2011. május 29., vasárnap

Szellemlátó - 6. fejezet/1.

Néhány emeletnyi lépcsőzés után kezdtem úgy érezni, hogy velem itt csúnyán kicseszetek. Könyörgöm, mi az, hogy ekkora böhömnagy hodályban nincs minimum három lift? Az meg csak hab volt a tortán, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, a mögöttem haladó srác folyamatosan a seggemet fixírozza. Mit ne mondjak, már most kezdett sűrűn elegem lenni. Mielőtt még elégedetlenkedni kezdhettem volna, Summer megtorpant egy tök ugyanolyan ajtó előtt, mint az összes többi. A kis táblácskában lévő cetli tanúsága szerint Greg Silver irodája. A név alatt apró betűkkel a főnökség felirat díszelgett. Philip kopogott, majd választ sem várva kinyitotta az ajtót, és betessékelt. Némi rosszérzéssel léptem a szobába, és fusztrált a tény, hogy magam mögé engedek két embert, akiket még csak nem is ismerek. Ez persze roppantul paranoiásnak hangzik, de az utóbbi két nap hatására kicsit átértékelődtek a bizalmi minimumaim, ami, ha belegondolunk, jogosnak is ítélhető.

  Odabent azonban nem Greg Silver fogadott. Legalábbis erre engedett következtetni, hogy az asztal mögött egy harmincas, hosszú, barna hajú nő ült. A szeme zöldeskék árnyalata nagyon ismerősnek tűnt. Most felállt, és kinyújtott kézzel, mosolyogva elém lépett.

 - Faith, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem. Nathalie Davis vagyok.

Elfogadtam a kezét, de mosolyra már nem futotta.

 - Örvendek Ms. Davis – feleltem kimérten, mire a mosolya néhány árnyalatnyit fakult. Visszament az asztal mögé, és intett, hogy üljek le. Lehuppantam a felkínált székek egyikére, és karba fontam a kezem. A két férfi nem ült le, a falnak támaszkodva álltak, és nem szóltak egy szót sem.

 - Faith, gondolom, a kollégám már elmondta önnek, hogy mit szeretnénk.

Bólintottam.

 - Azt akarják, hogy magukkal dolgozzam. De őszintén – ráztam meg a fejem – engem ez a legkevésbé sem érdekel. Egyedül azért jöttem el, mert Mr. Summer annyira erősködött. Végig hallgatom a mondanivalójukat, de szerintem csak az idejüket vesztegetik. Én ügyvéd vagyok, nem szellemvadász.

 - Ügyvéd, akinek nincs munkája – vetette közbe a hátam mögött Josh Davis. Azt hiszem, kezdtem nem csíptem a fickó stílusát..

 - Az csak idő kérdése – pillantottam rá, mire csak megvonta a vállát. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne küldjem el a fenébe, de sikerült legyőznöm a késztetést. Inkább visszafordultam az asztal felé. Nathalie megszólalt:

 - Faith, - Kezdett nagyon irritálni, hogy a keresztnevemet használja, mikor még csak nem is ismerem. – én csak azt szeretném kérni, hogy gondolja meg. Ez egy egyedülálló lehetőség. Általában nem fektetünk ekkora munkát abba, hogy valaki velünk dolgozzon.

 - Akkor most érezzem magam megtisztelve? – kérdeztem epésen, de nem húzta fel magát. Kezeit összekulcsolta az asztal lapján, és elnéző mosoly jelent meg a szája sarkában. Előbb-utóbb ez a nő is ki fogja csapni nálam a biztosítékot. Itt vagy mindenki arra játszik, hogy felcsessze bennem az ideget, vagy kezdek rémesen antiszociális lenni. Volt egy olyan kellemetlen sejtésem, hogy inkább a második variáció a valószínű.

 - Nem. Pusztán csak arra akarok rávilágítani, hogy a mi cégünk, különleges, jól képzett emberekkel dolgozik. Ezért is szeretnénk annyira, ha csatlakozna hozzánk.

Nem túl vidáman felnevettem.

 - Akkor az információik igencsak félre vannak tájolva. Már Philip-nek is mondtam, hogy én nem foglalkoztam eleget a képességeimmel ahhoz, hogy megfelelő mértékben kifejlődhessenek. Csak a minimális szinten vagyok képes kommunikálni a szellemekkel, ami – ha jól sejtem – ide édeskevés.

 - Az ön tehetsége ösztönös, ami nagyon ritka dolog – nézett rám komolyan – Ritka, hogy egy ilyen fiatal nő, mint maga, ennyire tudatában legyen a képességeinek.

Úgy döntöttem akadjunk le a témáról. Úgy sem fognak tudni meggyőzni róla, hogy milyen baromi különleges vagyok, mert tudtam, hogy ez hatalmas nagy ökörség.

 - Rendben, lapozzunk – hessentettem el ideiglenesen a problémát. Most igazán nem volt kedvem ehhez az egészhez, már kezdtem megbánni, hogy eljöttem. Nem tudtam volna megmondani, pontosan miért, de valahogy baromira feszélyezett, ahogy áradozik rólam a csaj. Mert valamit nagyon félre kalkulált, az egyszer holtbiztos.

 - Rendben van – bólintott Nathalie is, és témát váltott – Hadd kérdezzem meg, van pisztolya?

Csak néztem ki a fejemből. Ez most váratlanul ért. Nem értettem, mi köze van az eredeti kérdésnek ahhoz, van-e otthon pisztolyom, vagy nincs.

 - Mert? – én gyanakvó? Ugyan már!

 - Nincs? – kérdezett vissza.

Vállat vontam. Tulajdonképpen volt fegyverem. Gondosan elrejtve gardróbomban, a zoknik között. Kéretik nem röhögni! Nem vettem elő valami gyakran, talán csak arra az időre, hogy kimenjek a lőtérre gyakorolni egy kicsit, havonta egyszer, hogy lehetőleg ne lőjem le a saját lábamat, ha ne adj’ Isten használnom kellene.

 - Van pisztolyom. Na és aztán? – ez egy kicsit durcásra sikeredett, de ez van.

 - Őszinte leszek – szólalt meg Josh a hátam mögött – ki nem néztem volna belőled.

Hátra fordultam a székben.

 - Én meg azt nem néztem volna ki belőled, hogy képes vagy összefüggő mondatokban beszélni – mosolyogtam rá édesen – Van, hogy kellemesen csalódik az ember.

Nem hiszem, hogy ezt a választ várta. Sértettem fonta karba a kezét, ellenben Philip alig bírta visszafojtani a vigyorát. Szerintem csak a jóérzés tartotta vissza attól, hogy elnevesse magát.

 - És mióta van fegyvere, Faith? – terelte vissza a figyelmemet Nathalie hangja.

 - Több mint két éve – feleltem tartózkodóan.

 - És használni is tudod, vagy csak dísznek tartod? – ez persze Josh volt.

 - Könyvtámasznak éppen megfelel. – Nem fogok vele vitatkozni, ha meg gebedek, akkor se! Ma már éppen elég volt nekem Collins, pont az hiányzott, hogy egy ilyen Josh-féle is a képembe másszon.

 - És, ha nem indiszkrét a kérdés, miért van szüksége egy ügyvédnőnek pisztolyra? – Nathalie kíváncsian dőlt előre a székében.

Csak hallgattam. Nem voltam benne biztos, el akarom-e mondani nekik. Nem mintha annyira titkos lett volna a dolog, csak éppen… mégis csak idegenek voltak nekem, na!

   Akkor kellett beszereznem a pisztolyt, mikor a gyakorlatom kezdetén egy nagyon csúnya ügyet kaptunk. Az érintett egy nagyon befolyásos politikus fia volt, akit vérfarkas támadás ért. Azért nem került a delikvens azon nyomban a halálsorra, mert ez volt az első átalakulása. Nem emlékezett semmire az egészből, abban bízott, hogy ez talán a bíró, és az esküdtek szívét is meghatja majd. Hát, nem kifejezetten hatotta meg. Mi képviseltük a vádat, tehát számunkra sikeresen zárult az ügy, mégis sajnáltam szegény srácot. Ha nem egy híres embert öl meg, talán letöltendővel elengedték volna, de így esélye sem volt.

    Most, hogy így belegondoltam, az eset nagyon emlékeztetett a Werner lány tragikus halálára. Eddig eszembe se jutott, nem láttam az összefüggést, de most… De mégsem. Az a fiú meg kezdő volt, nem tudta mit tesz. Ellenben Victor és társai…

És hogy miért is kellett fegyvert vennem? Nos, mert Jossie kijelentette, hogy senki nem dolgozhat az ügyön, aki nem tanul meg normálisan lőni. Mivel sok névtelen fenyegetést kaptunk, amit feltehetőleg háborgó farkasok küldtek, senki sem állt le vele vitatkozni. Tehát megtanultam lőni, vettem egy pisztolyt, egy doboz ezüsttöltényt, meg egy doboz normált. Szerencsére még egyszer sem kellett használnom éles helyzetben, de hát fene se tudhatja. Életem mostani viszonyait tekintve, egyszer talán még hálás is leszek Jossie-nak. Őrület.

Gondolataimból Philip hangja rebbentett vissza. Azt hiszem mindenkinek szemet szúrt a hosszas hallgatásom. Vállat vontam:

 - Évekkel ezelőtt egy zűrös ügyön dolgoztam – újabb vállvonás – Meg kellett tudnom védeni magam.

 - És most már meg tudja védeni magát?

Megint csak a vállamat vonogattam. Roppant kifejező vagyok, mi? De azt hiszem, már így is épp elég kérdésükre válaszoltam. Kezdtem megunni. Nem azért jöttem ide, hogy vadidegenek a magánéletemben vájkáljanak.

 - Most már igazán elárulhatná, miért érdekli annyira, hogyan bánok a pisztollyal – fontam karba a kezem a hasamon, és nagyon határozottan Nathalie szemébe néztem. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer elterelje a témát, mert bizony elterelte… a fiúk hathatós közreműködésével.

 - Mert ha tényleg itt fogsz dolgozni, nem árt, ha tudnod, a pisztoly melyik végét kell megfogni. – Na, vajon ki volt megint az okostojás?

Átfutott az agyamon a gondolat, hogy akkor is ekkora lenne-e a pofája, ha most odalépnék, és bemosnék neki egy embereset. Aztán drasztikussága miatt egyelőre elvetettem az ötletet. Ahogy elnéztem, lesz még rá alkalmam bőven.

 - Josh, most már elég – szólt Nathalie is. Összekapaszkodott a tekintetük. Lám csak lám, vannak itt ellentétek dögivel. Kicsit meg is nyugtatott a tény, hogy Josh nem feltétlen csak velem ilyen bunkó. Bár ha igazán őszinte akarok lenni, hol nem szarom én le, mit gondol rólam egy ilyen seggfej. Még hosszú másodpercekig folyt a szempárbaj, mikor eluntam a dolgot. Felálltam a székből, mire kissé zavartan pillantottak rám mindhárman.

 - Bár csak azt mondhatnám, hogy örültem a találkozásnak, de nem akarok hazudni – felkaptam a kabátomat a szék támlájáról és az ajtó felé léptem. – Még egyszer, kösz, hogy gondoltak rám, de nem hinném, hogy tisztában vannak azzal, mennyire mellényúltak. – A kilincsre tettem a kezem. – Viszlát. – azzal kiléptem, és behúztam magam után az ajtót.

Már a harmadik emelete felénél járhattam, mikor, meghallottam Philip hangját, meg a lépteit, ahogy majdnem hasra esett, annyira igyekezett, hogy utolérjen.

 - Faith, várj! – kiáltotta utánam.

Megfordult a fejemben, hogy bunkó leszek, és csak azért sem állok meg, hadd fusson csak, de utolsó pillanatban győzött bennem a jóérzés, és az egyik fordulóban bevártam.

 - Faith, legalább gondold át – kezdte, miután már kapott elég levegőt, ahhoz hogy beszélni tudjon.

Meg akartam kérdezni, hogy vajon mióta tegeződünk, de annyira kicsinyes azért mégsem vagyok.

 - Nézd, - kezdtem nagyot sóhajtva. Ha ő tegezhet engem, akkor én is őt. – nekem erre semmi szükségem nincs. Majd találok másik állást, egy másik ügyvédi irodában.

 - Nem találsz még egy ilyen munkát, amit ennyire a képességeidre szabtak – rázta meg a fejét.

Karba fontam a kezem és nekidőltem a korlátnak.

 - Philip, nekem igazán semmi kedvem szellemekkel és egyebekkel fogócskázni.

 - Mitől félsz? – vonta össze a szemöldökét, és kutatóan az arcomba nézett. Közben pedig láthatóan egy cseppet sem féltette az életét. Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy semmitől. Hát persze, hogy semmitől… csak hogy nem ez volta az igazság. Féltem, hogyha ebbe belefogok, még annál is nagyobb csodabogár leszek, mint amilyen most vagyok. Attól féltem, hogy a képességem csak erősödni fog, ha sokat használom, és a végén már olyan dolgokat is látni fogok, amiket pedig egyáltalán nem akarok. Legalább magamnak ismerjem már be, hogy azért nem akartam eljönni, mert berezeltem, hogy mi történik, ha igazuk van? Ha kiderül, hogy tényleg van ehhez tehetségem? Ó, a francba!

 - Nem félek – mondtam ki, mert már nekem is feltűnt, milyen sokáig hallgattam – csak…

 - Legalább próbáld ki! – győzködött tovább – Adj nekünk egy esélyt.

Csak úgy csöpögött az őszinteség, a nagy zöld szemeiből. Vagy nagyon jól adja a kis ártatlant, vagy igazat mond, és tényleg nem akarnak nekem semmi rosszat. Sajnos hajlamos voltam inkább az előbbire tippelni. De még mielőtt válaszolhattam volna, léptek kopogása hallatszott a fejünk fölül, és néhány pillanat múlva feltűnt Josh. Hát fasza.

 - Na? – kérdezte, és megállt mellettünk.

 - Mi, na? – kérdezte vissza Philip, és a szemével próbálta jelezni neki, hogy ez nem éppen a legjobb pillanat. De az igazat megvallva pont jókor jött. Így legalább kikerülhettem a válaszadást. Legalábbis gondoltam én.

 - Telefont kaptunk, szóval haladjunk. Meggyőzted? – bökött felém a hüvelykujjával, mire elszakadt a cérna. Azért a bunkóságnak is van határa. Egészen közel léptem hozzá, amivel nyilvánvalóan belemásztam a személyes terébe, de valahogy nem tudott meghatni. Láthatóan nem vette a lapot, mert nagyra nyílt szemekkel meredt rám. – Mi van szivi?

A többi nem érdekelt. Ütöttem. De csak a gyomrát, mert azért nem akartam maradandó károsodást okozni, és ráadásul nem is teljes erőből. De váratlanul érte, és nem volt ideje védekezni. Megtántorodott és meggörnyedt, minden levegő kiszaladt a tüdejéből. Gyorsan hátrébb léptem, mielőtt még eszébe jutna ellentámadni, de annyira meglepődött, hogy szerintem meg sem járta az agyát ilyesmi.

 - Ez meg mi a fene volt? – nézett nagy szemekkel, mikor már kapott elég levegőt, hogy meg tudjon szólalni.

 - Először is, gyűlölöm, ha úgy beszélnek rólam, mintha nem lennék jelen, másodszor, nem vagyok se a cicád, se szívecskéd. És harmadszor meg, szörnyen irritál a nagyfiús stílusod, szóval nekem teljesen fölösleges produkálnod magad.

Philip halkan nevetett a háttérben, de hiába próbálta köhögésnek álcázni, senkit sem sikerült meggyőznie. Josh felegyenesedett, és nagyon-nagyon csúnyán nézett rám. Kész szerencse, hogy pillantással nem lehet ölni.

 - Induljunk – morogta oda Philipnek, és tovább indult lefelé. Azt hiszem, nem loptam be magam a szívébe. Micsoda tragédia.

Philip nézett utána egy darabig, aztán még mindig veszettül csillogó szemekkel felém fordult.

 - Nem akarsz velünk jönni?

 Ez olyan váratlanul ért, hogy kellett egy kis idő, mire leesett, hogy hozzám beszél.

 - Nem hinném, hogy ez jó ötlet – próbáltam hárítani, de sejthettem volna, hogy ennyivel nem tudom lerázni.

 - Ugyan, nem vesztesz semmit. Legalább meglátod, hogy mire mondasz nemet.

 Végül is mondott valamit. Végig asszisztálok egy szelleműzést, aztán szépen haza megyek. Elég nyugis programnak tűnt. Vállat vontam.

  - Akár még igent is mondhatnék…

  - Remek – ragyogott fel az arca. – Akkor mehetünk? – intett marha lovagiasan maga elé.

Mi tehettem volna, elindultam előtte. És hiába próbáltam a lazát adni, nem tudtam nem gondolni rá, hogy fogalmam sincs, mibe is megyek bele egyáltalán.

  Mikor kiléptünk a kapun eszembe jutott, hogy Chris még mindig a kocsiban vár. A fenébe is, róla teljesen elfelejtkeztem. Mit ne mondjak, nem szép tőlem. Philip-hez fordultam:

 - Egy pillanat és jövök.

 - Hová mész? – nézett gyanakodva. Talán attól tartott, hogy egy óvatlan pillanatban még meg találok lógni.

 - Fél perc! – fordultam vissza, és a parkoló másik végébe kocogtam.

Chris vagy úgy tett, mint aki alszik, vagy tényleg elaludt. Kinyitottam az ajtót, és behajoltam az utastérbe, mire tökéletesen éberen pillantott rám. Naná, hogy nem aludt.

 - Már azt hittem ott ragadtál – morogta kedvetlenül – Mehetünk végre?

 - Te menj csak haza – egészen megsajnáltam. Nem lehetett túl kellemes a kocsiban táborozni.

 - Miért, te hová mész? – kérdezte gyanakodva és kihúzta magát az ülésen.

 - Csak… - na, ezt most, hogy is mondjam – a próba kedvéért megnézek egy szelleműzést.

 - De mi a francnak? – kérdezte összevont szemöldökkel – Tudsz te szellemet űzni, meg idézni is. Már tizennégy évesen is tudtál. – Aztán leesett neki. – Csak nem elfogadod a melót?

 - Nem tudom – feszengtem, beültem a kormány mögé és becsuktam az ajtót. – Azzal nem veszítek semmit, ha megnézem, hogy dolgoznak.

Ránéztem, valamiféle bíztatást várva, de csalódnom kellett. Bátyám csak kelletlenül csóválta a fejét.

 - Nincs erre semmi szükséged Faithie. Te magad mondtad.

 - Tudom – elfordítottam a fejem. Nem bírtam a vizsgálódó tekintetét – De egy próbába nem halok bele. – kinyitottam az ajtót, kiszálltam, és a kezébe nyomtam a kulcsot. – Menj csak haza. Engem majd hazafuvaroznak. – Legalábbis bíztam benne, hogy haza fognak. Az a minimum. Bár ezt Josh valószínűleg nem így fogja gondolni, de igazából az ő véleménye érdekelt jelenleg a legkevésbé.

 - Nem valami okos ötlet egyedül mászkálnod.

 - Nem leszek egyedül – vetettem ellen. Mellénk kanyarodott egy bordó BMW, és türelmetlenül dudált kettőt. Pontosabban Josh dudált türelmetlenül. – Sietek haza!

Chris láthatóan még vitatkozott volna, de aztán inkább lenyelte. Ezért hálás voltam.

 - Vigyázz magadra! – szólt utánam, ahogy átmászott a volánhoz.

 - Majd igyekszem – mosolyogtam rá, és átszálltam a másik kocsiba. Josh csikorgó kerekekkel, dühödten indított, és fél pillanat múlva már ott sem voltunk.

Mikor sikerült rögzítenem magam az ezerrel száguldó kocsiban, előre vergődtem a két ülés közé. A két srác tüntetően nem nézett egymásra. Valamin alaposan összebalhéztak. Ha jól sejtem én voltam vita tárgya, de Josh nyomora perpillanat a legkevésbé sem tudott érdekelni, Philip meg nem rám volt dühös, tehát felé fordultam a kérdéseimmel.

 - Miért is hívtak titeket tulajdonképpen? – azért nem árt, ha az ember tisztáz egy-két dolgot. Nem igazán szeretek felkészületlenül rábólintani valamire.

 - Csak szelleműzés. Sima rutin munka – igyekezett Philip megnyugtatni. Nem mondhatnám, hogy túlságosan kielégített volna a magyarázata.

 - Ja, hogy rutin – azt hiszem, a hangomból frankón átjött az irónia – az mindjárt más.

 - Azt ne mond, hogy még szellemet se tudsz űzni – morogta Josh, de mikor felé fordultam, igyekezett minden figyelmével a vezetésre koncentrálni. Rákönyököltem az ülésére.

 - Tíz éves korom óta idézek, tizennégy éves korom óta űzök – jelentettem ki. – Remélem, megfelel a társaságom egy magad fajta profinak, de ha nem, csak szólj nyugodtan. Apropó, te mióta is tudsz szellemet űzni?

Dühösen fújt egyet.

 - Leszállnál az ülésemről? – sziszegte a fogai között.

Elégedetten vállat vontam, és arrébb húztam a kezem. A következő mondatot már Philip-hez intéztem.

 - Csak hogy tisztázzuk, én kizárólag megfigyelőként vagyok jelen, igaz? – kérdeztem. Nem árt jó előre lefektetni a szabályokat.

 - Persze – vágta rá, talán túl gyorsan. Mit ne mondjak, nem kifejezetten győzött meg.

 - Tehát én nem csinálok semmit, mert nem dolgozom nálatok. Remélem világos.

 - Persze – ismételte sűrű bólogatások közepette, mint eminens kisdiák az általánosban. – Csak megfigyelő vagy. Nem csinálsz semmit.

 - Pontosan – bólintottam én is, és visszadőltem az ülésre. Kibámultam az ablakon, és csak néztem az egyre szürkülő, hófelhős eget.

  Hasonlóan hideg, téli délután volt akkor is, mikor először próbáltam megidézni egy holtlelket. Magamtól sosem kíséreltem volna meg, erre is a bátyám beszélt rá. Utólag már úgy gondolom, túlságosan is fiatal voltam hozzá, és soha nem lett volna szabad engednem Chris unszolásának. Egyetlen mentsége, hogy ő sem tudhatta, mi lesz a vége. De ez is megtörtént, és azóta még szorosabban kapcsolódom a szellemi világhoz. Azelőtt is láttam a kísérteteket, de csak akkor, ha véletlenül belebotlottam egybe. Sohasem próbáltam szándékosan hívni őket. Chris valamelyik haverjától szerzett egy könyvet a „profi” szellemidézés alapjairól. Na igen, talán ez volt a baj. Ha jól csinálom a rituálét, talán másképpen sült volna el. Vagy ha egyszerűen csak nem én csinálom végig. Ki tudja. Mindenesetre letelepedtünk a nappaliban, behúztuk a függönyöket, meggyújtottuk a gyertyákat. Ahogyan azt a filmekben látni. Chris kitette egy tálra a szárított virágokat, miket egy gyógynövényüzletből szerzett. Zsálya, nárcisz, ibolya, bojtorján. Szellemidézéshez soha, de soha nem szabad bojtorján gyökeret használni. Egyszerűen azért, mert magába szívja a gonosz koncentrációt, így olyan szellemek is felelhetnek a hívásra, amiket jobb, ha az ember távol tart magától. Kicsi voltam, még, nem tudhattam, ahogy Chris sem, ahogy az okos haverja sem, aki a könyvet adta. De legalább a könyv szerzőjének tudnia kellett volna, micsoda szemetet ad ki a kezéből.

   Megfogtuk egy más bal kezét. A jobbunkban gyertya. Chris kezdte, először meggyújtott a zsályát, aztán én a nárciszt. Az övé volt az ibolya. Megbűvölve néztem a lángok játékát, és magával ragadott a rituálé ereje. Valami homályosan rossz érzés szorította össze a gyomromat, hogy nem kellene befejezni. Ha most abbahagynám, nem lenne semmi baj. De énem józanabbik fele akkor már régen eltűnt. Magával ragadta a mágia. Meggyújtottam a bojtorjánt. Az erő nekem feszült, és kicsúszott a kezem Christian kezéből. Hideg szél fújt az arcomba, aztán hirtelen elcsendesült. És akkor már tudtam, hogy bajban vagyok. Megéreztem a szellemet, jött mint a félhatos gyors, és egyenesen a testem közepébe vágódott. Felsikoltottam, és a padlóra zuhantam. A szellemkezek a mellkasomból nyúltak ki, mintha ki akarná szabadítani magát, de nem tudott menekülni. Csapbába esett bennem. Emlékszem, azt kiáltottam Chris-nek, hogy oltsa el a füveket. Nem is tudom, honnan jöttem rá, hogy a növényekkel nem stimmel valami, egyszerűen csak tudtam. A kísértet még mindig bennem mozgott, mintha hatalmas, jegyes áramlat zubogna a bensőmben. A látásom időről időre elhomályosult. Az eszméletvesztés határán jártam. Aztán egyszer csak csillapodni kezdett a hideg, újra kaptam levegőt. A szellem egyszerűen csak felszívódott. Bátyám halálra vált arcát láttam, ahogy behajolt a látómezőmbe. Könnyes szemmel kérdezgette, jól vagyok-e. Zihálva, köhögve bólintottam, pedig egyáltalán nem voltam jól. Még mindig remegett minden porcikám a rémes találkozástól, és tudtam, hogy soha többet nem akarok szellemet idézni.

  Fél év múlva persze újra megpróbáltam, de akkor már tisztában voltam vele, mit és hogyan kell csinálnom, és később már arra is rájöttem, hogy nekem nem is kell rituálé ahhoz, hogy idézni tudjak. Meglepett, de azóta elég csak úgy akarnom, és a szellemek felelnek nekem. Talán a legelső rosszul sikerült próbálkozásnak köszönhetem, hogy ilyen érzékenyek lettek a radarjaim, ki tudja. De Chris azóta se bocsátotta meg magának, hogy annak idején belerángatott egy ilyen hülyeségbe.

Nincsenek megjegyzések: