2011. április 26., kedd

Szellemlátó - 2. fejezet/ 1. rész.

Nem volt nagy a forgalom, de nem is csodálkoztam rajta. Ki az a marha, aki hajnali négykor képes kocsiba ülni… mármint rajtam kívül. Az 54-es körzet rendőrkapitánysága nem volt messze, így félóra múlva már be is kanyarodtam a szűk kis utcába, ahol a fantáziátlan fehér épület terpeszkedett. Leállítottam a motort és nagyot sóhajtottam. Bátyámnak hála, már annyi kapitányságot volt szerencsém belülről is megismerni, hogy kívülről tudtam az egész procedúrát. De ez most más volt. Az csak mellékes, hogy most jártam itt először, de Chris-t sem vádolták meg még soha gyilkossággal. Ez lényegesen nehezített a problémán. Kiszálltam az autóból és azonnal arcon csapott a hideg. December elején jártunk és az időjárás tartotta is magát az évszakra jellemző mínuszokhoz, hetek óta nulla fok alatt tanyázott a hőmérő. Összefogtam magamon a kabátot és gyors léptekkel az épület felé indultam. A cipőm fontoskodva kopogott a felfagyott aszfalton. Nem igazán szerettem kiöltözni. Én amolyan farmeres-edzőcipős csaj lennék, de mikor elhatároztam, hogy én már pedig ügyvéd leszek, kénytelen voltam beszerválni néhány, a hivatásomhoz passzoló kosztümöt és magas sarkút. Ha tetszik, ha nem, bele kellett törődnöm, hogy ügyvédként nem vesznek komolyan csak akkor, ha teljes harci díszben vonulok fel. Ez van.

   Belöktem az átlátszó üvegajtót. A tágas aula kongott az ürességtől, végül is ilyen istentelen időpontban kinek lenne kedve bűnözni? Na igen, az én drága bátyám ez alól is kivétel. Bár a telefonban bizonygatta, hogy semmi köze semmihez, nem mondhatnám, hogy túlságosan meggyőzött volna. Nem ő ölt, ez tény, de hogy ártatlan lenne? Hááát… 

 Ahogy beléptem az ügyeletes tiszt felém fordult. Álmosan pislogott ki a fejéből és vagy háromszor megnézett, mire egyszer észrevett. Az ötvenes évei közepén járhatott, már erősen a nyugdíj felé kacsintgatva. Sötét hajába ősz szálak vegyültek, barna szemei alatt sötét karikák húzódtak. Oda kopácsoltam a pulthoz és elő kapartam magamból egy semmitmondó bájmosolyt.

 - Miben segíthetek kisasszony? – dörmögte és a hangja is fáradtan csengett.

 - Christian Donovan ügyvédje vagyok – feleltem, erre kicsit megélénkült az arca és már inkább volt kíváncsi, mint álmos.

 - Kérném az iratait – mondta, mire én már készségesen nyújtottam is át minden papíromat. Ismertem a rutint.

Vagy háromszor átnyálazott mindent, mintha ürügyet keresne, hogy elküldhessen a fenébe, de nem talált semmit, így nagy sokára visszaadta az irattárcám és elkísért a 2-es számú kihallgató szoba elé. Bekopogott, résnyire nyitotta az ajtót, morgott valamit, amiből csak annyit hallottam, hogy „szemétláda”, majd hátra lépett és intett, hogy menjek be. Mi a fészkes fenét csinálhatott Chris?

    A kihallgató szoba kicsi volt és unalmas. A falak fehérek, középen egy asztal, körülötte néhány székkel. A kamerát és a magnót bekapcsolták. Tudom, hogy bátyámnak nagy rutinja van, de reméltem, hogy eszébe sem jutott bármit mondani. Ahogy beléptem rám nézett és elvigyorodott. Mint már mondtam én meg ő, mint a tűz és a víz. A haja szőke és talán csak akkor látni benne egy minimális kis vöröset, ha úgy esik a fény. Neki mind két szeme zöld, a színe meg egyezik az én szememmel, de mivel kék kontaklencsét hordok, ezt nem lehet észrevenni, a bőre pedig, vagy két árnyalattal sötétebb, mint az én alapszínem. Közel 185 centijével, vagy egy 10 centivel fölém magasodik. Nem úgy tűnt, hogy nagyon megviselte volna a procedúra. Lazán hátra dőlt a székén, kezét összekulcsolta a hasán és rezzenetlen tekintettel figyelte az idegesen fel-lecirkáló nyomozót. A férfi, aki eddig láthatóan fáradhatatlanul rótta a köröket, most megállt és rám pillantott. Fiatal volt, maximum harminc éves, a haja szőkés-barna és kócos, mintha elaludta volna, de ha az ember jobban megnézte, látszott, hogy direkt zselézte ilyenre. A szeme mély csoki-barna, a pillantása feszült és fáradt. Nagyjából egy magas lehetett Chris-vel. Elém lépett és a kezét nyújtotta.

 - Tyron Collins nyomozó vagyok – megrázta a kezem – Ön pedig Donovan ügyvédje, ha jól sejtem.

Beljebb léptem és becsuktam magam után az ajtót. Chris intett, mintha tisztelegne, csúnyán néztem rá, mire csak vállat vont.

 - Faith Donovan – feleltem, és letettem a táskámat az asztalra. A férfi összevonta a szemöldökét, és már tudtam mi lesz a következő kérdése. Nem is tévedtem.

 - És ön Donovan… - hagyta nyitva a mondatot.

 - A húga vagyok, igen – feleltem kényszeredetten. Soha nem szeretem, ha szemet szúr a zsaruknak ez az összefüggés, mert hajlamosak belekötni, hogy így nem tudom objektívan végezni a munkám. Ennek ürügyén pedig, kirendelhetnek a bátyám mellé egy grátisz jogászt, aki fele olyan alaposan sem jár utána a konkrét történteknek, mint én. Már felkészültem, hogy csinos védőbeszédet mondjak, miszerint engem nem fog elküldeni innen, de ez egyszer kellemesen csalódtam.

 - Kérem, foglaljon helyet – intett, a még szabadon álló székek egyikére és ő is leült.

Épp hogy elkerekedett a szemem, de azért lehuppantam és a kezemet összekulcsoltam az asztal lapja felett.

 - Nos, - kezdtem – kíváncsi lennék rá, hogy mégis milyen vádak alapján hozták a be Mr. Donovant – őszinte leszek, már engem is kezdtek nagyon érdekelni a részletek. Bátyám arcáról hirtelen lehervadt a mosoly, és ez megijesztett. Világ életében félvállról vett mindent, ami ugyan nem a legjobb metodika, de már hozzászoktam, és tudtam, hogyan kezeljem. Ő volt a nagy mókamester. Soha nem szerettem ilyen komolynak látni, mert az mindig azt jelentette, hogy baj van… nagy baj.

 - Faith, a testvérét gyilkossággal vádoljuk – mondta ki Collins joviálisan mosolyogva, mire elöntötte az agyamat a vörös köd.

 - Ha kérhetném, szólítson inkább Ms. Donovannak. És jelen esetben Mr. Donovan az ügyfelem, nem pedig a testvérem – néztem a szemébe hűvösen, mire lehervadt az arcáról a mosoly. Láthatóan meg volt győződve róla, hogy le tud venni a lábamról, csak mert szépen néz rám. Hát, mit ne mindjak, nem sikerült neki.

 - Rendben Ms. Donovan – morogta, jól megnyomva a nevemet – Mr. Donovant Shamanta Werner meggyilkolásnak vádjával vettük őrizetbe.

 - És ki is az említett hölgy?

 - Néhányszor találkoztam vele… - szólalt meg fojtott hangon Chris, mire felé kaptam a pillantásomat – Az egyik ügyfelem lánya volt.

 - Miféle ügyfeledé? – ahogy kibukott a számon a kérdés, már szívtam is volna vissza. Jó ideje nem láttam már a bátyámat ez tény, és fogalmam sem volt róla, mit, vagy inkább kinek is dogozik, de ezt Collinsnak nem feltétlenül kellett volna megtudnia. Hűvös arckifejezést erőltettem magamra és higgadtan megismételtem a kérdést.

 - Mégis miféle ügyfeléé Mr. Donovan? – késő bánat, de azért megpróbáltam korrigálni.

A szeme rám villant, de azért válaszolt a kérdésemre:

 - Ralf Werner lánya.

Ralf Werner? Az a Ralf Werner? Majdnem visszakérdeztem, de még időben leállítottam magam. Én most kérem, komoly ügyvédnő vagyok, aki nem tesz fel fölöslegesen hülye kérdéseket. Elvégre Ralf Wernerből csak egy van… Ismereteim szerint legalábbis csak egyetlen olajmágnást hívnak így az országban. Mégis, mi a francot csinált Chris, hogy ennyire közel került a tűzhöz? A Werner családnál még a szobalány is mercikkel furikázik. De nem kérdeztem rá. Azt hiszem hazafelé lesz, mit megbeszélnünk…

 - Ms. Werner holttestét tegnap éjjel mosta partra a víz – szólalt meg Collins, mire újra felé fordultam.

 - És mégis mi köze van szerencsétlen lány halálához az ügyfelemnek? – kérdeztem nyugodt, érdeklődő hangon. Ne mutasd ki az érzelmeidet. Ez is egy afféle szabály, amit megtanultam a gyakorlati időm alatt. Jossie remek tanár, csak sajnos egy hatalom mániás, egoista kurva… mindenkinek lehetnek hibái.

 - A lányt háromszor mellbe lőtték, - folytatta kíméletlenül a nyomozó, és közben nem engem nézett. Christian reakcióit figyelte – a gyilkos fegyvert a bátyja kocsijában találtuk meg.

 - Találtak rajta ujjlenyomatot? Vagy esetleg lőport Mr. Donovan kezén? – kérdeztem, és kissé előrébb hajoltam, hogy a látóterébe kerüljek. Ha még túl sokáig szuggerálja Christ, a testvéremnél el fog szakadni a cérna, ismertem annyira, hogy ezzel tisztában legyek. Collins rám pislogott, mintha csak akkor vette volna észre, hogy én is jelen vagyok, de válaszolt a kérdésemre:

 - Nem, nem találtunk – felelte némi habozás után és láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Jól végezte a munkáját, de még nem dolgozhatott régóta nyomozóként. Nem volt nehéz kizökkentenem.

 - Az ügyfelemnek van alibije? – kérdeztem újra.

Még kettőt pislogott, majd félre fordította a tekintetét.

 - Van.

Szinte már megsajnáltam… szinte.

 - Mr. Donovan…? – pillantottam a bátyámra.

 - Mr. Werner éppen fontos üzleti megbeszélésre ment. Kellet egy testőr.

Szóval testőrködik. Így már világos. Kézenfekvőnek tűnik meggyanúsítani, a testőrök feláldozhatóak. Azt hiszem, valahol ez a dolog lényege. Ráadásul kikezdett a megvédendő személy lányával. Nem valami etikus, de embert akkor sem ölne.

 - Mr. Werner megerősítette ezt? – néztem újra Collinsra, aki láthatóan talajt vesztett.

 - Igen, meg – a szemembe nézett. Dühös volt a pillantása. Másra húzd rá a vizes lepedőt kisfiam. De csak gondoltam, nem mondtam. Pedig már a nyelvemen volt.

 - Lett volna indoka Mr. Donovannak megölni Shamanta Wernert? – feszítettem még tovább a húrt.

Kirúgta maga alól a széket és felállt az asztaltól. Lángolt a tekintete.

 - Tudomásunk szerint, nem – szűrte a szavakat a fogai között.

Én is felálltam és álltam a pillantását.

 - Akkor azt hiszem, itt végeztünk. Jöjjön Mr. Donovan.

Chris felállt és a nyomomban elhagyta a kihallgató szobát. Rácsuktam az ajtót a reményvesztett nyomozóra, a portán intettem az éjszakás rendőrnek, és kiléptünk a fagyos, decemberi éjszakába.

Alig néhány lépés után Chris hátulról felkapott és megpörgetett, majd lepakolt és puszit nyomott az arcomra.

 - Istennő vagy! – suttogta a fülembe.

 - Mondj olyat, amit nem tudok – morogtam és ellöktem magam tőle – Semmi hangulatom nem volt ma ehhez, ráadásul utálom a kosztümöket.

 - Pedig nagyon csini vagy… - próbálkozott volna kiengesztelni, de nem hagytam magam olyan könnyen.

 - Mégis mióta testőrködsz? – kérdeztem, és közben igyekeztem csúnyán nézni rá. A hatást nagyban rontotta, hogy alig bírtam levakarni a képemről a megkönnyebbülést. És mellesleg nagyon megnyugtatott, hogy újra láthatom.

Közben elindultunk a kocsim felé. Nem is volt kérdés, hogy az elkövetkezendő pár napot nálam tölti majd. Mindig ez volt a rutin, ha összeszedtem valahonnan.

 - Úgy egy hónapja – felelte közben – Könnyű munka volt, és ráadásul az öreg piszok jól fizetett… de nem hinném, hogy még egyszer visszamegyek oda – keserűség ütött át a szavain.

 - Szeretted a lányt? – kérdeztem csendesen. Tudtam, hogy kényes neki a téma.

Már a kocsi kulcsot halásztam elő, mikor megszólalt.

 - Nem, de… - halkan felsóhajtott – az utóbbi időben egyre többször találkoztunk… talán még lehetett is volna belőle valami.

   Csalódottnak látszott, elveszettnek. Emlékszem, akkor is nekem öntötte ki a szívét, mikor 15 évesen az első barátnője elhagyta. Az első szereleme volt… és az én legjobb barátnőm. Ennek ellenére nagyon haragudtam rá, amiért megcsalta a bátyámat. Egész este felváltva szidtuk, és sikerült Christ megnevettetnem. Már nem voltunk kisgyerekek, de azért együtt érzően simítottam végig a karján, és megszorítottam a kezét. Rám pillantott és halványan elmosolyodott. Kinyitottam a kocsit, és bepattantam a volán mögé, ő pedig beszállt mellém az anyósülésre. Beindítottam a motort és néma csendben hajtottunk ki az utcából.

   Gondolataimba merülve tekertem a kormányt, és tíz perc múlva már csak egyenletes szuszogást hallottam a jobboldalam felől. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, Chris mélyen alszik. Halványan elmosolyodtam és felpislantottam a matt-fekete égre. Milliónyi strasszként lepte be a hatalmas sötétséget a rengeteg fényes csillag. Kicsivel távolabb pedig, már majdnem kerekre érett a hold. Már jó ideje nem követtem nyomon a mozgását, és most rá kellett ébrednem, hogy néhány éjszaka múlva telihold lesz. Kicsit összeszorult a gyomrom, pedig nagyon jól tudtam, hogy Chris már évek óta, minden teliholdas estét biztonságos helyen tölt. Nem is saját maga miatt, inkább a körülötte élő emberek biztonsága érdekében. Eddig mindössze négy alkalommal láttam átváltozni. Egyes legendák szerint, átváltozás után a vérfarkas megöli az első útjába eső élőlényt… engem soha sem bántott.

 Még mindig úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, mikor anyám zokogva hívott fel telefonon: Christ baleset érte, és most élet-halál közt lebeg a kórházban. Furcsa. Azt mondják, az ikrek megérzik, ha a testvérükkel baj történik. Ez egy olyan misztikus kötelék, ami többet mond a szavaknál, bármilyen más érzékelésnél. Mikor a zsigereidben érzed, hogy valami nem stimmel, megfoghatatlan rosszérzés fog el, és nem tudod megmagyarázni miért. Én nemes egyszerűséggel elájultam az utca kellős közepén. Mikor magamhoz tértem, emberek álltak körbe és ezerrel csörgött a mobilom. Azonnal gépre ültem és hazarepültem. Éjszakákat virrasztottam Chris ágya mellett. Anyám zokogott, abba se bírta hagyni. Én nem sírtam. Egyszerűen nem lett volna értelme. Aztán valahol a negyedik és ötödik nap között Chris magához tért. Az orvosok sosem tudták megmondani, mitől jött egyszer csak vissza. Nem tudták, de én nem is kérdezősködtem túl sokat. Egyszerűen örültem, hogy nem veszítettem azt az embert, akihez a legközelebb állok a világon.

   Az utána következő telihold hihetetlen volt. Akkor láttam őt először alakot váltani. Soha sem fogom elfelejteni. Úgy tűnt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. A végtagjai olyan magától értetődő természetességgel fordultak át mancsokba, hogy azt sem tudtam volna megmondani, honnan tör elő belőle a farkas. Néhány pillanat múlva már előttem állt a hatalmas szürke állat, de a szemei még, mindig a bátyám szemei voltak. Ismerősek és megnyugtatóak. Megnyalta a kezem és befutott az erőbe. Én pedig csak álltam ott remegve a teraszon és néztem utána. Másnap reggel csapzottan, vizesen és még mindig farkasbundában került elő. Halkan felosontunk az emeletre, nem akartuk anyát felébreszteni. A fürdőszobából már emberként lépett ki, lezuhanyozva, tiszta ruhában. Elég volt egy pillantás a csillogó szemeibe, hogy tudjam: csodásat vadászott az éjjel.

    Ennek már négy éve és azóta számára így telik el a legtöbb teliholdas éjszaka. Mondom, nem láttam túl sokszor, de ha van rá ideje, elmeséli. Szeretem hallgatni a vadásztörténeteit, és sokszor szívatom vele, hogy ha egyszer már olyan marha fincsi szarvasokat ejt el, nekem is hozhatna néha egy kicsit… csinálnék belőle pörköltet. Szarvast ugyan nem hozott, de egyszer meglepett egy szép tobozzal, amit azóta is az éjjeli szekrényem fiókjában őrizgetek. Valószínűleg dőlne a röhögéstől, ha tudná… épp ezért nem mondom meg neki.

  Bekanyarodtam az utcában, ahol az a társasház áll, amiben vagy másfél hónapja lakom. Leállítottam a motort. A reflektorok kialudtak és a sötétség bekúszott a kocsiba.

 - Chris – ráztam meg a vállát – Ébresztő!

Ebben a pillanatban hatalmas csörömpöléssel tört atomjaira a kocsim hátsó ajtajának ablaka. A szilánkok mindent beterítettek. Egy karmos kéz kapott felém, és hiába bújtam az ülés mögé, elkapta a torkomat. Felsikoltottam.

 (...)

Nincsenek megjegyzések: