2011. május 18., szerda

Szellemlátó - 4. fejezet

Végül csak kórházban kötöttünk ki. Én is és Chris is. Helyszínelők és nyomszakértők lepték el a lakásomat, néhány perccel távozásunk előtt pedig megérkezett a halottkém is. Ahogy a kollégái megérkeztek, Collins átváltozott kapitális seggfejjé, és azzal fenyegetőzött, hogy börtönbe csukatja a bátyámat. Na erre rögtön kirebbentem a kábultságból és kissé immár üvöltözve megérdeklődtem tőle, hogy mégis milyen alapon. Közölte, hogy azért, mert Chris állítólag hátráltatta a Werner-lány halála ügyében indult nyomozást, azzal, hogy nem mondta meg, mi is ő valójában. Ennél a pontnál bújt elő belőlem újra az ügyvéd néni, és közöltem, hogy ha nem megalapozott bizonyítékok alapján emel vádat Chris ellen, én fogok emeltetni ellene, de abban nem lesz sok köszönet. Még morgott valamit az orra alatt, amiből leginkább csak annyit értettem, hogy „vérfarkas”, de megemlítettem neki, hogy nem sokáig marad nyomozó, ha jelentem a főnökének, hogy ilyen megszállottam rasszista bunkó. Na ekkor kussban maradt, de nagyon igyekezett betoloncolni a mentőautóba, ami ellen nem is tiltakoztam olyan sokat, mert úgy éreztem, hogy ha még több időt töltök a közelében, vagy megütöm, vagy olyasmit mondok, amit később még meg fogok bánni. Elvégre mégis csak hivatalos személyről van szó. De akkor is! Kissé nehezen viselem a hülyéket.

   A korházi túra kifejezetten feleslegesnek bizonyult, mivel Chris sebe már a mentőben, hellyel-közzel be is hegedt. Vékony vörös seb maradt csak utána, de tudtam, hogy hamarosan ennek sem lesz nyoma. Kábé egy éve, sikerült belegyalogolni egy üvegablakba. Ne kérdezzétek, hogy csinálta, mert fogalmam sincs. Rettenetesen megijedtem, amikor megláttam, hogy vagy ezer kisebb karcolásból szivárog a vére, de nem hagyta, hogy túlságosan sokat túráztassam magam. Bement a fürdőbe, hogy lemossa magáról a vért. Mikor újra kilépett, már csak rózsaszínű hegek maradtak a sebek helyén, és azok is felszívódtak néhány óra alatt.

   Mint kiderült, a homlokomat varrni kellett. Teljesen el is felejtkeztem róla, hogy felszakadt a bőr, amikor az a vadállat a falhoz csapott. De más sérülésem nem volt, bár ettől függetlenül alaposan kivizsgáltak. Persze nem találtak semmit. Ezért aztán megérte az egész procedúra, mit ne mondjak… Egyetlen előnye volt csak. Mire végre hazafurikáztak minket, a lakásomból már eltűnt a rendőrök hada.  Az ajtómat, úgy ahogy visszatámasztották, és egy sárga „Belépni tilos” szalaggal próbálták meg nagyjából rögzíteni. Nem túl sok sikerrel. Letéptem a szalagot, Chris pedig arrébb pakolta az ajtót, mintha csak habszivacsból lenne. De nem igazán lepődtem meg rajta. Vérfarkas, ergo, vagy ötször erősebb, mint egy átlag ember. A lakásomban uralkodó káosz láttán azonban elszorult egy kicsit a torkom. Az előszobai tükör ripityára tört. Az üvegszilánkok mindent beterítettek. A padlószőnyegbe már bele ivódott a vér. Kénytelen leszek kicseréltetni, mert, hogy ezt nem fogom tudni kitisztíttatni, az biztos. Az elkeseredettség ki is ülhetett az arcomra, mert Chris a vállamra tette a kezét.

 - Minden rendben?

Csak vállat vontam, mert attól féltem, ha megszólalok, nem fogom tudni visszatartani a zokogást. De nem hagyta magát lerázni, átkarolta a vállamat és magához húzott. Próbáltam tartani magam, de már nem bírtam visszafojtani a könnyeimet, eltörött a mécses. Chris nem szólt semmit, csak a hátamat simogatta. Jó volt tudni, hogy itt van velem, és hogy számíthatok rá.

  Mikor már kissé megnyugodtam, elhúzódtam tőle, és ő sem erőltette tovább a dolgot. Megtöröltem a szemem, átléptem a vérfolton, besétáltam a nappaliba, és lehuppantam a kanapéra, ami még mindig tiszta volt, és érintetlen. Hátradőltem, és lehunytam a szemem. Csak akkor nyitottam ki, mikor éreztem, hogy Chris lecsüccsen mellém, és rám szegezi a tekintetét. Lassan felé fordítottam a fejem.

 - Mi a baj? – kérdeztem fáradtan.

 - Azaz őrült megölhetett volna, mire ideérek – mondta ki halkan, mire elhúztam a szám. Nem akartam belegondolni. – Nem mintha panasznak szánnám – folytatta eltökélten – de miért nem tette?

Erre nem tudtam, mit feleljek. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el neki, az engem elöntő érzést, és az erőt, hogy bármire képes vagyok, mert abban a pár percben biztos voltam benne, hogy nem eshet bajom. Pedig muszáj volt beszélni róla. Mert ez nem az első, vagy a második eset volt, hanem már a harmadik. Az elején még nem tudtam rá a választ, másodszor megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de most már nem tehettem úgy, mintha nem történt volna semmi. De nem tudtam, hogyan mondjam meg neki. Mert ő nem sejtett semmit, ezt pontosan tudtam. A tudatlanság néha áldás. Ez erre az esetre nem volt igaz.

 - Te nem érezted magad furán – próbálkoztam más megközelítésből – mielőtt átváltoztál volna.

Összevont szemöldökkel figyelte az arcomat.

 - Nem kifejezetten – rázta meg a fejét – Csak a szokásos émelygés. Miért?

Na akkor már végképp nem értettem. Második alkalommal, ő is látta Amy-t… bár az is igaz, hogy az első alkalommal nem érzett semmit az egészből. Csak én lennék ilyen baromi érzékeny? Na jó, nem fogok kertelni. Joga van tudni.

 - Azt hiszem, osztozom az erődben – mondtam ki, bár tisztában voltam vele, hogy ez mennyire idiótán hangzik. Ő is csak bámult rám, mint borjú az újkapura.

 - Mi van? – kérdezte aztán, nem túl konstruktívan.

 - Emlékszel, tegnap éjjel, mikor eltörtem annak a farkasnak a karját – kezdtem lassan. Okosan bólintott – megkérdezted, hogy csináltam, és azt mondtam, fogalmam sincs, és akkor még tényleg nem is volt – nagy levegőt vettem. – Aztán ma reggel, mikor Amy-t láttad, én pont ugyan abban a pillanatban törtem ketté a fésűmet – nagyon figyelmesen hallgatta minden szavamat. – És most, mikor ez a tag megtámadott… én – jaj, hogy is magyarázzam el – hirtelen… annyira erősnek éreztem magam… mintha egy pillanatra… - ez most baromi hülyén fog hangzani – azt hiszem, kölcsönkaptam az erődet.

Csak nézett rám, értetlenül, aztán hihetetlenkedve megcsóválta a fejét.

 - Nem hiszel nekem? – kérdeztem halkan. Tőle nem ezt vártam volna.

 - De, persze, hogy hiszek – bólintott, még mindig megdöbbenve – Csak azt nem értem, hogyan… és hogy… úgy értem, most is…

Megráztam a fejem.

 - Nem, most nem. Csak néha jön elő. Azt hiszem, legtöbbször akkor, mikor veszélyben vagyok. De csak tippelek – vontam meg a vállam – Valahogy… rácsatlakozom az energiáidra.

Elhúzta a száját, aztán elnevette magát.

 - Ne vedd sértésnek húgi, de micsoda kis pióca vagy te!

Ezen tényleg csak mosolyogni lehetett. Nem hittem volna, hogy ma még képes leszek erre. Örültem neki, hogy itt van, és hogy nem vagyok egyedül, mert magamban nem tudtam volna megbirkózni ezzel. Bár, ahogy vesszük… végül is ő szabadította rám Victort és a falkáját. Na jó, ez nem volt fair, tényleg. Felejtsétek el, hogy egyáltalán szóba hoztam. Mert nem arról van szó, hogy őt hibáztatnám mindenért, hiszen én még mindig úgy gondoltam, hogy nem ő tehet róla. Csak néha olyan hülye gondolataim vannak…
 - Amúgy, megcsináltattam a kocsidat – lengette meg az orrom előtt a slusszkulcsot, amit fogalmam sincs, honnan varázsolt elő.  Egy pillanatig csak bámultam rá, aztán felnevettem, és ő is csatlakozott hozzám. Mind a ketten fetrengtünk a röhögéstől. Végül is jobb volt, mint sírni. Azt hiszem. 

Nincsenek megjegyzések: