2011. június 18., szombat

Szellemlátó - 8. fejezet

   Nathalie azt mondta, üljünk le egymással szemben, és miközben az erőnket egyesítjük, ő körénk rajzol egy új varázskört, ami remélhetőleg erősebb lesz, mint az előző. Na igen, remélhetőleg. Ez láthatóan Josh-nak sem tetszett. Legalább ebben egyetértettünk, mert a dolog többi része egyáltalán nem ment zökkenőmentesen. Josh mindenbe belekötött, a gyertyák számától kezdve egészen addig, hogy mi a fenéért kell egyáltalán velem egyesíteni a képességeit. Gyanítottam, hogy itt nem az egyesítés részével volt problémája, ha nem inkább ez én személyemmel, és fel is ajánlottam neki, hogy nyugodtan elhúzhat a picsába, ha valami nem tetszik. Nathalie próbált békebíróként fellépni, és végül sikerült meggyőznie az öccsét, hogy mégis tegyünk legalább egyetlen próbát.

 - Csak csináljátok úgy, ahogy tegnap – mondta, miközben meggyújtott néhány újabb gyertyát. – Velem ne is törődjetek. Én majd elvégzem a dolgok rám eső részét.

Csak úgy, ahogy tegnap. Nos, ezzel csak az az aprócska probléma van, hogy tegnap nem szándékosan csapoltam meg Josh-t. Pánikba estem, és az egyetlen olyan emberért nyúltam, aki segíteni tudott. Fogalmam sem volt, hogy szándékosan is elő tudom-e idézni. Most teljesen mások voltak a körülmények. Josh-ra néztem, de ő csak megrántotta a vállát, mondván, csináljak, amit akarok, neki olyan mindegy, és különben is, menjek már a picsába. Hát köszi szépen, vastagon ki vagyok veled segítve.

Nathalie is észre vehetett valamit a néma párbeszédből, mert egy pillanatra megállt a gyufa a kezében.

 - Valami gond van?

 - Szelleműző kisasszonynak fogalma sincs, hogyan is kell ezt az egészet csinálni – vágta rá undokul Josh, cserébe olyan megvető pillantást lövelltem felé, amitől általában az emberek kétszer is meggondolják, érdemes-e engem tovább baszogatni. De ő nem kifejezetten vette a szívére.

 - Az a helyzet, – fordultam Nathalie felé, mert sajnos be kellett látnom, hogy Josh-nak igaza van, még ha a megfogalmazása nem is nyerte el a tetszésemet. – hogy nem tudom, szándékosan, hogyan idézhetném elő. Tegnap vészhelyzet volt, bepánikoltam, és reflexből nyúltam a fellelhető legerősebb segítség után – vállat vontam. – Nem tudom, hogy most menni fog-e. – Muszáj volt őszintének lennem. Inkább most derüljön ki, mint a rituálé közben.

Nathalie nagy levegőt vett, aztán meggyújtott az utolsó gyertyát és felállt.

 - Nem baj. Egy próbát azért megér – a gyertyák határolta körre mutatott. Vettem a lapot és beültem középre. Josh egy darabig nézett ránk, aztán nagyot sóhajtva letelepedett velem szemben, de olyan testtartással, hogy még a vak is láthassa, micsoda baromi nagy áldozat ez tőle. Esküszöm, mint egy hisztis óvodás. De magamba fojtottam a kéretlen megjegyzéseimet és a boszorkányra néztem.

 - Nos? – kérdeztem, mert ötletem sem volt, hogyan kezdjem el.

 - Próbál felidézni, mit éreztél akkor, mikor először csináltad.

Most, hogy kimondta, leesett, hogy nem is először csináltam ilyet. Hiszen nem ugyan így csapoltam meg Chris-t is, néhány nappal ezelőtt? De igen! Pontosan így, azzal a különbséggel, hogy őt nem kellett hozzá megérintenem. Ez nyílván annak köszönhető, hogy ő a testvérem, nem pedig egy vadidegen. Mikor korábban azt hittem, hogy az erőnk átvándorolt egymásba, valójában csak én csatlakoztam rá Chris-re, és ő azért láthatta Amy-t, mert véletlenül átküldtem neki egy kicsit a saját képességemből. Világos, mint a nap. Tehát tényleg nem ez lenne a második alkalom, hogy ezt csinálom. Mondjuk ez sovány vigasz, tekintve, hogy ettől még nem tudom, hogyan működik a dolog.

 - Mi jutott eszedbe? – Nathalie leült a kör szélére.

 - Csak az, hogy én nem tegnap csináltam ilyet először – motyogtam, még mindig döbbent voltam a felismeréstől.

 - Hogy érted? – kérdezte, nagyra nyílt szemekkel.

 - Tegnap előtt a bátyámat is megcsapoltam, miközben fogalmam sem volt róla, hogy mit is csinálok.

 - Már sokadjára csinálod, és még mindig nem tudod, hogyan kell? – kérdezte kétkedve Josh, és látszott rajta, hogy egy szavamat se hiszi.

 - Ahogy mondod – vágtam rá ellenségesen. – Talán valami bajod van vele?

Nem válaszolt, de a tekintete épp elég beszédes volt. Nem kellett kimondani, hogy tudjam, mit gondol. Csak megcsóváltam a fejem, és már félig talpra is kászálódtam, hogy megmondjam, menjenek mind a fenébe, mert nekem elegem van, és most rögtön haza megyek.

    De ekkor olyan elképesztő mennyiségű erő szakadt a nyakamba, hogy megtántorodtam és újra térdre estem. Két kezemet megtámasztottam a talajon, különben félő volt, hogy pofára esnék, mint a lekváros kenyér. A hajam az arcomba hullott, és éreztem, hogy nem kapok levegőt. Iszonyatos volt a mellkasomra nehezedő nyomás, kis fényes pontok táncoltak a látómezőm szélén. A francba, a francba! Nathalie védővarázsa bemondta az unalmast. Nem kellett értenem hozzá, hogy ezt tudjam, mert minden csontomban éreztem. Összekoccantak a fogaim a démon erejétől, úgy süvöltött keresztül rajtam, mint ha végre megszabadult volna, és már semmi sem lenne képes megállítani. Nem tudtam, hol van Nathalie, mert nem láttam tovább a körnél, amiben Josh-sal ültünk. Felé nyújtottam a kezem. Meg kell próbálnunk, különben itt tényleg nagyon nagy bajok lesznek. De hiába nyúltam felé, mert nem találtam sehol. Vagy talán már egyszerűen nem érzékeltem a világot magam körül… nem tudom. Csak azt tudtam, hogy belém hasított a rettegés, hogy mindjárt itt van, mindjárt ránk töri az ajtót, és én nem tudok védekezni ellene. De persze ez egetverő baromság. A démonoknak nincsen testi dimenziójuk. Fizikailag képtelenek sérüléseket okozni. De tudtam, hogy ha akarna, könnyűszerrel belém tudna bújni. Meglelné az erőm középpontját, és addig táplálkozna belőle, amíg csont szárazra le nem merít… amíg meg nem halok. Éreztem, ahogy közeledik. Minden csontom belerezonált, és ekkor egy kéz kulcsolódott a csuklóm köré. Nem volt idő felmérni a helyzetet, mert már éreztem is, hogy megnyílik a zsilip odabent, ahová soha senki el nem érhet, és Josh hatalma forró hullámokban öntötte ez a testem. Átjárta minden egyes porcikámat, és elűzte a bénító hideget. A látásom kitisztult, újra kaptam levegőt, és még éppen idejében néztem fel ahhoz, hogy lássam, amint Nathalie az utolsó ábrát rajzolja viasszal a kör széle mentén. Ahogy az utolsó csepp is földet ért, és kirajzolódott kis háromszög, mintha forró szél söpört volna végig a varázskörben. Hátra fújta a hajamat az arcomból, és a pillantásom találkozott Josh-éval. A csodálkozástól nagyra nyílt szemekkel meredt rám, és elkapta másik kezemet is. Ujjai az enyémre kulcsolódtak, és tudtam, hogy ő is azt érzi, amit én. Mindent elsöprő, csodálatosan természetes mágiát. De ez nem az én hatalmam volt, és nem is az övé. Nem mertem elszakadni Josh szemétől, de tudtam, hogy ez csak Nathalie lehet. Úgy vezette át rajtunk az erejét, mint egy erősítőn.

   Időm sem volt elcsodálkozni rajta, hogy hogyan lehet valaki ilyen tehetséges, mert ekkor egy hatalmas fekete füstoszlop suhant be az ajtón keresztül, és bennem csak ekkor tudatosult, hogy Philip egész végig kint állt az ajtó előtt. Az aggodalom összeszorította a szívemet és az energiafolyam apadni kezdett. Josh rémülten nézett rám, és hallottam Nathalie kiáltását. De nem tudtam, hogy segíthetnék. Kétségbeesetten próbáltam újra felébreszteni magamban, de minél elkeseredettebben próbálkoztam, az erő annál gyorsabban szivárgott, és én nem tudtam, hogyan állíthatnám meg.

  A fekete füstgomolyag formálódni kezdett. Karok, lábak váltak ki az alaktalan felhőből, de még így sem tudtam volna pontosan meghatározni, hogy mi is ez valójában. Éreztem, ahogy Nathalie felé lebeg, és éreztem azt is, ahogy a nőt átjárja a rettegés. A nevemet kiáltotta, kétségbeesetten és Josh még jobban szorította a kezem. Tőlem várta, hogy tegyek valamit, hogy megmentsem a testvérét, de fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Hirtelen magához rántott, az arcom csak néhány centire volt az övétől. Azok a tenger zöld szemek kétségbeesve kérleltek. Az ajkát a fülemhez szorította és suttogni kezdett, éreztem, ahogy lélegzete végig siklik a nyakamon.

 - Most én kérlek, hogy segíts nekem – lehelte, hogy szinte alig hallottam a szavait – Kérlek Faith. Sajnálom, mindent sajnálok, de kérlek, szedd össze magad.

Homlokomat a nyaka hajlatába döntöttem, és hosszan beszívtam a levegőt. Még éreztem magamban az erejét, és Nathalie-ét is. Mindenem meg volt, csak fel kellett használnom. Segítenem kellett Nathalie-nak. Nem hagyhattam meghalni. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kizárni a külvilágot, a bennem cirkuláló hatalmak keverékére koncentráltam, és csukott szemhéjamon keresztül is láttam, hogy a démon alaktalan, füst szerű arca felém fordul. Tudta, hogy készülök valamire, és nem sokat emésztgette a dolgokat.

  Nekiiramodott és a másodperc tört része alatt a hátamba csapódott. Mintha tüzes ostorral vágtak volna végig a lapockáimon. A gerincem ívbe feszült, és felkiáltottam a fájdalomtól. Olyan volt, mintha ezernyi tőrt döftek volna egyszerre a testembe, és ezernyi vágásból ömlene a vérem a földre. Már nem láttam semmit, nem éreztem semmit a külvilágból. Felsikoltottam, újra és újra, ahogy végigszáguldott rajtam, és tudtam, mit keres. De nem! Azt az egyet nem adhatom neki, mert akkor végem van.

  A halál árnyéka újra felszította bennem a három erő keverékét, Josh-ét, Nathalie-ét, és az enyémet. Most nem forró volt, mint az előbb, hanem jéghideg. Ez a hideg most jó volt, tompította kínt, és a démon elbizonytalanodott. Én nem tudtam volna, hogy innentől, hogyan tovább, de Nathalie tudta! Ebbe a jeges förgetegbe csomagolta a lényt, aki tehetetlenül felüvöltött, és vele sikoltottam én is. A jégmarok egyre szorosabbra zárult körülötte, és én éreztem, ami neki fáj. Ó, francba! Érezni fogom, ahogy végez vele! Ez dermesztő hideg lebénította minden szervemet, összefacsarta a tüdőmet és átjárta még a szívemet is. Fuldokoltam a kíntól, és ekkor Nathalie csak még tovább fokozta a nyomást. Sikoltani akarta, hogy hagyja abba, de nem tettem, mert akkor minden hiába lett volna. Hagynom kellett, hogy befejezze.

  Még egyet roppantott rajta, én meg úgy éreztem, mintha összetörték volna minden csontomat. Ha lett volna elég levegőm hozza, felordítottam volna a fájdalomtól. Fehér köd ereszkedett a szememre, meg-megrándultam a rettenetes hidegtől, és mindent elárasztó kíntól.

  Aztán vége lett. Mintha nem is lett volna. Tompa sajgásként még a testemben lüktetett, de a démon elment. Tudtam.

  Fuldokolva vettem az első levegőt, szaggatta a tüdőmet, de legalább azt jelentette, hogy még élek. Homályosan láttam, hogy valaki fölém hajol, de csak a körvonalakat tudtam kivenni. Éreztem, hogy az öntudatlanság visszaránt magába, és nem tiltakoztam ellene. Már nem fájt, már semmi sem fájt. Ólmosan nehéznek éreztem a testem. Lecsuktam a szemem, és többé már nem is bírtam kinyitni, de már ez sem érdekelt. Elájultam.

Nincsenek megjegyzések: