2010. április 19., hétfő

Élet a halál után - 18. fejezet (részlet)

Kellemes melegben ébredtem, néhány pillanatig nem is akartam kinyitni a szemem, csak elmerülni a biztonságban, és a nyugalomban. A hasamon átvetett kéz megmoccant, aztán szorosan magához húzott. A teste forró volt, mintha lázas lenne, azt hittem, még alszik, de ekkor könnyed csókot lehelt a bőrömre, épp a két lapockám között. Felsóhajtottam, és megfordultam, hogy lássam az arcát. Mosolygott, gyengéden és pimaszul, ahogy csak ő tud, és ettől a mosolytól jóleső melegség költözött a gyomromba. Pár percig csak nézett némán, aztán felém hajolt, és lágyan, röviden megcsókolt.
- Gyönyörű vagy.
Mivel ezt nem voltam hajlandó fenntartások nélkül elhinni, inkább nem szóltam semmit, csak közelebb vackolódtam hozzá, és a nyaka hajlatába fúrtam a fejem, hogy beszívhassam a bőre illatát.
- Megátalkodott hazudozó vagy – motyogtam, miközben egy pillanatra sem emeltem fel a fejem. Halkan felnevetett, miközben apró köröket rajzolt ujjaival a hátamra.
- Te pedig túlságosan is kishitű.
Felmordultam, de aztán úgy döntöttem, inkább nem bocsátkozom meddő vitába. Különben is, túl tökéletesnek tűnt ez az egész ahhoz, hogy a méltatlankodásommal elrontsam. De persze semmi sem lehet tökéletes, ezzel én is tosztában voltam, mindenesetre ez olyan közel állt hozzá, amennyire csak lehetséges volt.
- Azóta várok erre, mikor először bejöttél a bátyádért a kapitányságra – mondta halkan, és a keze egy pillanatra sem állt meg a hátamon. Felemeltem a fejem, és a vállára támasztottam az állam, hogy láthassam a szemét. Felém fordult, és az arca hirtelen rettenetesen közel került, tekintete az arcomat pásztázta.
- Hazudsz – feleltem, szinte suttogva, a lélegzetem visszaverődött a bőréről.
A vonásai ellágyultak, és kisimított az arcomból egy vörös tincset.
- Higgy, amit akarsz – mondta könnyedén, és puszit nyomott az orrom hegyére. Mikor megcsókolt, úgy éreztem, végem van, hogy kész lennék bármit elhinni neki, amit csak mond. Ez pedig egyáltalán nem volt egészséges. De az agyam átmeneti időre szabadságra ment. Csak az érzések maradtak, a vágyak, és ő meg én. Félkönyökre támaszkodtam, és ahogy fölé hajoltam, a hajam az arcába hullott.
A telefon olyan váratlanul csörrent meg, hogy szinte ijedten rezzentem össze. Tyron keze egyre feljebb kúszott a hátamon, ujjai elvesztek a hajamban. Csókja a számról az álkapcsomra vándorolt, onnan pedig a nyakamra, kezdtem teljesen leveszni az érzésben.
- Fel ne vedd – morogta a bőrömbe, és valójában én sem éreztem égető szükségét, hogy a kagyló után nyúljak, de az a valaki a vonal végén már vagy egy teljes perce nem volt képes letenni. Hogy egyeseknek milyen remek érzékük van hozzá, hogy a lehető legocsmányabb módon rondítsanak bele az ember életébe…
Méltatlankodva felnyögtem, és a telefon után nyúltam Tyron feje fölött.
- Ezt nem hiszem el – puffogtam, miközben lenyomtam a kis zöld gombot, és Ty mellkasára támaszkodtam. – Igen? – a hangom cseppet ellenségesre sikeredett, de jelen helyzetben annak is örüljenek, hogy egyáltalán hajlandó voltam felvenni.
- Faith, mi tartott eddig? – Josh hangja a vonal túlsó végén szinte már számonkérően csengett.
Elnyomtam magamban egy halk sóhajt. Pontosan ő hiányzott még nekem. Lehunytam a szemem egy pillanatra, miközben Tyron finoman cirógatta a karomat, és a vállamat.
- Épp most ugrottam ki a zuhany alól – feleltem. Azt mégsem mondhattam, hogy hívjon vissza később, mert épp nem érek rá. Anélkülis éppen eléggé nehéz volt vele az életem. Valahogy nem bírtam túltenni magam a féltékenységi dühkitörésein. – Miért hívtál?
- Nathalie kissé nehezményezi, hogy már napok óta be se dugtad ide az orrodat.
Ó, remek.
- Akkor miért nem hívott fel ő? – kérdeztem, és szenvedő fejet vágva Tyronra pillantottam, aki csak megértő mosolyra húzta a száját.
- Jelenleg is terepen van.
Furcsa jelenség, de nem szokatlan, néha Nathalie-nak is lehetnek jó napjai.
- Arra gondoltam, úgy is hív, ha valamit nem tudtok nélkülem megoldani – vontam vállat. – Különben sem árt, ha megtanultok nélkülem is létezni – tettem hozzá. Azt hiszem, valami igen hasonlót mondhattam jó néhány napja Nathalie-nak is, és úgy festett, meg is fogadta a tanácsomat, miszerint szokja meg, hogy nem fogok mindig úgy ugrálni, ahogy ő fütyül.
- Épp ezért hívlak Faith – felelte Josh, a szavai hidegek és kimértek voltak. – Jó lenne, ha be tudnál most jönni egy kicsit. Nathalie nincs itt, Philip is helyszínen van, és engem is most hívtak ki. Kell valaki, aki itt marad és tartja a frontot.
Felsóhajtottam. Pontosan erre volt most szükségem.
- Nem tudnád behívni Veronicát? – kérdeztem, mert a lány volt az utolsó mentsváram. Elvégre a gyakornokok nem arra valók, hogy elvégezzék a piszkos munkát? Példának okáért bent ücsörögjenek helyettem az irodában.
- Miért nem tudsz bejönni? – kérdezte, és már sejtettem, hogy gyanakszik.
- Egyszerűen csak más dolgom van – tértem ki a válasz elől. – Holnap bemegyek, ígérem, de ma ne kérd tőlem, hogy diszpécsert játsszak.
Csak hallgatott, és a csend kezdett túl hosszúra nyúlni. Tudtam, hogy nem tetszik neki a dolog, bár nem volt abban a helyzetben, hogy utasításokat osztogasson. Ha nem akarok bemenni, nem fogok és kész. Azért türelmesen kivártam, amíg megemészti az információkat. Nem akartam a kelleténél bunkóbban viselkedni vele. Már így is elfogott a bűntudat, ha eszembe jutott, milyen fájdalom sütött a szeméből tegnap. Nem mintha bármit is könnyebbé tehettem volna azzal, hogy megpróbálok a lehetőségeimhez mérten kedves lenni hozzá. Hamarosan úgyis meg fogja tudni, hogy nem őt választottam, és biztos voltam benne, hogy azt nem fogom egy alaposabb lelki fröccs nélkül megúszni. Már előre féltem a reakciójától.
- Jól van – mondta végül. – Akkor holnap.
- Rendben. És kösz.
Erre már nem felelt, csak letette. Néhány másodpercig néztem a búgó kagylót, aztán visszatettem az éjjeliszekrényre. Tyron egy ideig csendben nézte az arcomat, végül megkérdezte:
- Josh volt az?
Elhúztam a szám, és bólintottam.
- Soka a munka odabent – felé fordultam, és végig simítottam az arcán, a tekintete perzselte a bőrömet. – De nem megyek sehová – a hangom suttogássá halkult, és ahogy belecsókolt a tenyerembe, megint minden gondolat kirepült a fejemből. Hirtelen már nem érdekelt se Josh, se az iroda, sőt jelenleg Jay, és a lidércek sem tudtak izgatni.
Ekkor élesen megkordult a gyomrom, összenéztünk, és mindketten elnevettük magunkat. Eddig fel sem tűnt, hogy éhes vagyok, pedig ahogy visszagondoltam, be kellett látnom, hogy ma még nem ettem semmit. Tyron felült és elkezdett kikászálódni az ágyból.
- Hová mész? – kérdeztem, miközben nadrágot húzott, és az ajtó felé indult. Mosolyogva fordult vissza.
- Hozok valamit enni.
- Sok sikert – hagytam rá – ugyanis emlékezetem szerint semmi nincs a hűtőben.
Felnevetett, visszajött hozzám, és két kezét megtámasztotta a fejem mellett a párnán.
- Akkor rendelek valamit – suttogta a számba – Mindjárt jövök – aztán felállt és kiment.
Lehunytam a szemem és hallgattam a lépteinek zaját, ahogy kimegy a nappaliba, előveszi a mobilját és tárcsáz. A hangjának ritmusa megnyugtató volt, ahogy beszűrődött a szobába. Úgy éreztem, szárnyalni tudnék, és jelenleg semmit nem tudtam volna mondani, ami darabokra törheti mindezt. Kéjesen nyújtóztam ki, mint a macska, bevackoltam magam a takaró alá, és ahogy a nyakamig húztam, éreztem rajta az illatát. Talán nem ártott volna józanabbul viselkednem, de nem érdekelt. Épp elég olyan momentuma volt az életemnek, ami miatt fájhatott a fejem, jó volt egy kicsit elengedni a világot, és a saját privát kis boldogság-buborékomban lubickolni.
A hideg olyan hirtelen csapott meg, hogy az összes izmomat görcsbe rántotta, és mielőtt felfoghattam volna, mi is ez egészen pontosan, hallottam, hogy odakint csörömpölve törik össze valami a konyha kövén. Kiugrottam az ágyból, és magamra kaptam a köntösömet.
- Ty! – kiáltottam ki, de senki sem felelt.
Az energiájuk akkor csapott meg, mikor kiléptem a hálószobából. Jeges vibrálásuk végig száguldott a testemen, és az őket körüllengő agresszív aurából egyből tudtam, hogy nem hozzám tartoznak. Ismertem már ennek ez erőnek az ízét, nagyon is jól emlékeztem rá, mikor még néhány órával ezelőtt ki-be száguldott a testemben. Megtorpantam a nappali ajtajában, és nem akartam tovább menni. Nem akartam újra a közelükbe kerülni. Kétségbeesetten kutattam a lidérceim után, kerestem a mentális pórázt, ami hozzám láncolja őket. Elhívtam őket Jay mellől, bár tudtam, hogy ezzel védtelenné teszem. Itt viszont most nekem volt szükségem segítségre.
- Faith! – Tyron hangja fulladozva jutott el hozzám, és csak néhány pillanatba tellett, hogy megértsem, mi is történik. És többé már semmi sem tudott volna távol tartani a konyhától.
Ty a földön feküdt, a teste időről-időre görcsbe rándult, és bár ő nem tudta, mi okozhatja ezt, én pontosan tisztában voltam vele. Láttam a mellkasából előtörő, majd újra elmerülő jelenéseket, és élénken el tudtam képzelni, milyen kínokat áll ki most. Halványan érzékeltem a lidérceimet, de még nem voltak elég közel. Nem várhattam rájuk. Akár csak én, tegnap éjszaka, Tyron is belehalhat, ha még sokáig folytatják.
Az erő lassan kezdett szivárogni a pórusaimból, mint mikor a kis csermely előtör a föld mélyéről. Ty gerince ívbe hajlott, és fájdalmasan felnyögött, ahogy egy újabb csillámló lidérc merült el a testében. A halál érintését éreztem az arcomon, hajamba kapott a túlvilági szél, és láttam, ahogy megtorpannak. Úgy fordultak felém, mintha dróton rántották volna őket. A legerősebb élő energiaforrást keresték, és engem találtak. Szólítanom se kellett őket, jöttek anélkülis. Úgy vetették rám magukat, mint hiénák a döghúsra, ha nem kapom el a pult sarkát, én is elvágódtam volna a kövön. Még mindig nem tudtam, hogyan harcolhatnék egyszerre ennyi lidérccel, anélkül, hogy őket is magamhoz ne láncolnám, azt viszont jól tudtam, hogy én tovább bírom ellenük, mint Tyron.
Mikor az első belém vágódott, minden levegő kipréselődött a tüdőmből. Könnyeim fátylán át láttam, ahogy a következő is lendületet vesz, és már előre tudtam, hogy fájni fog. Kétségbeesetten nyúltam le énemnek ahhoz a kis szeletéhez, amit minden körülmények között mélyen magamba temettem. Az éjjel nem készültem fel, a pánik, és a halál árnyékának ködén át nem jutott eszembe, hogy felhasználjam. Most már értettem, miért mondta azt a nő, hogy nem küzdöttem. Valóban nem küzdöttem rendesen, nem aknáztam ki az összes lehetőségemet, és ez majdnem az életembe került. Most már tudtam, miért hitte azt, hogy meg akartam halni, hiszen semmit sem tettem annak érdekében, hogy mentsem az életemet. Annyira féltem attól, ami vagyok, amivé válhatnék, hogy inkább nem vettem tudomást róla. Pedig attól még létezett, bennem volt, csak fel kellett használnom.
Olyan volt, mintha kitártam volna egy ajtót, és a kis csermely egy ugrással hatalmas, tomboló folyóvá duzzadt volna. Engem is megrémített volna, ha nem ragad magával az ereje. Egy tomboló vihar kellős közepében találtam magam, és én voltam a tornádó középpontja. A lidérc, amelyik épp kifelé igyekezett a mellkasomból, a testemben rekedt. Vergődve, sikoltva próbált menekülni, de nem engedtem. Jeges hidegét egy pillanat alatt felemésztette belső tüzem, mintha egy kemencébe vetettem volna. Porráégett, mint a boszorkány, akit máglyára vetettek, csak por, és hamu maradt utána. A testem elnyelte, és magába szippantotta a maradványait.
Éreztem, hogy a távolban valaki megpróbálja visszahívni őket. Az ereje az enyémnek feszült, de láthatóan meglepetésként érhette, hogy erősebbnek lát, mint múlt éjjel, mert egy pillanatra megtorpant. És nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy áttörjek a védelmén. Sosem tapasztalt érzés volt, mintha én is abban a szobában állnék ahol ő, miközben több kilométer választott el tőle. Homályos volt az alakja, de mikor felnéztem az arcába, megdermedtem. Mert akkor már pontosan tudtam, miért hallottam olyan ismerősnek azt a hangot álmomban.
- A francba! – szisszent fel, és egy pillanattal később elvágott magától.
Szinte visszataszított a testembe, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem. Csak annyit érzékeltem, hogy visszaparancsolt a lidérceit, aztán erőt vette rajtam a sokk, és minden ízemben remegni kezdtem. Nem, nem, nem – úgy hajtogattam magamban, mintha bármit is segítene. Mintha azzal, hogy megpróbálom meggyőzni magam, kevésbé lenne igaz. Pedig ott voltam, láttam. Tudtam, hogy valóság.
Tyron az oldalára dőlt, és fuldokolva köhögni kezdett. Ez volt az, ami végül kirángatott a bénult kábultságból, és valami másnak adta át a helyét, aminek semmi köze nem volt a félelemhez. Lángoló düh égetett belülről, szinte felemésztett, és képtelen voltam megérteni, hogy tehette ezt! Négykézláb Tyron fejéhez másztam, és a homlokára szorítottam a kezem. Reszketett, még a fogai is összekoccantak, ahogy próbálta kiűzni a testéből a hideget. Felém fordította a fejét, szemében fájdalom csillogott, jéghideg kezébe fogta a kezemet, és az arcához szorította. A hangja reszelős volt, és el-elcsuklott beszéd közben:
- Mi… volt ez? – nyelt egyet. – A tieid…
- Nem – ráztam meg a fejem, és éreztem, hogy elborul az arcom. Monoton mozdulatokkal, rendületlenül simogattam Ty haját, de a szemem előtt csak az ő arca lebegett. Éreztem, hogy Tyron keze megszorul az enyémben, mire lepillantottam rá, a tekintetét az arcomra szegezte.
- Tudod ki volt az, ugye? – kérdezte halkan. Csak bólintottam, de nem hagyta ennyiben. Felült, lassú, töredezett mozdulatokkal, és a szemembe nézett. – Faith, – szólt gyengéden – ki volt az?
(...)

Ez volt az utolsó részlet, amit feltettem belőle. A végkifejletet hamarosan megtudjátok, amint a végére értem :)

3 megjegyzés:

Wee írta...

Te már sejted? ;)

(amúgy sanszos, hogy vannak benne hibák, mert még nem néztem át...)

Panka írta...

már megbeszéltük ezt máshunnan :D
de továbbra is fenntartom, hogy nagyon jóóó lett :))

Wee írta...

Köszönöm ciccám :)