2010. március 23., kedd

Ördögi Lélektolvaj - 7.fejezet

Úgy tűnt, Lucifer meg sem lepődött, mikor szélesre tártam a hatalmas faajtót, és egyenletes léptekkel végig mentem az asztaláig húzódó vörös szőnyegen. Mikor elé értem, rám mosolygott, ahogy cápa vigyorog a vacsorájára, elégedetten hátra dőlt a székében, és ujjait összefűzte a hasán.
- Már vártalak – mondta kedélyesen, de a tekintete sötét volt és számító.
- Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak – feleltem, és anélkül foglaltam helyet a vele szemben álló székben, hogy engedélyt adott volna rá.
Vörös szemei összeszűkültek, de nem szólt semmit, csak nézett rám, talán azt találgatva, miért nem rettegek még. Végtelen hosszú pillanatig egyikünk sem mondott semmit, végül hideg, könyörtelen hangon így szólt:
- Ethan azt mondta nekem, hogy csúnyán felültetted.
A szám sarkában elégedett mosoly játszott.
- Remélem, kiheveri.
- Efelől ne legyen kétséged. – Aztán a tekintete fenyegetővé vált, a szavai sötéten örvénylettek, mintha fegyverek lennének, melyekkel ölni is képes. És így is volt. Lucifer egyetlen mondatával megtehette, hogy lenyúzza egy ember bőrét, lefejti az izmokat a csontjairól, és elroppantja az összes ízületet. – Csalódást okoztál nekem, Lilian. Azaz ember eltűnt, mintha nem is létezne, és tudom, hogy ez a te műved – kegyetlen mosolyra görbült a szája. – A tiéd, és Gabrielé. – Előre hajolt az asztal felett, és pillantását az enyémbe fúrta. – Tisztában vagy vele, hogy ezzel a háborút kockáztatjátok? A Nagyfiúnak odafent, semmi köze az ügyeimhez, ahogyan én sem szólók bele abba, hogyan gardírozza a kis szárnyas madárkáit. – Kezével az asztalra támaszkodott, ujjai megfeszültek a dühtől, a vonásai eltorzultak. – Nincs sok szabály idelent, Lilian. Egyetlen dolgot várok el, és az a feltétlen hűség. Te pedig már másodszor teszed próbára a jóindulatomat.
- Azt nevezed jóindulatnak, hogy majdnem két évtizedre a Termekbe zárattál, vagy azt, hogy a húgom apja ellen küldtél? – kérdeztem halk, nyugodt hangon, és ahogy szikrázó szemébe néztem, szempillám sem rebbent.
- Túl nagy a szád – sziszegte. – Mindig is túl pofátlan voltál, de megakadályozták, hogy az életedet vegyem – lassú, kimért mozdulatokkal állt fel a székből, és fölém magasodott. – Most azonban már senki sincs, aki megakadályozzon. Egyetlen esélyed volt, de eljátszottad.
A következő pillanatban lángok csaptak fel körülöttem, éreztem az égető forróságot, ahogy a bőrömet marja. Mikor felugrottam, a szék a lendülettől hátra csapódott, és a tűz táncoló fényénél Lucifer szemébe bámultam. Néhány pillanatig elhittem, hogy sikerülni fog neki. Azt hittem, most tényleg halálra éget. Túlságosan elbizakodott voltam és ostoba. Nem lett volna szabad visszajönnöm ide. De látni akartam az arcát, látni akartam, milyen képet vág, amikor kudarcot vall…
A két hatalmas fekete szárny fájdalmasan szakadt fel a bőröm alól, apró vércseppekkel hintve tele a szobát, és pillanatok múlva az örvénylő lángok a semmibe vesztek. Néhány másodpercig csak álltam zihálva, reszketve, aztán átszáguldott rajtam a végtelen megkönnyebbülés.
A kezem remegett, ahogy ráemeltem a tekintetemet, de hangom mély volt és magabiztos, szavaimban gyűlölet égett.
- Úgy látszik, nem te döntöd el, ki kaphat második lehetőséget.
A szeme a döbbenettől kerekre tágult. Azt hiszem, nem sokszor fordult elő vele, hogy valaki képes volt neki meglepetést okozni.
- Mit tettél? – kérdezte fenyegetően, de ekkor már túl voltam azon, hogy hagyjam magam megfélemlíteni. A szabadság érzése, a hirtelen jött erő, hogy szembeszállhatok vele, több volt annál, mint amit el tudtam volna képzelni. Olyan régóta vártam már rá, annyira akartam! És most már végre nem tartoztam hűséggel neki.
- Alkut kötöttem.
- Miféle alkut? – szűkült össze a szeme, és tisztában voltam vele, hogy meg akar ölni. Csak hogy nem tehette meg.
- Új szolgálat, egy új életért – feleltem egyszerűen, és láttam, ahogy ökölbe szorul a keze. Emberinek egyáltalán nem nevezhető gesztussal vicsorgott rám, démon nyelven átkokat sziszegett, de ártani már nem tudott nekem.
- Elárultál – hörögte. Kilépett az asztal mögül és kecses, ragadozó léptekkel felém siklott. Mint egy párduc, amely bármelyik percben képes rád vetni magát, és csak a megfelelő pillanatot lesi. A szemében vörös és arany szikrák örvénylettek, a hangja halk volt, de minden egyes szava, mint a lassan csepegtetett cián. – Ezt nem fogom annyiban hagyni, Lilian – súgta, és még annak tudatában is, hogy már nem bánthat többé, nagy erőfeszítésembe került, hogy ne lépjek hátra. Lehet, hogy itt és most, nem tudott megölni, de Lucifer akkor is a Pokol ura volt, és tisztában voltam vele, hogy ezért az árulásért bosszút fog állni, amint alkalma nyílik rá. – Az Öregfiú elvette tőlem a tulajdonomat, ezt pedig nem vagyok köteles lenyelni. Meglopott, ráadásul kétszeresen, hiszen a kedvenc kis házi angyalkája megrövidített egy élettel. – Még lélegezni is elfelejtettem, ahogy a logikáját követve megértettem, mire akar kilyukadni. – Ebből háború lesz Lil, még pedig miattad. Nem leszel képes megakadályozni. Innentől kezdve minden egyes halál, minden csepp kiontott vér a te lelkeden fog száradni. Gondolj majd erre, mikor utánad megyek, és puszta kézzel tépem le a szárnyaidat.
Tudtam, hogy hallja, milyen veszettül kalapál a szívem a mellkasomban, és hogy érzi a feltámadó félelmem szagát a levegőben, de nem tehettem ellene semmit. Hiába voltam remek színésznő, a rettegésemen nem tudtam uralkodni. Az arcomnak viszont egyetlen izma sem rezdült, nem pislogtam, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta, a lélegzetem nem gyorsult, és nem léptem hátra. A hangom elképesztően higgadt volt:
- Azt majd meglátjuk.
Elmosolyodott, és hosszan beszívta a levegőt.
- Hiába játszod meg magad – súgta, majd felém lépett, hogy a testünk már majdnem összeért. Éreztem a leheletét az arcomon. – Félj csak Lil, mert úgyis az enyém leszel. Te ide tartozol.
Nem bírtam tovább. Hátra léptem, de nem azért, hogy meneküljek, hanem azért, hogy örökre távozzak. Ahogy Lucifer rám villantotta a fogait, nyilvánvalóvá vált, hogy ezt még ő sem hiszi el.
- Ég veled, Lucifer.
Sarkon fordultam, és nyugodt, határozott léptekkel az ajtóhoz sétáltam, pedig legszívesebben rohantam volna. De nem adhattam meg neki ezt az elégtételt. Lenyomtam a kilincset, és már majdnem becsuktam magam utána az ajtót, amikor meghallottam a hangját.
- Nem bújhatsz örökké az Ő háta mögé Lilian! Úgyis meg foglak találni!
Nem kételkedtem benne.


Vivian Holloway ’Wee’
2010.03.01.

A novellából könyv készül…

8 megjegyzés:

Bloggerina Creepie írta...

szia :)
meglepi

Wee írta...

Köszönöm :):)

Szabó írta...

Ez frenetikus volt...:))

Wee írta...

Köszönöm :) Nagyon örülök, hogy tetszett :))

Névtelen írta...

Szia.
Írod a többi fejezetet is? Fenn lesznek? Nagyon tetszik, és kíváncsi vagyok, hogy mi lesz.

Wee írta...

Szia!
Örülök, hogy tetszett :))
A novellának ezzel a hetedik fejezettel vége van, a könyv változatát lassan befejezem :))

Névtelen írta...

És az mikor lesz olvasható?

Wee írta...

Igyekszem vele :) Amint befejeztem, és lektoráltam, elkezdem feltenni a fejezeteket.