2011. április 26., kedd

Szellemlátó - 2. fejezet/2.rész

(...)

Éreztem a hátam mögött a mozgást, ahogy Chris karmai is az ülésbe vájnak.

 - Ha megmozdulsz, megölöm – a szavak vége már morgásba fordult, és a kéz még egy kicsit szorított a nyakamon, hogy levegő után kaptam.

 - Chris – leheltem. Bár figyelmeztetésnek szántam, inkább úgy hangzott, mintha segítségért könyörögnék.

A cakkosra tört üvegen behajolt egy félig emberi, félig farkasszerű arc. Szájában tűhegyes fogak villogtak, az orra már hosszabb volt, mint egy embernek, de a farkasok pofájánál rövidebb. A szeme szürke volt, és nem láttam benne semmi emberit, amivel beszélhettem volna. Christian halkan morogni kezdett a hátam mögött. Az anyósülés kárpitja sikítva adta meg magát a karmainak. Szólni akartam, hogy ha van rá egy mód, a kocsimat ne szaggassa szét, de hát az ablaknak már úgy is mindegy volt. Mit nekem újrakárpitozás…  A másik farkas karma az ütőerem felett pihent. Egy apró nyomás, és itt helyben elvérzek. Elkapott a pánik, kapkodni kezdtem a levegőt. Éreztem a bátyámat a hátam mögött, de nem csak őt magát. Hanem az erejét, a kisugárzását… az auráját. Éreztem, ahogy a hátamba csapódik a földöntúli ereje, görcsbe rándult a testem a hirtelen jött impulzustól. Lehunytam a szemem és éreztem, hogy az energia átviharzik rajtam. Felállt tőle a hátamon a szőr. Mikor újra kinyitottam a szeme, a pillantásom találkozott az idegenével. Láttam, hogy elkerekedik a szeme, és értetlenül néz, mintha most látna csak rendesen. Már nem féltem. Belekapaszkodtam az engem fojtogató szőrös karba.

 - Eressz el – a hangom rekedt, mély morgásba fordult. Én ilyen hangszínre soha nem lettem volna képes.

Nem eresztett. Kővé dermedve meredt az arcomra, de már nem szorította a nyakamat. Rántottam egyet a kezén, és hallottam, hogy nagyot roppanva törik el a csont. Fájdalmasan felüvöltött. A karmai végigkarcolták a bőrömet, az éles szúró fájdalomtól magamhoz tértem. Zihálva estem hátra az ülésen. Chris elkapott és magához húzott. Úgy kapaszkodtam a már teljesen emberi kezeibe, mint ha az lenne az egyetlen biztos pont az életemben. Újra az ablak felé kaptam a fejem, de az alak eltűnt. Az éjszaka ugyan olyan csendes volt, mint a felbukkanása előtt. Csak a ripityára tört ablaküveg, a felhasított kárpit, és a nyakamon a karcolásokból szivárgó vér emlékeztet rá, hogy biztosan nem álmodtam az egészet. Hirtelen reszketni kezdtem és abba se bírtam hagyni. Chris egy kicsit eltolt magától és aggódva nézett az arcomba.

 - Faithie, mondj már valamit!

Legördült az arcomon az első könnycsepp.

 - Jól vagyok – bizonygattam azért, és a hangom szilárd volt. Nem árult el úgy, ahogyan a testem.

 - Menjünk fel – mondta halkan Christian és teljes szívemből egyetértettem vele.

Ő szállt ki először, majd visszafordult és óvatosan kisegített a kocsiból. Átfogta a vállam, és felsegített a lépcsőn. Beléptünk a sötét, hideg lépcsőházba. A lift természetesen már megint nem működött, úgyhogy bele tellett jó néhány percbe, amíg sikerült felvánszorognunk a negyedikre. Pontosítsunk, csak én vánszorogtam. Bátyám csak támogatott, nehogy egy rosszabb lépésnél hátrabukfencezzek. Már csak az hiányzott volna, hogy kitörjem a lábam. Kis szerencsétlenkedés után sikerült előhalásznom a kulcsomat, és Chris benyitott a lakásba.

Amint beléptem körülfogott a megnyugtató csend. De jó is volt itthon lenni. Néhány másodperc múlva hűvös fuvallatot éreztem az arcomon. Behunytam a szemem és elmosolyodtam.

 - Minden rendben Amy, jól vagyok.

A hideg érintés a homlokomra vándorolt, ahogy Amy ellenőrizte, tényleg igazat mondok-e. Életében talán orvos lehetett, vagy nővérke. Sok embernek van kutyája, nekem házi szellemem van. Bár a kísértet talán jobb szó lenne rá. Amy már akkor itt volt, amikor beköltöztem ide. A tulaj örült, hogy végre valaki hajlandó kivenni ezt a lakást. A legtöbb ember nem látja a halottakat, vagy ha látja is, nem jön ki valami jól velük. Én igen. Egészen kiskorom óta érzem a szellemeket. Persze öt évesen az ember még nem érti, mit jelentenek a megmagyarázhatatlan zajok, az erős szél, ami körbejárja a szobát, még akkor is, ha csukva van az ablak. Ötévesen az ember egyszerűen csak fél. Talán hét éves lehettem, mikor rájöttem, hogy a szobámba betévedő halott lélek, nem más, mint a nagymamám. A szellemek képesek képeket vetíteni, azok elé, akik fogékonyak az ilyesmire. Olyan ez, mit egy személyre szóló diavetítés. Az ember szeme lecsukódik, és kis idő után lepereg előtte, amit a halott közölni akar. A nagyi azt mondta, nem akar bántani, hogy ne féljek, mert csak ő jön esténként a szobámba, hogy vigyázzon rám az éjjel. Chris soha nem látta őt, ahogy anyu és apu sem.  De a szüleimmel ellentétben Christian tud a dologról. Hányszor mondta, hogy bárcsak látná ő is a nagyit. A mai napig meglep, hogy feltétel nélkül elhitte minden szavamat. Nem kételkedett, nem nézett hülyének.

Most is, csak felakasztotta a kabátját a fogasra és megkérdezte:

 - Nem mutatsz be?

Felé fordultam és rámosolyogtam.

 - Chris, ő Amy. Amy, ő a bátyám Chris.

Amy intett Christian felé. Úgy láttam, mintha forró levegő remegne az aszfalt felett.

 - Üdvözöl – jelentettem, mire Chris csak bólintott és belépett a baloldalt nyíló aprócska konyhámba. Idegenvezetés nélkül is tudta, merre kell mennie. Gyorsan feltalálta magát.

 - Te mindig kifogod az ilyen szellemes lakásokat? – kérdezte kihajolva a hűtőből.

 - Senki nem akart ideköltözni – magyaráztam – így egészen jó áron ki tudtam bérelni. És különben is – tettem hozzá, és végigsimítottam a mellettem cirkuláló Amy-n – jó a társaság.

   A szellemem még néhány percig körözött a fejem felett, aztán besuhant a nappaliba. A szellemeket soha nem láthatod úgy, mint a filmekben. Ez egy hazugság. Egyáltalán nem fehérek, és még csak véletlenül sem hasonlítanak egy lepedőre. Olyan, mintha a levegő gomolyogna körülötted. Nincs meghatározott alakjuk, inkább olyanok, mint egy energia gombóc. Tizenkét évesen ébredtem rá, hogy ez az energia, ami a szellemek metafizikai lényegét adja, valójába a lélek egy darabja. Olvastam már olyan értekezést, ahol azt fejtegetik, hogy a szellemeknek nincsen lelkük. Ez alapvetően egy kapitális nagy marhaság. Már, hogy ne lenne lelkük, mikor ők maguk is lélekből vannak? Emlékszem, akkor írtam is egy roppant kedves levelet a tisztelt professzor úrnak. Nem tudom, hogy felfogott-e belőle egyáltalán valamit, de hogy többet nem publikált semmit, ami a témába vág, az is biztos. Baromság! Olyan emberekkel vizsgáltatni a természetfelettit, akiknek, a leghalványabb elképzelésük sincs a dologról…?! Én úgy vagyok vele, hogy semmi értelme nincs. Az emberek többsége, már elfogadja, hogy az életben vannak megmagyarázhatatlan dolgok, de még akadnak néhányan, akik tagadni próbálnak. – Márpedig, nem léteznek szellemek! Vérfarkasok? Baromság! – Csak hogy a legkézenfekvőbbeket említsem. Az ilyenek általában, már a „boszorkány” szó, puszta említésére is kiszaladnak a világból. Mikor azt mondom, boszorkány, nem arra a pár tinire gondolok, akinek láthatóan nem volt gyerekszobája, hanem az igazi boszorkányokra. Akik egyáltalán nem járnak feketében, nem tagjai semmilyen szektának, és ugyan olyan normális életet élnek, mint mi. Legalábbis megpróbálnak. Pár éve született egy rendelet, hogy minden paranormális képességgel élő embernek regisztráltatnia kell magát, legyen az látó, boszorkány… vagy szellemidéző, mint például én. Mondanom sem kell, az ötlet nem aratott osztatlan lelkesedést. Példának okáért én azóta se tettem be lábam a regiszteri hivatalba. Majd hülye leszek! Ha azt akarom, hogy bekerüljek az esti hírekbe – ahol minden frissen regisztrált para nevét beolvassák – majd festek egy céltáblát a hátamra „Szellemidéző vagyok!” felirattal. Hát köszönöm, én ebből nem kérek.

   És akkor még meg sem említettem a szellem- és szörnyvadászokat. Az estek nagytöbbségében a szellemidézőkből lesznek a legjobb szellemvadászok, nemes egyszerűséggel azért, mert mi alapból, mindenféle előképzés nélkül tudunk kommunikálni a holt lelkekkel. Engem is megkerestek. Alig egy évvel azután, hogy hivatalosan is nagykorú lettem, és megkezdtem a gyakorlati éveimet az egyetemen, megkeresett egy cég. Pénzt ajánlottak, sok pénzt, hogy nekik dolgozzam. Elhajtottam őket. Mai napig nem tudom, hogyan sikerült rám találniuk, de hagytak egy névjegyet. El lehet képzelni Jossie arcát, mikor meglátta a két férfit. Azt mondták, hívjam őket… bármikor, ha meggondolnám magam. Ez már négy éve volt és én azóta sem telefonáltam. Igyekeztem megőrizni a normalitás látszatát, már ha ez lehetséges úgy, hogy az ember lépten-nyomon szellemekbe botlik, a bátyja pedig vérfarkas. Nagyon jól tudom, hogy nem aknáztam ki teljesen, a természetes adottságaimat. Pontosítsunk, sehogy sem aknáztam ki. De nekem jó volt így. Éltem az életemet, esténként pedig egy kísértethez mentem haza. – Bár ha belegondolunk, ez roppant szánalmasan hangzik. – De most, hogy Chris újra felbukkant kissé felpörögtek az események, és elképzelhető, hogy a túléléshez többre lesz szükségem, mint amit az ügyvédi munka nyújthat.

 - Ez szerinted még ehető? – rántott vissza bátyám hangja. Éppen egy félig kicsomagolt sajtot fogott a kezében, és grimaszolva nézegette.

 - Az én hűtőmből nem szoktak kimászni a dolgok – közöltem vele, a fürdő felé indulva.

 - Jaj, de vicces vagy – morogta, majd hallottam, hogy visszacsukja a hűtőajtót. Pár pillanat múlva utol ért a fürdőszobában.

Láttam a tükörből, ahogyan karba fonja a kezét és nekitámaszkodik a félfának. Újabb vattacsomót vettem a kezembe, kevés jódot öntöttem rá, és nekiláttam kitisztítani a karmolásokat.

 - Mennyire mély? – kérdezte rövid hallgatás után Chris. Mögém lépett, amitől a kis helység, csak még zsúfoltabbnak látszott. Kivette a kezemből a vattát, szembefordított magával, és oldalra billentett a fejem, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz.

 - Nem vészes.

 - És ha megfertőzött? – a hangjából nem hallatszott ki, de éreztem a szavai mögött az aggodalmat. Elhúztam a fejem és visszafordultam a tükör felé.

 - Nem fertőzött meg – feleltem, ahogy gézt ragasztottam, a mélyebb vágásokra.

 - És ha mégis?

Megpördültem, és a szemébe néztem.

 - Nos, az majd néhány éjszakán belül kiderül, nem igaz? – elléptem mellette és a szobámba mentem. Amy nyugtalanul körözött a fejem felett. Lerúgtam a cipőmet és lehuppantam az ágyra. A kezembe temettem az arcom és csak akkor néztem fel, mikor éreztem, hogy megcsikordul mellettem  a matrac, bátyám súlya alatt.

 - Hogyan törted el a karját, ott a kocsiban? – tette fel a kérdést hosszú hallgatás után. Nem akart rögtön ezzel nyaggatni, ezért hálás voltam. De sajnos most sem tudtam többet, mint negyedórája. Fogalmam sincs, hogyan csináltam, de azt hiszem, ezt Christian nem kajálta volna meg.

 - Honnan tudta, hogy te is farkas vagy? – motyogtam az ujjaim közül. Legjobb védekezés a támadás…

 - Nem tudom…

Villámló tekintettel meredtem rá.

 - Legalább ne hazudj! – megcsóváltam a fejem – Mibe keveredtél már megint?

Elfordította a fejét. Nem akaródzott a szemembe néznie. Baj történt. Még annál is nagyobb, mint hogy meggyilkolták Shamanta Wernert. A karjára tettem a kezem, mire végre rám nézett. Megijesztett, amit a tekintetében láttam. Félt. Christian soha életében nem félt semmitől!

 - Úgy egy hónapja – fogott bele végül – mikor beálltam Wernerhez, Shamanta bajba került. Engem hívott fel, mert valahogy kiderítette, hogy én is farkas vagyok.

 - Te is? – nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg.

 - Igen én is. Sam-et csak egy fél éve érte a támadás, senkinek nem szólt róla. Senkinek nem mondta el csak nekem – a szőnyeget bámulta beszéd közben, mintha meg akarná jegyezni a kék mintákat – Azt mondta, hogy az a férfi, aki megfertőzte, most visszajött, és fenyegeti. – nagyot sóhajtott és rám nézett. Most már határozottan ki tudtam venni a félelme mögül a haragot is. – Végül is testőr vagyok, nem? Nekem nem jelenthet gondot kipofozni a képből egy féltékeny exet, nem igaz? – kibámult az ablakon. Oda kint nagypelyhekben hullott a hó. – De a fickó nem volt egyedül. Szinte már egy egész falkája van. Egy falka, aminek minden tagja vérfarkas. Minél több embert meg akarnak fertőzni, mert ha már ők nem lehetnek újra emberek, akkor az emberek legyenek olyanok, mint mi. – keserűség ütött át a szavain. Ő nem ember. Nem teljesen. Ezt ő is tudta, és én is. De még soha nem halottam így beszélni. Ő szeret farkas lenni! Legalábbis eddig elfogadta, és nem akart újra emberként élni. – Közöltem vele, hogy szálljon le Sam-ről, vagy nagyon csúnyán meg fogja bánni… Elvertek. Majdnem meghaltam. Victor azt mondta, meg fogom bánni, hogy beleköptem a levesébe.

 - Szerinted, az ő embere támadott meg ma este engem – nem kérdésnek hangzott és nem is annak szántam.

Bólintott.

 - Megölte Shamantát… és most rád vadászik.

Hosszan kifújtam a levegőt. Hát ez remek. Pont ez hiányzott nekem… egy idegbeteg vérfarkas, meg a falkája. Ebben a pillanatban megcsörrent az éjjeli szekrényen álló telefon. Rápillantottam az órámra. Fél hat. Úgy látszik ez már csak egy ilyen éjszaka… Chris figyelő tekintetétől kísérve átmásztam az ágyon és beleszóltam a kagylóba:

 - Igen?

 - Mégis hogy képzelted ezt?! – süvöltött egy ideges hang a fülembe. Nem kellett sok hozzá, hogy azonnal felismerjem Jossie-t.

 - Minek köszönhetem a megtiszteltetést hajnali félhat tájékában? – kérdeztem vissza kedélyesen.

Azt hiszem nem igazán értékelte a humoromat, mert a hangja még egy oktávot emelkedett a dühtől.

 - Tudod te azt nagyon jól! Egyik rendőr ismerősöm megcsipogtatott, hogy bizonyos Faith Donovan ma hajnalban, ügyvédi minőségében megjelent az 54-es körzet kapitányságán, hogy a bátyját, Christian Donovant képviselje! – egy pillanatra elhallgatott, hogy levegőt vegyen, én meg halkan felsóhajtottam. Ez az este egyre csak jobb és jobb lesz… – Esetleg nem tudsz erről valamit?!

 - Gondolom, nem igazán segítek magamon, ha azt mondom, hogy élet-halál kérdése volt… - feleltem unott hangon, és meg sem kíséreltem a bűnbánatot. Fáradt voltam és nyűgös. Jossie meg elmehet a francba a hülyeségeivel!

 - Elegem van belőled Faith! Direkt szeged meg az utasításaimat, vagy csak ennyire nehezen fogtad fel, mikor arról beszéltem, hogy gyakornokok nem vállalhatnak önálló képviseletet!? – a kérdést minden bizonnyal költőinek szánta, de nálam ezzel a megjegyzéssel csordult túl az a bizonyos pohár.

 - Nos, többet nem kell emiatt aggódnod, Jossie – köptem a szavakat keserűen – Ugyanis kilépek!

Nem gondoltam át rendesen, sőt egyáltalán nem gondoltam át, de abban pillanatban nem érdekelt. Pedig tisztában voltam vele, mi jár azzal, ha most megszakítom a gyakorlatomat. Se ajánlólevél, se semmi.

 - Mit mondtál? – kérdezte vissza a nő és a hangjából kihallatszott a megdöbbenés.

 - Jól halottad – feleltem hűvösen – Még ma délelőtt bemegyek és elhozom a cuccaimat az irodából.

 - Tudod egyáltalán, hogy mit csinálsz? – hápogta a telefonba, de rám már nem tudott észérvekkel hatni.

 - Pontosan tudom – mondtam ki, de a gyomrom összeszorult – Bent találkozunk – azzal lettem a kagylót.

Remegve sóhajtottam és a kezembe temettem az arcomat. Gratulálok Faith, ezt aztán ügyesen elintézted. Most vágtad ki a kukába egyetlen mozdulattal azt, amiért éveken keresztül güriztél. Ugyanis annak az esélye, hogy egy másik ügyvédi irodába felvegyenek egy képzetséggel alig rendelkező, fiatal jogászt, kábé egy a millióhoz. Nagyon nagy a túljelentkezés, és ajánlólevél híján a kutya se fogja elhinni, hogy én márpedig jó ügyvéd vagyok. De innen már nem táncolhattam vissza. Megtehettem volna, hogy mikor ma bemegyek az irodába, kikönyörgöm Jossie-tól, hogy maradhassak. De nem fogok könyörögni. Neki nem. Ez a lavina már elindult, én indítottam el. Akkor most már végig is fogom csinálni!

 - Ez most olyan volt, mintha magamat halottam volna… - szólalt meg rövid idő múlva bátyám és mikor felnéztem, láttam, hogy mosolyog.

 - Remek – morogtam, és megdörzsöltem a szemem. Sikerült frankón elkennem a szempillafestéket – akkor legalább egyikünk örül.

Közelebb hajolt és megsimogatta a hátamat.

 - Majd megoldod ezt is – mosolygott rám szelíden – Te mindent megoldasz.

Fanyarul visszamosolyogtam és hanyatt dőltem az ágyon. Hirtelen úgy éreztem, mindjárt leragad a szemem. Chris feltápászkodott az ágyról.

 - Elmegyek fürdeni.

 - A fürdőszoba szekrényben találsz tiszta törülközőt – motyogtam – Ágynemű pedig, a tévé feletti fiókban van.

Egy bólintással nyugtázta az instrukciókat, majd az ajtóhoz lépett. Már a kilincsen volt a keze mikor visszaszólt.

 - Sajnálom, hogy belekevertelek.

Hasra fordultam és az államat megtámasztottam a kézfejemen.

 - Nem tehetsz róla – mondtam, komolyan a szemébe nézve és úgy is éreztem.

Nem hiszem, hogy elhitte.

 - Jó éjszakát Faithie – köszönt el szomorkásan, és halkan becsukta az ajtót maga után.

 Újra hanyatt fordultam és csak bámultam a plafont. Szemembe vágott a lámpa éles fénye.

 - Amy, kérlek, kapcsold le a lámpát – nyöszörögtem és behunytam a szemem. Néhány pillanat múlva éreztem, ahogy a hideg fuvallat elsuhan felettem, és a következő másodpercben kialudt a fény. A szellemeknek nincs testük. Nem tudnak megérinteni tárgyakat, vagy élőlényeket. De néha, ha nagyon koncentrálnak, kisebb tevékenységeket véghez tudnak vinni. Például lebegtetnek egy villát… vagy lekapcsolják a lámpákat.

Hirtelen rám zuhant a fáradság. Ólmosan nehéznek éreztem minden tagomat. Az oldalamra fordultam és a hasamhoz húztam a térdeimet. Még hallottam, ahogy Chris a fürdőszobában megengedi a vizet. Kivettem a kontaklencséket és a tartójukba raktam őket. Egymást kergető gondolatok közepette aludtam el.

Nincsenek megjegyzések: