédültem.

 - Álljon már le egy kicsit – szóltam rá, mire megtorpant, és dühösen rám pillantott. Biztosan azt hitte, megint baszogatom, pedig most tényleg nem akartam piszkálódni. Na mindegy. Ha ő undokoskodni akar, kedves egészségére, de én már fáradt voltam ehhez. – Elmondaná esetleg, hogy miről is van szó?

Megcsóválta a fejét. Nem tagadólag, csak valószínűleg neki is elege volt már a mai napból.

 - Tudjuk, hogy nem a bátyja ölte meg Shamanta Wernert.

 - Ezt igazán örömmel hallom – ráncoltam össze a homlokom. – És miből vonták le ezt a briliáns következtetést?

 - Egy fiatal srác jött be az őrsre ma reggel, hogy bejelentést tegyen.

Ennyi. Nem mondta tovább, nekem már majd’ kifúrta az oldalamat a kíváncsiság. Egy percnél eluntam a várakozást. Nem érek én arra rá egész nap, hogy harapófogóval operáljam ki belőle a válaszokat.

 - Értékelném, ha egész mondatokban beszélne.

Rám villant a szeme és most nem kapta el a tekintetét. Fürkésző pillantással leste minden mozdulatomat, mintha azt próbálná kiszűrni, hazudok-e és ha igen, milyen nagyot.

 - A fiút Jay Lyons-nak hívják, talán ismeri – mondta végül, még mindig az arcomat tanulmányozva.

Megráztam a fejem.

 - Még csak nem is rémlik. – És az igazat mondtam. Életemben nem hallottam még ezt a nevet, de már nagyon érdekelt, hová is akar ezzel az egésszel kilyukadni.

 - Pedig ő ismeri magát – fúrta tekintetét az enyémbe – Állítólag tegnap este találkoztak.

A tegnap említésére hirtelen tényleg beugrott valami. A fiatal vérfarkas, aki a segítségemet kérte Victor ellen. De miért menne el a rendőrségre? Ha ezt a falkavezére megtudja, apró cafatokra fogja szaggatni. Nem ismertem Victort, de már engem is megpróbált néhányszor megöletni, és csak a szerencsén múlott, hogy nem sikerült neki. Pedig én nem is álltam közvetlenül az útjában. Nem is akartam belegondolni, mire számíthat az a szerencsétlen srác, ha a fickó fülébe jut, hogy köpött a zsaruknak.

  Hosszú hallgatásom persze nem kerülte el Collins figyelmét.

 - Mi jutott eszébe?

 - Talán tényleg találkoztam a fiúval – feleltem, még mindig elmerengve – de a nevét nem tudtam. Nem mondta meg.

 - És milyen ügyben találkoztak? – kérdezte, én meg, mintha egy betonfalba ütköztem volna. Nem tudtam, mit mondhatnék. Valószínűleg Jay – már ha tényleg ő az a vérfarkas – is elsüthetett valamit erre a kérdésre, de biztosan nem az igazat mondta. Normális ember nem dicsekszik azzal, hogy megtámadott valakit az utcán. Én legalábbis mélyen hallgatnék róla a helyében. De egyáltalán miért említette meg a nevemet? Chris-ről nem szólt, ez világos, hiszen akkor nyílván őt is kikérdezné valaki. Mi a fenét mondhatott rólam?

 - Ms. Donovan – rántott vissza a férfi hangja, mire összerezzentem. – Milyen ügyben találkozott tegnap este Jay Lyonssal?

 - Megkért, hogy segítsek neki valamiben – döntöttem végül az igazsághoz legközelebb eső variáció mellett. Ha nem muszáj, nem hazudok a rendőrségnek, mert előbb-utóbb visszaüthet.

Felvonta a szemöldökét.

 - Megkérdezhetném, mégis miben?

Megráztam a fejem.

 - Sajnálom, de ez bizalmas. Ha ő nem mondta el, én sem fogom.

Már pedig a srác nem mondta el, különben nem kérdezősködne ennyire. Vagy csak nagyon jól tud úgy csinálni, mint aki semmit sem tud. Végül is mindegy. Azzal csak nem keverem bajba – sem Jay-t, sem magamat – ha hallgatok. Legalábbis bíztam benne.

  Persze Collinsnak a legkevésbé sem tetszett a válaszom. Összeszűkült szemekkel meredt rám, mint aki gyanakszik.

 - Ms. Donovan, elhallgat valamit?

Vállvonással kombinált fejrázás – hámozzon ki belőle, amit akar.

 - Már miért tenném? – kérdeztem vissza, ami viszont tökéletesen bizonyította, hogy elhallgatok valamit. De belőlem nem fogja kihúzni, de nem ám. Farkasszemet néztünk, a pillantása nem eresztette az enyémet, de közönyös kifejezést erőltettem magamra, és úgy bámultam vissza rá. – Szóval mit is akar tőlem, nyomozó? – kérdeztem rá, ő pedig elpislogta magát.

 - Telefonon nem tudtam elérni, ezért voltam kénytelen személyesen idejönni – mondta, de még mindig azzal a vesébe látó pillantással méregetett. – A fiú csak önnel hajlandó beszélni, azt mondja, addig nem mond többet, amíg oda nem hívjuk magát.

Karba fontam a kezem a hasamon.

 - És mégis mit mondott eddig egészen pontosan? – érdeklődtem, de csak megrázta a fejét.

 - Azt nem mondhatom meg.

Nem is tudom mire számítottam. Ha én nem mondom meg neki a frankót, ő sem fog beavatni. De azért egy próbát megért.

 - És miféle segítség kéne tőlem? – nagyon szerettem volna, ha kilyukadunk végre valahová. Kezdtem unni a felesleges szájtépést.

 - Arra kérem, jöjjön be, és beszéljen vele – mondta, és a tekintete baromi őszintébe ment át. Végre összeállt a kép.

 - Aha, és utána meséljem, mit mondott, igaz? – reméltem a hangomból kellőképpen átérződik a rosszallás. Mégis minek néz ez engem? Már válaszra nyitotta a száját, de a szavába vágtam – Mert akkor alaposan mellényúlt. Tudja mi fán terem egyáltalán az ügyvédi titoktartás?

 - Csakhogy maga már nem ügyvéd – csapott le ingerülten. – Maga csak egy civil, és mint ilyen kötelessége segíteni a rendőrség munkáját.

Ellöktem magam az ablaktól, és közelebb léptem hozzá. Már én is felemeltem a hangom, alaposan kihozott a sodromból.

 - Segítem is! De nem vagyok hajlandó elmondani olyasmit, amit valaki bizalmasan oszt meg velem, hacsak az illető fel nem hatalmaz arra, hogy megtehetem!

 - Nocsak, milyen önérzetesek lettünk hirtelen – emelkedett fel az ágy széléről. Már majdnem szemtől szemben álltunk. – Ne higgye, hogy nem csukatom le szívfájdalom nélkül, ha rászolgál.

 - Csakhogy nem szolgáltam rá nyomozó! Tehát felesleges fenyegetnie!

Kész, elszakadt a cérna. Én próbáltam visszafogni magam, és emberi hangon beszélni vele, de neki nem ez kellett, hát vessen magára.

 - Nem fenyegetem, csak a tényeket közöltem – felelte kimérten, és igyekezett megfékezni az indulatait.

 - Bemegyek és beszélek a fiúval – mondtam én is hűvösen, és keményen a szemébe néztem – De egy büdös szót sem mondok magának, csak ha Jay azt nem mondja, hogy megtehetem. Remélem világosan beszéltem.

Nyelt egyet, az arca grimaszba rándult, mintha valami nem éppen kedveset akart volna mondani, amit sikerült még időben visszanyelnie.

 - Tökéletesen Ms. Donovan – préselte ki a fogai között. – Ha itt végzett, jöjjön be a kapitányságra.

Ezzel sarkon fordult, felrántotta az ajtót, és nagy léptekkel kicsörtetett a szobából.


Nincsenek megjegyzések: