2010. április 19., hétfő

Élet a halál után - 17. fejezete (részlet{ek})

(...)
Csak álltam ott, mint aki karót nyelt, és nem mertem közelebb lépni. Még nem figyeltek fel rám, vagy egyszerűen csak nem láttak bennem fenyegetést, mindenesetre nem reagáltak a jelenlétemre, és én szívem szerint szerettem volna megtartani ezt az állapotot. Viszont Jay-t sem hagyhattam itt, hogy talán örök időkre a két világ között sínylődjön, egy túlvilági labirintusba láncolva. Nem tudtam, mi hozta vissza, de ez egyértelműen nem ez volt a megoldás a problémájára.
- Faith – térített magamhoz Jay hangja. Minden figyelmével a felette lebegő őrökre koncentrált. – Mit akarsz tenni?
Hazudhattam volna, hogy már készen is állok egy remek tervvel, és csak percek kérdése, hogy kiszabadítsam onnan, de egyikünknek sem használt volna, ha nem mondok igazat.
- Fogalmam sincs – vallottam be, mire elszakította tekintetét az aktuális veszélyforrásról, és rám meredt.
- Ez nem volt vicces.
- Nem is szántam annak.
Mély levegőt vett, és láttam rajta, hogy erőszakoltan próbál nyugodt maradni.
- Hát, ez nem valami bízató.
Én sem láttam annak a helyzetünket, de semmi értelme nem lett volna, hogy ezt megerősítsem.
Egyszer, hónapokkal ezelőtt már sikerült, amit akkor még lehetetlennek hittem: megidéztem a lidérceket, még pedig nem is egyet, hanem mindjárt négyet, aztán valahogy a nagy kavarodásban úgy alakult, hogy véráldozattal mind a négyet magamhoz láncoltam. Viszont ezt most szerettem volna elkerülni. Már így is épp elég halottal osztottam meg a lakásomat, valahogy nem vágytam újabb bérlőtársakra, nem is beszélve arról, hogy milyen elképesztően hamar lemerítenék az energiáimat. Ezzel a néggyel is éppen csak kibírtam valahogy pár hónapig. Ha egyből kilencen lennének, három hetet sem lennék képes kihúzni. Na nem, ez az út nem volt járható.
Azt pedig tudtam, hogy mindet elűzni nem lennék képes. Túl sokan voltak, én pedig egyedül túl kevés a feladathoz. Ráadásul azt sem tudtam, ideát milyen szabályok vannak érvényben. Itt talán erősebbek, mint a mi világunkban, hiszen az univerzum ezen szelete, majdhogynem a halottak dimenziójához tartozik. A fenébe is! Hogy annak a nőnek is épp most kellett felszívódnia!
Fel nem foghattam, hogyan lehet valaki olyan erős, hogy öt lidércet csak úgy magához láncoljon. Nekem is csak azért sikerült azzal a néggyel, mert nekromanta vagyok. Anélkül a kis plusz nélkül, ami a hatalmamat adta, nem lettem volna képes rá. Az a férfi viszont – akit Katharin azonosított – nem nekromanta, tehát elvileg nem is lehetne képes ilyesmire. Pedig úgy tűnt, mégis lehetséges.
Ki kellett találnom valamit, bár fogalmam sem volt, mit tehetnék. Ekkor azonban úgy tűnt, a lidércek megelégelték a hiábavaló várakozást. Helyettem döntöttek, és nekem jóformán reagálni sem volt időm, mikor otthagyták az őrhelyüket, és felém iramodtak.
Az első olyan lendülettel csapódott a mellkasomba, hogy ledöntött a lábamról. Éreztem, ahogy a jéghideg borzongás agresszív görcsökbe rántja a testem, olyan erővel, hogy a lélegzetem szaggatott hörgésekben szakadt fel a torkomból. A francba! Ilyet még soha nem éreztem, és ha rajtam múlt volna, most is szívesen kihagyom az életemből ezt az élményt. Miközben próbáltam többé-kevésbé magamhoz térni, hallottam, hogy Jay a nevemet kiáltja, de akkor sem tudtam volna megmozdulni, ha történetesen képes vagyok rá, mert ekkor – mint egy sorozatlövés – a lidércek egyenként suhantak át a testemen, olyan gyors egymásutánban, hogy néhány másodperc múlva már azt sem tudtam hol vagyok. A világ összefüggő jég-, és fájdalomréteggé állt össze. A dermesztő hideg a csontjaimba mart, az izmaimat szaggatta, míg már csak üvölteni voltam képes.
Az agyam egy eldugott szeglete – amit még nem kebelezett be teljesen a fájdalom – azt követelte, hogy harcoljak, hogy próbáljam meg uralni, kerekedjek fölül. De énem nagyobbik felét a mindent elárasztó pánik uralta, hogy szinte már ki sem láttam a rettegés alól.
Valahol, mélyen bennem felbugyogott valami. Valami, amit még utolsó megmaradt józanság-morzsámmal kapartam össze. Hideg szél áradt a pórusaimból, de ez másfajta hideg volt. Olyan, mint trópusi sivatagban az enyhe, életet adó fuvallat. Annyira elegendő csupán, hogy kisöpörje belőlem a lidércek gyilkos hidegét. Éreztem, ahogy megtorpannak, és a kín enyhülni látszott. Ahogy kicsit sikerült magamra találnom, könnyek nyomát fedeztem fel az arcomon. A földön feküdtem, minden tagom reszketett, de már nem olyan borzalmasan, mint néhány pillanattal ezelőtt. Az ujjaim görcsösen a tenyerembe vájtak, és tudtam, hogy jelenleg képtelen lennék szétfeszíteni ökölbe zárt kezem. Hallottam, hogy valaki egyre csak a nevemen szólongat, de a hang távolinak, és testetlennek tetszett, akár egy álomban. Lassan, mintha egy örökkévalóságig tartana, oldalra fordítottam a fejem.
Jay minden erejével a láncoknak feszült, de nem szabadulhatott. Segíteni akart, de nem tehetett semmit, és a lidércek újra körém gyűltek, mint a farkasok, mikor körbeveszik a prédát. Felnéztem rájuk, és rám zuhant a véglegesség érzése. Tudtam, hogy egy újabb támadásba egészen biztosan belehalok. Itt túl erősek! A saját világomban talán lett volna esélyem, de itt nem győzhettem. Hazai terepen voltak, én pedig túlságosan is képzetlen, és gyenge, hogy felvegyem velük a harcot.
Lehunytam a szemem, hallottam, hogy Jay a nevemet kiáltja, és a következő pillanatban már belém is csapódtak. A gerincem ívbe feszült, a sikolyom megrengette a falakat, a fájdalom a testembe mart, és már hiába nyitottam ki a szemem, mert a masszív sötétségen kívül semmit sem láttam.
Aztán hirtelen lecsendesedtek. Megtorpantak egy pillanatra, én pedig haloványan, mintha csak képzelném, egy hangot hallottam visszahangozni a fejemben:
- Őt ne!
(...)

(...)
Csendben iszogattuk a kávét, végül ő volt az, aki előbb megtörte a csendet. Kiitta a kávéja maradékát, talpra állt, és tettre készen a nappali felé indult. Nem követtem, bár fogalmam sem volt róla mit akar csinálni. Csak üldögéltem tovább, de aztán hallottam, hogy nyílik a bárszekrény ajtaja, majd halk kattanások, ahogy összeszereli a nemrégiben odarejtett pisztolyomat. Összevontam a szemöldököm a bögre felett.
- Te meg mi a fenét csinálsz? – kiáltottam be, de nem érkezett azonnal válasz. Néhány pillanat múlva kilépett, kezében a – nyilván töltetlen – pisztolyommal, amit aztán letett elém az asztalra. Meglehetősen értetlenül nézhettem rá, mert halványan elmosolyodott.
- Megtanítalak tisztességesen lőni – jelentett be, mire majdnem félrenyeltem a kávét.
- Hogy mit csinálsz? – kérdeztem fuldokolva. – Tudok lőni annyira, amennyire szükséges, köszönöm szépen.
Megrovó képet vágott, mintha egy kötekedő kisgyereket próbálna jobb belátásra téríteni.
- De ez most nyilvánvalóan nem elég.
- A falkára gondolsz? – kérdeztem, de természetesen rájuk gondolt. Jelenleg senki más nem fenyegette az életemet, legalábbis közvetlenül nem.
- Pontosan rájuk. Meg kell tudnod védeni magad.
- Itt vannak a lidércek – ami persze jelen pillanatban akár hazugság is lehetett volna. Hiszen amíg Jay-t pesztrálják, nem lehetnek mellettem, ergo, szabad préda vagyok. Lőni valóban csak annyira tudok, hogy nagyjából eltaláljam a lőtéren kifüggesztett ember alakú papírfigura törzsét, mozgó célponttal nagy valószínűség szerint esélyem se lenne. Ty pedig mintha a gondolataimban olvasott volna:
- A lidércek sem lehetnek melletted mindig, meg kell tudnod védened magad.
Kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Ráadásul tényleg elég rég jártam kint a lőtéren, rám fog férni a gyakorlás.
- Hát jó – adtam meg magam. – Taníts meg bánni az erővel, ó Yoda.
Ezt ő láthatóan nem találta olyan viccesnek, mint én, de csak legyintett, mintha már elkönyvelte volna magában, hogy teljességgel reménytelen eset vagyok.
- Menj, öltözz.
- Most rögtön? – kerekedtek ki a szemeim. – Nem kell ma dolgoznod?
- Szabadnapom van – közölte. – Na nyomás.
Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy a saját lakásában osztogasson utasításokat, ne az enyémben, de aztán inkább nem kezdtem kukacoskodni. Tudtam, hogy csak aggódik miattam, és ez jól esett. Jól esett, hogy még számítok valakinek. Így hát zokszó nélkül felálltam, és bevonultam a hálószobámba, hogy felöltözzek, és úgy nagyjából rendbe hozzam magam. Épp a fürdőben szöszöltem, mikor utánam jött és megállt, az ajtókeretnek támaszkodva. A tükörből figyeltem gondterhelt vonásait.
- Gond van? – kérdeztem, miközben a hajamat fésültem, aztán előkerestem egy hajgumit, és a sok hullámos tincset megpróbáltam összefogni vele.
- Megint nagyon ügyesen elterelted a témát, és nem válaszoltál az eredeti kérdésemre.
Igaz is. Bár a témát nem szándékosan tereltem, úgy véltem nem lenne túl szerencsés épp ezzel védekeznem. Amúgy sem hatná meg. Közben inkább kihúztam a hajamból a gumit, mert nagyon húzta a fejbőrömet. Megráztam, a fejem, hogy a loknik szétterüljenek a hátamon, és felé fordultam.
- Nem tudom, hogy mondhatnám el, még én magam sem értem – csóváltam a fejem.
- Azt azért elmondhatnád, miről van szó.
Felsóhajtottam, és a mosdónak támaszkodva karba fontam a kezem.
- A dolog nem veszélyezteti közvetlenül az életemet, és inkább metafizikai jellegű, mint evilági, tehát vannak fehér foltok a képletben – mondtam, miközben a szemébe néztem. – Ha lesz valami konkrét elképzelésem a dologról, esküszöm, te leszel az első, aki megtudja, de addig is, hanyagoljuk a témát, rendben?
Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, végül bólintott.
- Rendben – majd kis szünet után hozzátette: - Azért csak vigyázz magadra.
Elmosolyodtam, aztán odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam, és arcon csókoltam.
- Jó kislány leszek, megígérem.
A szája sarkában halvány mosoly játszott, és olyan gyengéden nézett rám, hogy szinte már zavarba jöttem. Egy pillanatra elöntött a forróság, éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, de aztán arrébb lépett, és kiengedett a fürdőszobából.
- Menjünk – intett az előszoba felé, én pedig gyorsan kislisszoltam mellette. Kabátot, cipőt húztam, és közben egyre csak próbáltam rendezni a fejemben kavargó gondolatok káoszát. Nem mondhatnám, hogy átütő sikerrel jártam volna.
Ő ment ki először, én pedig bezártam az ajtót magunk után. Egész úton a lőtér felé egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, és a csend kezdett egyre nyomasztóbbá válni, de nem tudtam, mivel törhetném meg, így inkább hallgattam.
A lőtér üres volt, így viszonylag korán reggel, nem sokan szoktak nyüzsögni errefelé, ezt még abból az időből tudtam, mikor szinte minden reggel kijártam ide, mielőtt bementem volna az irodába. Mikor még ügyvédként gyakorlatoztam Jossie mellett, a céget csúnyán megfenyegették. A saját védelmem érdekében létfontosságú volt, hogy megtanuljak lőni. Azóta persze erősen megkopott a tudásom, bár sosem nevezte, volna magam mesterlövésznek. Sokkal jobban örülök neki, ha nem kell fegyvert vennem a kezembe. De persze szükség esetén az embernek nincs sok választása, néha olyan dolgokra kényszerülünk, amit nem szívesen teszünk meg. Jelen helyzetben ilyen volt a lőgyakorlat is.
A pisztoly előttem feküdt a pulton, megtöltve a súlya egy nagyjából egy kilo körül lehetett, és igazán nem akaródzott a kezembe fogni. Tyron észrevehetően túltette magát a zavarán, mert kaján vigyorral a képén nézett le rám.
- Na, mi lesz?
Nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Inkább ujjaimat a markolatra fontam, és felemeltem a kezem, hogy célra tartsak. A mutatóujjam már a ravasz felett várakozott, és próbáltam jól felmérni a távolságot. Lassan beszívtam, majd kifújtam a levegőt.
- Ez így nem lesz jó – szólalt meg Tyron hangja a fülem mellett. Váratlanul ért, hogy ilyen közelről hallom, ijedtemben majdnem sikerült elsütnöm a fegyvert.
- Miért, mi a probléma, mester? – kérdeztem gúnyosan, továbbra is tartva a lőállást.
- A jobb vállad feljebb van, mint a bal – kezdte, és súlyos, meleg kezét a vállamra tette, hogy egy szintbe hozza a kettőt. – Nyújtsd ki rendesen a karod – folytatta, és a nyakamon éreztem a lélegzetét, ahogy lehajolt, hogy beigazítsa a kezem. Állát a vállamra támasztott, és úgy igazította be a fegyvert, hogy pontosan a papírbábú mellkasának közepére mutasson. De én már nem igazán tudtam a célra koncentrálni. Az illata körbe vett, belekúszott az orromba, testének melegét a hátamon éreztem, és ahogy a keze lassan visszakúszott a vállam felé, alig bírtam megállni, hogy rá ne pillantsak. Tenyerét a csípőmre tette, épp csak egy picivel a derekam alá, de az érintését még a ruhán keresztül is érezni véltem. – A vállad legyen egyvonalban a csípőddel – a hangja suttogássá halkult, lehelete a bőrömet csiklandozta, már egyáltalán nem tudtam a pálya végén álló babára figyelni. – Most pedig lőj.
(...)

2 megjegyzés:

Panka írta...

Tudom, hogy telhetetlen vagyok, de: MÉÉÉG, CUUUKROOOOT, MÉÉÉÉÉÉÉG!!! xD

Wee írta...

xDxDxD okééé, de csak a te kedvedért, cicám xD