2011. április 26., kedd

Szellemlátó - 3. fejezet/1. rész

Éktelen csörömpölésre ébredtem, és nyűgösen felmordulva húztam a fejemre a takarót. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, Chris éppen kaját csinál magának. Legalábbis próbálkozik. De a hangokból ítélve, már az egyik tányérom bánta a dolgot. Kis idő múlva újabb csattanással landolt a kövön valami evőeszköz-féle. Felsóhajtottam, kidugtam a fejem a paplan alól és az órára pislogtam. Fél kilenc. Na most aztán cirka négyórányi alvással ki vagyok segítve. Felültem az ágyban, és nagy nehezen kihámoztam magam, tegnapi kosztümöm gyűrött romjaiból. Be kellene adnom egy tisztítóba. Pólót és melegítőt vettem fel, majd kicsattogtam a konyhába, és laposakat pislogva nekidőltem az ajtófélfának. Drága testvérem éppen a hatdarabos tányérkészletem tartozékának romjait söpörte és lapátolta fel a kövezetről.

 - Csak, hogy tudj róla, tartozol egy tányérral – szólaltam meg a háta mögött, mire lendületesen megpördült, és majdnem leverte a rántottát serpenyőstől, mindenestől a pultról. Majdnem felnevettem, de sikerült visszanyelnem, és inkább a fürdőszoba felé vettem az irányt. Hogy vérfarkas létére valaki ilyen kétbalkezes legyen… amúgy meg úgy mozog, mint egy nagyragadozó, de a konyha, hát az nem az ő terepe.

   Bezártam magam után az ajtót, és megengedtem a forró vizet. Negyedórányi ázás után elzártam a csapot, sötétkék farmert, királykék hosszú ujjú felsőt, és krémszínű zoknit húztam. Ahogy belepillantottam a tükörbe, rájöttem, hogy valami hibádzik. Vagy egy percnyi szemezés után sikerült csak rájönnöm, hogy elfelejtettem betenni a kontaklencséket. Aztán vagy öt perc után sikerült csak megtalálnom a fésűmet, ami végig ott csücsült az orrom előtt. Pontosítsunk, nem is én találtam meg. Amy volt az, aki végül megszánt és belelebegtette a kezembe. Kezdtem úgy érezni, hogy nagyon nem állok a helyzet magaslatán, csak arra nem tudtam rájönni, hogy mitől lehet ez. Máskor is aludtam már keveset, sokkal kevesebbet, mint négy óra. Akkor meg mitől vagyok ilyen rémesen szétszórt? Hirtelen, mintha forró higany járta volna át az ereimet, benn szakadt a következő lélegzet, és csattanva tört ketté a kezemben a háromujjnyi vastag fésű. Elszédültem, és a mosdó széle után kaptam. Ziháltam, mintha futottam volna, a hajam az arcomba hullott, és a következő pillanatban pedig, hallottam, hogy Chris beszól a konyhából.

 - Faith!

Még mindig a levegővétellel küzdöttem és remegtek a térdeim, szóval inkább nem indultam neki, csak visszakiáltottam.

 - Mi van?

 - Azt hiszem, láttam Amy-t… - döbbenet és talán egy leheletnyi félelem sütött a hangjából.

Összeszedtem magam, kis erőfeszítéssel kitántorogtam a fürdőből, és végig a fal mentén haladva, bebotladoztam a konyhába, majd lerogytam az első utamba kerülő székre. Chris megütközve, hihetetlenkedve meredt rám.

 - Láttam Amy-t – mondta újra, de még mindig nem hitte a saját szavait.

Nagyot nyeltem és felnéztem rá. Határozottan sápadtnak tetszett.

 - Milyennek láttad? – kérdeztem, csak hogy megbizonyosodjak róla, tényleg csak az én szellememet látta-e. Ciki lenne, ha utólag derül ki, hogy valami rosszindulatú jelenés, ne adj isten, egy lidérc ólálkodik a lakásomban. Volt már rá precedens, és soha többet nem szerettem volna hasonlót tapasztalni.

 - Nem is tudom… - csóválta a fejét megütközve – Olyan volt, mintha látnám, és mégsem… Mintha csak a levegő gomolygott volna, de annál valóságosabb.

Oké, szóval tényleg Amy-t látta. Furcsa ugyan, de még mindig jobb, mint egy lidérc. Bár nem igazán hittem, hogy ezzel ő is egyetértett volna.

 - És még mindig látod? – kérdeztem, mire körbefordult a konyhában, de csak megrázta a fejét.

 - Nem, már nem.

Mivel közben, vagy háromszor is simán keresztül nézett a kísérteten, nyugodtan hihettem azt, hogy már elmúlt. Ekkor tűnt csak fel, hogy a törött fésűm nyelét még mindig a kezemben szorongatom.

 - Én meg eltörtem a fésűmet – mutattam fel zavartan, a vastag műanyag darabot, amit aztán nemes egyszerűséggel a kukába hajítottam.  Most mehetek másikat venni. De Christ nem igazán hatotta meg a problémám. Még mindig Amy-vel volt elfoglalva.

 - De hogy láthattam? Hogy lehet…?

 - Fogalmam sincs róla – sóhajtottam nagyot és töredezett mozdulatokkal feltápászkodtam a székből – De pillanatnyilag nem is érdekel.  Be kell mennem az irodába, hogy elhozzam a cuccaimat – ránéztem – Velem jössz?

Néhány másodpercig zavartan emésztgette a szavaimat, majd megrázta a fejét, és bár látszott rajta, hogy nem tette túl magát a problémán, hajlandó volt ideiglenesen más vizekre evezni.

 - Persze, hogy veled megyek – mordult fel sötéten – Nem mászkálhatsz egyedül, főleg, amíg Victor erre felé vadászik.

Ó, remek. Már éppen sikerült volna elfelejtenem, hogy egy mániákusan őrült vérfarkas csörtet a nyomomban, neki most sikerült újra felhívnia rá a figyelmemet. Egyszerűen fantasztikus. De az élet nem áll meg. Muszáj bemennem és hivatalosan is búcsút vennem az irodától. Kicsit összeszorult a gyomrom a tudatra, hogy mostantól bizonytalan a jövőm, és ha nem találok magamnak sürgősen valami elfogadható állást, az egész életemet lehúzhatom a klotyón. Akár jöhet is Victor a farkasaival, hogy elevenen felzabáljon. Na jó, rossz vicc volt, belátom. Fogjuk rá, hogy nem is mondtam semmit.

Visszamentem a szobámba, betettem a kontaklencséket, és az ujjammal párszor megkíséreltem végig szántani a hajamon. Végül be kellett látnom, hogy még csak véletlenül sem tudom azt az eredményt produkálni, amit a szerencsétlenül járt hajkefe. Előbányásztam egy, a felsőmhöz illő hajgumit és összefogtam a lobboncomat. Jobb, mint a semmi. Mire előkerültem, Chris már kabátban, cipőben, állt az ajtóban.

 - Hívtam taxit – jelentette, mire kicsit elkerekedett a szemem.

 - Minek? – aztán felrémlett, ahogy tegnap éjjel, karmos mancsok törik szilánkjaira az ablaküvegemet. Remek. – Ja tényleg – csóváltam meg a fejem, és visszaakasztottam a slusszkulcsot az ajtó melletti kis pöcökre. – Ha visszaértünk, elviszem megcsináltatni.

Nem szólt semmit csak mogorván elindult lefelé a lépcsőn. Bezártam az ajtót és utána mentem. Még mindig szent meggyőződése volt, hogy ő tehet az egészről, és tudtam, bármit mondanék, úgysem tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről. Akkor meg minek túráztassam magam? Mire leértünk, a taxi már a járda mellett parkolt. Bemondtam a címet, és már indultunk is.

  A Larson ügyvédi iroda a belvárosban található, egy felhőkarcoló és egy csicsás bevásárlóközpont között. A három emeletes épület üvegablakain megcsillant a súlyos hófelhők mögül itt-ott előbukkanó nap fénye. Jaj, de hiányozni fog ez a hely. Nem is a hely, inkább a barátaim.

A taxi beállt a parkolóba, kifizettem a fuvart, és már ment is tovább. Csak álltam a fotocellás bejárat előtt, és valahogy nagyon nem akaródzott bemenni. Chris a vállamra tette a kezét, én meg összerezzentem. Nagy levegőt vettem, és beléptem az ajtón. Nagy volt a nyüzsi, főleg szombatra való tekintettel. A recepciós pult mögött Marry eszeveszetten verte a számítógép billentyűit, és ezzel párhuzamosan kapkodta fel a telefonokat. Mi ez a bolondokháza? Az asztal elé léptem, mire felpillantott a monitorról és szélesen elmosolyodott. 

 - Faith, de jó hogy végre itt vagy! – majd kihúzott egy fiókot és vagy négy aktakupacot nyomott a kezembe – Minden segítségre szükségünk van.

 - Mi ez nagy felhajtás? – kérdeztem és visszapakoltam a papírokat – És nem dolgozni jöttem.

 - Neked nem is szóltak? – kerekedett nagyra a szeme.

 - Miről nem szólt és ki? – asszem valahol elvesztettem a fonalat.

 - A polgármester fiát tegnap éjjel megtámadták, ma reggel a kórházban halt meg az a szegény fiú. Mindenki ezzel az üggyel van elfoglalva, mert elfogtak egy feltételezett gyanúsítottat, aki viszont mindent tagad. Ráadásul a nyakunkon a sajtótájékoztató – újra a kezembe lökte az aktákat – Szóval ne tátsd a szád, hanem segíts! Várj csak, mi az, hogy nem dolgozni jöttél? – jutott a tudatáig mondatom másik fele.

 - Van bent valaki Jossie-nál? – tértem ki a válasz elől. Imádom Marry-t, de nála nagyobb pletykafészket még nem hordott a hátán a föld.

 - Nem, azt hiszem most nincs – nézett megdöbbenve, de nem hagytam neki sok időt elmélkedni.

 - Remek, köszi – majd Chris felé fordultam – Ülj le itt és várj meg.

 - Nem segíthetek?

Ezen mosolyognom kellett.

 - Nem, kösz. Ezt egyedül kell elintéznem – elindultam a lift irányába – Sietek!

A lift becsukódott, és apró döccenéssel állt meg a harmadik emeleten. Kiléptem a hosszú folyosóra. A jobb oldalt nyíló legelső ajtó mögött volt Jossie irodája. Jaj, de nagyon nem vártam ezt a beszélgetést. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és már emeltem a kezem, hogy kopogjak, mikor egy ismerős kurjantást hallottam a folyosó másik feléről.

 - Faith! De jó hogy végre itt vagy! – oda kaptam a fejem, és akaratlanul is fülig szaladt a szám. Jesse sietett ki az egyik tükörfalú közös irodácskából. Na igen. Ez is gyönyörűen prezentálja Jossie hozzáállását. Akkora ez a nyüves épület, hogy vagy öt család vígan beköltözhetne, mégis ketten-hárman nyomorgunk fejenként egy szűkös kis irodában. Jellemző. Jesse átkarolta a vállamat, és magához húzott. Mindig ezt csinálta, állandóan flörtölt. Csak két évvel volt nálam idősebb, de piszkosszőke hajával, boci-barna szemeivel és szeplős képével, olyan volt, mint egy nagyra nőtt kamaszgyerek. – Azt csiripelik a verebek, hogy itt hagysz minket, de remélem csak valami félrehallottak.

Kesernyésen elmosolyodtam, és megráztam a fejem.

 - Sajnos nem hallották félre. Tényleg elmegyek.

Lehervadt a vigyor az arcáról, és kicsit elhúzódott.

 - A banya miatt? – ez volt Jossie – Mert ha igen, nem teszi zsebre, amit tőlem kap.

Elhúztam a szám.

 - Részben talán miatta is – meg nem is annyira részben, de ezt inkább megtartottam magamnak. Nem hiányzott volna, hogy azért dobják ki Jesse-t, mert beolvasott a főnöknőnek. Elég, ha már az én életem gallyra megy, nem akartam másokat is magammal rántani.

 - Ne hagy itt minket Faith – könyörgött megjátszott mártírsággal, de jól esett a tudat, hogy komolyan gondolja. Meglapogattam hátát, és elléptem tőle.

 - Megtennéd, hogy összepakolod a cuccaimat, amíg aláírok itt néhány papírt? – böktem az iroda ajtaja felé.

Nagyot sóhajtott, és látszott, hogy elszállt a jókedve.

 - Gondold meg – próbálkozott, de csak a fejemet csóváltam.

 - Nincs mit meggondolni rajta – lábujjhegyre álltam és puszit nyomtam az arcára – De azért köszi – azzal kopogás nélkül beléptem az ajtón, mielőtt még tovább győzködhetett volna.

    Jossie az íróasztala mögött ült, és éppen telefonált. Elkerekedett a szeme, mikor meglátott, aztán csak intett, hogy üljek, le az asztal előtt álló székbe.

 - Később visszahívlak Susan – és lette – Kopogásról nem hallottál? – kérdezte ingerülten, mikor lehuppantam a székbe.

Nem válaszoltam. Ha most utoljára beszélek vele, nem fogom neki megadni azt az elégtételt, hogy hagyom magam felhúzni. Szépen manikűrözött kezeit összefonta az asztal lapján, és rám pislogott mogyorószínű szemeivel. Jossie negyvenöt éves, de nem néz ki többnek 38-nál. Vállig érő haját barnára festi, és meg van róla győződve, hogy mindig igaza van. Ez volt a legelső dolog, ami miatt sikerült összebalhéznunk, az idekerülésemet követe első egy órában. Ez az incidens nagyjából meg is alapozta a kapcsolatunkat. Csak elviseltük egymást, mert a munka megkívánta. Hát, most már emiatt sem kell többet aggódnia.

 - Nem fogok kertelni Faith, szerintem óriási hibát követsz el, ha most megszakítod a gyakorlatodat – mondta ki, és nagyon áthatóan nézett rám. Térj már jobb belátásra kislány – ez az a tekintet, amitől viszketni kezd a tenyerem.

 - Tökéletesen tisztában vagyok vele – mondtam kifejezéstelenül és karba fontam a kezem.

 - Szerintem pedig fogalmad sincs róla!

 - Jossie, nem veszekedni jöttem – csóváltam meg a fejem – Aláírom a szükséges papírokat és felejtsük el egymást.

Nagy levegőt vett, és talán mondott volna valamit, de inkább visszanyelte. A fiókból előhúzta a felmondási nyilatkozatot, és elém tolta. A kezembe kaptam, a toll hegye egy pillanatig a papír fölött várakozott, de aztán alákaparintottam a nevem, és hátra dőltem a székben. Farkasszemet néztünk, aztán felálltam és az ajtóhoz mentem. A kezem már a kilincsen volt, úgy szóltam vissza:

 - Viszlát Jossie – azzal kiléptem, és becsuktam az ajtót magam után. Majdnem fejre estem a kartondobozban, amit Jesse, tette a küszöb elé. Egy cetli volt a tetejére ragasztva: „Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen feladod.” Felkaptam a dobozt, és égni kezdett a szemem. De nem voltam hajlandó sírni, még nem. Beszálltam a liftbe, és ahogy a földszintre értem, szinte futva menekültem ki az épületből. Lekocogtam a lépcsőn és neki dőltem a falnak. Nagy levegőt vettem, ki… be. Kicsit máris jobban éreztem magam, de még mindig össze volt zuhanva kicsit a lelki egyensúlyom. Behunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki újra, mikor hallottam, hogy Chris megáll mellettem. A vállamra tette a kezét, haloványan elmosolyodott.

 - Már túl vagy rajta – mondta, mintegy vigasztalás képen. Nem mondhatnám, hogy túlságosan megvigasztalódtam volna, de a szándék a fontos. Legalább próbálkozott. Azért nekem is sikerült kicsikarnom magamból valami mosoly-félét.

 - Kösz.

Elvette tőlem a dobozt, és leintett egy taxit. Hazafelé vettük az irányt.

Nincsenek megjegyzések: