2011. április 30., szombat

Szellemlátó - 3. fejezet/2. rész

Alighogy kiszálltunk, Chris visszapasszolta a kartont, és gyorsan felkocogott a lépcsőn. Ez aztán az udvariasság. Mire én is fölértem, már kezében volt a kocsi kulcsom.

 - Elviszem megcsináltatni – jelentette be, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, elrobogott mellettem, és már vagy egy emelettel lejjebb járt. Döbbenten néztem utána, aztán csak vállat vontam, belöktem, és kulcsra zártam a lakásajtót. Ha visszaért majd kopog. Lerúgtam a cipőmet, a dobozt a konyhaasztalra tettem, és sóhajtva ledobtam magam a kanapéra. Behunytam a szemem, és megpróbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből. Nem mondhatnám, hogy túl jól sikerült. Miért van az, hogyha az ember nagyon nem akar gondolkozni, egymás után kergetőznek a fejében a jobbnál jobb önsanyargató képek. Mert hogy velem mindig így van, az tuti. Most is egyre csak az járt a fejemben, hogy mi a fenét fogok kezdeni. Nincs munkám, egy őrült vérfarkas vadászik rám… ja igen, és még mindig nincs munkám. Egyszerűen fenomenális.

Hirtelen éles hangon felvisított a csengő. Felsóhajtottam. Na vajon, most mit felejtett itt?

 - Mi van – kiáltottam ki, miközben feltápászkodtam a kanapéról és kicsattogtam az előszobába – Mit hagytál itt?

Lekaptam a kulcsot a kis pöcökről és kinyitottam. De nem Chris állt az ajtóban. Hanem egy totál ismeretlen, magas, szőkésbarna pasas. Huszonnyolc, maximum harminc évesnek néztem. Sötétkék farmer, fekete pulcsi, és szintén fekete kabát volt rajta. Ez a sok sötét szín remekül kihangsúlyozta hihetetlenül sötét zöld szemeit. Ha kiderül, hogy porszívóügynök, agresszív leszek.

 - Igen? – kérdeztem, és neki támaszkodtam a félfának.

 - Hello, Philip Summer vagyok – mutatkozott be és a kezét nyújtotta. Némi habozás után elfogadtam.

 - Faith Donovan – feleltem – Miben segíthetek?

 - Bemehetnénk? – kérdezte, mindenféle felvezetés nélkül, mire csak megráztam a fejem.

 - Nem hinném. Nem szokásom idegeneket engedni az otthonomba.

Kicsit elnyúlt a feje. Gondolom nem egészen ezt a választ várta. Éreztem, hogy a hátam mögött Amy idegesen gomolyogni kezd. A kísértetek, hamar megérzik a megugrott feszültség szintet. Amy érezte, hogy nyugtalan vagyok, ezért ő is rögtön azzá vált. Ez már csak így működik szellemidéző, és szelleme közt. Summer valamiért elmosolyodott.

 - Igazán jó telepatikus kapcsolatban áll a kísértetével.

Csak néztem ki a fejemből.

 - Látja Amy-t? – valószínűleg nem nyújtottam épp a legintelligensebb formámat, de kissé váratlanul ért a tény, hogy csak így hip-hop összefutok egy másik szellemidézővel. Aki ráadásul házhoz jön…

Bólintott, és újra feltette a kérdést:

 - Biztosan nem mehetnénk be?

Csak bizonytalanul biccentettem és félre álltam az útból. Erről talán tényleg nem a folyosó közepén kéne beszélni. Főleg úgy, hogy hivatalosan még bejelentve se vagyok, mint paranormális képességgel bíró polgár, és a szomszéd néni füle általában az ötszörösére nyúlik, ha valami jó kis pletykáról van szó. Már csak az hiányozna, hogy idecsődítse nekem a hivatalos szerveket. Mert nem csak én nem vagyok ám bejelentve, bátyám is cseszett bele elmenni, amit meg is tudok érteni.

A férfi ellépett mellettem, én pedig becsuktam az ajtót, és Amy-vel a nyomomban megindultam a nappali felé. Leültem az egy szem fotelba, ő pedig a kanapéra, aztán csak néztük egymást. Végül én voltam az, aki megunta, az értelmetlen hallgatást.

 - Nem akarok gorombának tűnni – kezdtem, miközben tökéletesen tisztában voltam vele, hogy roppant goromba vagyok, de nem érdekelt – de megköszönném, ha végre kinyögné, mit akar itt.

Megrándult a szája széle, mintha a mosolyát akarná visszafojtani. Na a másik, amitől eldurran az agyam, ha kinevetnek. Már éppen nyitottam volna a szám, hogy elküldjem a fenébe, de megelőzött.

 - Igaz az, hogy most éppen nincs munkája? – kérdezte, nekem meg ismételten a torkomra fagyott az okos megjegyzésem.

 - Történetesen igaz – adtam azért a lazát – ma reggel léptem ki. Na és?

 - Azért jöttem, hogy munkát ajánljak.

Pislogtam kettőt.

 - Mégis miről beszél?

 - Egy szellemvadász cégnek dolgozom – jelentette ki, mintha ez mindent megmagyarázna. Pedig nem.

 - Ne is zavartassa magát, nyugodtan beszéljen érthetően – dőltem hátra és karba fontam a kezem.

 - Néhány évvel ezelőtt felkereste önt, a cégünk két vezetője – mondta, és nekem kellett vagy egy perc mire leesett, miről hadovál. Hát persze. A két fickó, akik tizenkilenc éves koromban felkerestek. Az idegesség felkúszott a torkomba. Talán mégsem volt olyan okos húzás beengednem a lakásomba. Amy is megérezte a hangulatváltozást, mert most fel-le cikázott a szobában.

 - Hogy találtak rám? – kérdeztem és kiszáradt a szám.

 - Meg vannak a kapcsolataink – mosolygott joviálisan. Ez a ködös válasz sem tett túl jót, zilált lelkemnek.

 - Honnan tudták, hogy ma reggel kiléptem?

 - Mint már mondtam: vannak embereink…

 - És mégis mióta szaglásznak utánam?! – vágtam a szavába ingerülten, és a feltámadó harag el is mosta a félelmemet.

 - Nem szaglásztunk – próbálta menteni a menthetetlent – Egyszerűen szeretjük tudni, ki az, aki alkalmas a munkára, és ki nem.

 - Már négy évvel ezelőtt is megmondtam, hogy nem érdekel az ajánlatuk – néztem határozottan a szemébe – Miből gondolják, hogy most más a véleményem?

 - Maga mondta, hogy most nincs munkája – mutatott rá, és igaza volt. Hogy a jó francosba!

 - Tehát, most mit akarnak?

 - Hogy fogadja el a főnökeim ajánlatát, és dolgozzon velünk – mondta ki könnyedén, aztán csak ült velem szemben, és figyelte a reakcióimat.

Nekem pedig fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre. Egy csöppet túlságosan is gyorsnak tűnt ez a tempó, ráadásul még mindig bökte a csőrömet, hogy ennyire otthon vannak az életemben. Rohadtul idegesített, na. És mindennek a tetejében, a leghalványabb elképzelésem sem volt, milyen ez a cég egyáltalán, és miért pont engem akarnak. Miért olyan rohadt fontos nekik, hogy velük dolgozzam? Ez túlságosan is gyanúsnak tűnt. Túl egyszerű volt ahhoz, hogy ne legyen valami buktatója, mert az életben semmit nem adnak ingyen. Ezzel tökéletesen tisztában voltam. Ránéztem a pasasra, aki még mindig türelmesen várta a válaszomat.

 - Ne is haragudjon Mr. Summer…

 - Csak Philip.

 - Akkor Philip – sóhajtottam, minek ez a szőrszálhasogatás? – Ne is haragudjon Philip, de én ezt nem veszem be. Mégis honnan tudhatnám, hogy nem akarnak nekem valami rosszat?

 - Már miért akarnánk? – nézett tágra nyílt szemekkel, őszintén megdöbbenve.

Oké, lehet, hogy túl paranoiáskodom a dolgot, de a tegnap éjszaka fényében jogom van óvatosnak lenni. Fene se tudhatja, nem Victor akar-e így csapdába csalni. Bár ez a módszer talán túl civilizált lenne az ő ízlésének. Nem ismertem a pasast, nem tudtam róla semmit, de nem tűnt olyannak, aki szépen, taktikusan teszi el láb alól az ellent. Inkább az a durr-bele-most-véged típus lehet. De persze ez sem szentírás, az emberek ritkán egyfélék. A legjobb, ha az ember lánya nem dől be minden, helye pofikának. Megráztam a fejem, és fanyar mosolyra húztam a szám.

 - Bocs, csak mostanában kicsit felpörgött az életem – vontam vállat – Ne vegye személyeskedésnek.

 - Felpörgött? – visszhangozta némi hihetetlenkedéssel a hangjában – De ennyire?

Csak biccentettem, ez igazán nem tartozik rá. Valószínűleg ezt ő is így gondolhatta, mert nem forszírozta tovább a témát. Újra megszólalt.

 - A főnökeim nem akarnak rosszat. Négy évvel ezelőtt sem akartak.

 - De maga akkor még nem dolgozott náluk – állítottam magabiztosan. Nem is tudom miért, de valahogy ez volt a benyomásom. Senki se kérdezze, honnan tudtam, de tudtam. És bele is trafálhattam, mert szégyellősen elmosolyodott.

 - Tényleg nem. Én nem vagyok olyan tehetséges, mint maga.

Na, erre fenn akadt a szemem.

 - Én nem vagyok tehetséges – ráztam a fejem határozottan – Soha sem használtam ki eléggé a képességeimet, hogy tehetséges lehessek.

 - Mégis jobban kommunikál a holtlelkekkel, mint én, pedig én még tanultam is a szakmát – nem tűnt úgy, mint akit fusztrál a dolog – Persze, bizonyos fokon én is érzékeny vagyok a paraaktivitásra, de sokat képeztem magam, hogy szellem- és démonvadászként dolgozhassak. A maga tehetsége ösztönös. Képzés nélkül is ért a természetfelettihez.

Erre csak annyit tudtam volna mondani, hogy ennél nagyobb marhaságot még életemben nem hallottam. De mégsem mondtam. Csak megráztam a fejem.

 - Eltemettem magamban a képességeimet – jelentettem ki, és ez sajnos igaz is volt. Sokkal, de sokkal több mindenre lehettem volna képes, de nem foglalkoztam vele. Jó volt nekem így, és nem vágytam arra, hogy ez megváltozzon. – Csak a szellemlényekkel vagyok képes kommunikálni, és velük is csak a minimális szinten – felálltam a fotelből – Nem én vagyok az, akit keresnek.

Ő is felállt.

 - Legalább azt tegye meg, hogy eljön és beszél a főnökeimmel – győzködött tovább. – Az már tényleg nem kerül semmibe.

Felsóhajtottam. Nagyon elszántnak tűnt a pasas. És végül is egy beszélgetés, tényleg nem kerül semmibe. Mint olyan remekül rámutatott a lényegre, munkám nincs, tehát relatíve egész nap ráérek. Elmegyek, végighallgatom, és eljövök.

 - Rendben – bólintottam rá – Megdumált. Adjon egy címet, és valamikor a holnapi nap folyamán hajlandó vagyok beszélni velük.

Elmosolyodott, és a kabátja zsebéből elhúzott egy névjegyet, meg egy tollat. A kis kártya hátuljára ráfirkantotta a címet, és a kezembe nyomta.

 - Akkor remélem, holnap látjuk egymást.

Csak biccentettem, kikísértem és becsuktam utána az ajtót.

Nos, ez fura volt. De holnap elmegyek, találkozom a két pasassal, a szemükbe mondom, hogy semmi szükségem az állásajánlatukra, és eljövök. Ezt nagyon határozottan eltökéltem. Jelen pillanatban épp elég nagy a gubanc körülöttem, nem fogok még szellem-, ne adj isten, démonvadászattal foglalkozni. Majd csak felvesz egy másik ügyvédi iroda. Legalábbis nagyon bíztam benne, hogy így lesz.

A konyhába mentem, megtöltöttem a kávéfőzőt, és bekapcsoltam. Aztán vissza a nappaliba, ahol ledobtam magam a kanapéra, elnyúltam rajta, és bekapcsoltam tévét. Ekkor újra megszólalt a csengő. Mi ez, basszus, átjáróház? Felsóhajtottam és feltápászkodtam. Ekkor újra megnyomták a csengőt, hosszan, türelmetlenül. Az előbb ugyan nem szóltam ki, hogy itthon vagyok, de akkor is! A bunkóságnak is van határa.

 - Megyek már, na! – kiáltottam morcosan, és már éppen a kulcsot dugtam volna a zárba, mikor hatalmas reccsenéssel berobbant az ajtó. A lökés ereje a túlsó falnak repített, és még mielőtt bármit is tehettem volna ellene, a fejem hatalmasat koppant, és félájultan csúsztam a földre. Nehezen lélegeztem, a látómezőmet homályos, és fekete foltok tarkították. Pislogni próbáltam, hogy elűzzem a ködöt, de mire visszanyertem volna a látásom, késő volt.

   Félig emberi, félig állati alakban, hatalmas, fekete bundás vérfarkas tornyosult az ajtóban, szinte teljesen kitöltötte a nyílást. Megnyúlt pofájában, fehér, tűhegyes fogak villogtak, fekete, borotva éles karmaival az ajtófélfába vájt. Hátborzongatóan mély hangon felmordult, mire majd kiugrott a szívem a torkomon. Alig sikerült visszanyelnem a sikoltást. Tudtam, hogy miért van itt. Szinte azonnal belém hasított, hogy azért jött, hogy megöljön. De nem tudom megvédeni magam, nem tehetek semmit. Átfutott rajtam a felismerés, hogy meg fogok halni. Valami meleg csorgott végig az arcomon, a fülem mellett. Oda nyúltam, és véresek lettek az ujjaim. Az én vérem. Felállni sem volt időm, igazából abban sem voltam biztos, elbírnának-e egyáltalán a lábaim, mikor megindult felém. Lassú, kiszámított léptekkel, ami csak az áldozatukat becserkésző nagyvadak sajátja. Kötegekben feszültek az izmok a bundája alatt, a szemében pedig már nem maradt semmi emberi, amivel szót lehetett volna érteni. Chris soha nem nézett így rám. Hiába volt akár teljesen farkas alakban, a pillantásában mindig megmaradt az a megnyugtatóan intelligens emberi szikra. Már csak néhány méterre volt tőlem, a pulzusom úgy vert, hogy szinte fuldokoltam tőle.

   Ekkor összerándultam, mintha megrázott volna a kettőhúsz, forró szél csapott az arcomba, de ezt egyedül csak én érezhettem. Nem tudom honnan, de tudtam, hogy így van. A hatalmas farkas megtorpant, a levegőt szimatolta az arcom körül, mintha kiszagolta volna bennem végbement változást. Összekapcsolódott a tekintetünk, és halkan, nem emberi torokból felmordultam. Nem volt időm megijedni rajta, előre nyúltam, és megragadtam a szőrös torkát. Ujjaim összezáródtak a légcsöve körül, és éreztem, hogy olyan izmok mozgatják a kezem, amik soha nem voltak az enyémek, hiszen én soha sem leszek ilyen erős. Elkerekedett a szeme, és levegőért kapva felhördült, de nem engedtem, csak szorítottam a nyakát. Szinte éreztem, hogy karmok siklanak ki az ujjaim végén, de azok nem az én karmaim voltak.

   Előbb éreztem meg Chris jelenlétét, mielőtt a hatalmas, szürke bundás farkas átlépte volna a küszöböt. Felhördült, és bár az előttem álló hatalmas testtől nem láttam, éreztem, hogy nekilendül. Egyetlen hosszú ugrással átvetődött az előszobán, fogait a rajtam fekvő fekete farkas bundájába vájta, és lerántotta rólam. A nyaka kicsúszott az ujjaim közül, de ennek már nem is volt többé jelentősége. Remegve ültem a földön, az előbbi erőm, ahogy jött, el is szállt megint, és csak bénultan figyeltem, hogy marcangolja egymást, hörögve-morogva a két óriási vérfarkas. A fekete került fölülre, és már Chris hasát marta. Bátyám fájdalmasan felvonyított. A vére a földre freccsent. Ne! Ekkor lövés dörrent az ajtóból. Egyszer, kétszer, háromszor. A fekete farkas teste összerándult, hatalmas puffanással a szőnyegre zuhant, egy kétségbeesett pillanatig megkísérelt még levegőt venni, aztán fennakadt a szeme. Elpusztult.

   Zihálva kuporogtam a fal tövében, és pillantásom az ajtóra rebbent. Pisztolyát előreszegezve Tyron Collins nyomozó állt az ajtóban. Most remegve nyüszítő bátyámat vette célba.

 - Ne lőjön – sikoltottam, és négykézláb a szürke farkashoz másztam, közben pedig beletérdeltem a fekete vérébe. Farmeromat azonnal átáztatta, de nem törődtem vele. Chris elé térdeltem, úgy, hogy részben eltakarjam, a rászegeződő fegyver elől, és reszkető kézzel érintettem meg a bundáját.

 - Chris… - suttogtam rekedten.

Hallottam, ahogy reszketegen felsóhajt, majd a bunda lassan elkezdett visszahúzódni a testéről, magától pattantak a helyére a csontok.  Végül már reszketve, vérző hasát markolva, de újra emberi alakban gombóccá gömbölyödve feküdt az előszobaszőnyegen. Tudtam jól, hogy hamarabb gyógyulna, ha nem váltana alakot, viszont a rendőrök sokszor nem tesznek különbséget jó és rossz vérfarkas között. Számukra mindegyik veszélyes vadállat. Ezt részben talán meg is tudtam volna érteni, ha nem érintett volna ilyen közelről a téma. Így talán természetes, hogy a bátyám pártján álltam. Gyengéden végigsimítottam a homlokát, fölé hajoltam és a fülébe suttogtam.

 - Kell orvos? – kérdeztem halkan, hogy Collins nyomozó ne hallhassa meg.

Lehunyt szemmel nemet intett, de újra elkezdte rázni a hideg. Feltérdeltem, lekaptam egy kék kockás plédet a kabáttartóról és ráterítettem. Aztán megfordultam és a döbbenettől tágra nyílt szemű nyomozóra néztem, aki még mindig a pisztolyát markolta, de már nem célzott vele sehova.

 - Hogy kerül ide? – kérdeztem, de a hangom még mindig furcsán csengett. Talán a sokktól.

 - Telefont kaptunk – felelte és most a fekete farkast nézte, aki időközben visszaváltozott emberré. A haláluk után mindig visszaváltoznak, fogalmam sincs miért. Hosszú haja ugyanolyan szén fekete volt, mint az imént a bundája. Most, hogy a szőr visszahúzódott, tisztán látszott a három golyó ütötte lyuk. Egyik a vállát trafálta el, a második a nyakába fúródott, a harmadik pedig a mellkasa közepébe robbant. Esélye sem volt.

 - És honnan tudta, hogy ezüst lőszert kell hoznia? – egy hiedelem, ami kivételesen igaz is, hogy a vérfarkasoknak árt az ezüst. Ha abban a pisztolyban normális töltény lett volna… de nem az volt. Hál’ Istennek.

 - Most már előírás az ezüsttöltény – mondta, de aztán sikerült összeszednie magát – A bátyja, ha nem tévedek – bökött, a takaró alatt kucorgó Christian felé, és végre lerakta a pisztolyát.

Csak bólintottam.

 - Szüksége van orvosra? – jött a következő kérdés, de most már hivatalosabban csengett a hangja. Kezdett magára találni. De hálás voltam, hogy megkérdezte.

 - Nincs – ráztam a fejem – Rendbe fog jönni.

 - És magának?

Rá akartam vágni, hogy nincs, de aztán alaposabban végiggondoltam. Még mindig kicsit tompán érzékeltem a világot, de az valószínűleg csak a sokk miatt lehetett. Megsérülni nem sérültem meg. Fene se tudja, hogyan sikerült megúsznom.

 - Nem hinném – böktem ki, a helyzetfelmérés végeztével.

Csak biccentett, előkapta a mobilját, és tárcsázott.

 - Mentőt és erősítést kérünk…

De már nem figyeltem rá. Csak ültem Christian mellet, és kábultan néztem ki a fejemből.

Nincsenek megjegyzések: