2010. március 23., kedd

Ördögi Lélektolvaj - 6.fejezet

A kocsi fényszórópárja úgy hasította a sötétséget, mint egy alagútba próbálna befurakodni. A kormány mögött én ültem, és tövig nyomtam a gázt. Mellettem az anyósülésen Greg kémlelte az éjszakát, a hátsó ülésen pedig Julie aludt összegömbölyödve. A feszültég tapintható volt. A láthatatlan fenyegetés egyre sűrűbb hálót szőtt körénk. Egészen biztos voltam benne, hogy Lucifer már tudja, mit tervezek, és már el is indította néhány emberét, hogy megállítsanak. Ami azt jelentette, hogy az időnk véges. Még azelőtt oda kellett érnünk a Gabe által megadott helyre, hogy a nyomunkra bukkannának.
A csend szinte fojtogató volt, de fogalmam sem volt, hogyan törhetném meg. Greg a visszapillantó tükörből időnként hátra pillantott a kislányára, aztán újra az ablak felé fordult.
Ahogy hajtottam egyre feljebb a kanyargós, hegyi utakon, önkéntelenül is eszembe jutott, hogy néhány órával ezelőtt aláírtam a halálos ítéletemet. Szinte láttam magam előtt, ahogy Lucifer dühtől tajtékozva kiadja a parancsot.
- Honnan ismert téged? – Greg hangja a hosszú hallgatás után rekedten szólt. A szemem sarkából rápillantottam, de nem kérdeztem vissza, kire gondol. Tudtam anélkül is.
- Ez egy hosszú, és bonyolult történet – sóhajtottam, de nem hagyta magát lerázni.
- Már az agyamra megy a csend – felelte, és nem úgy hangzott, mint aki megelégszik a nemleges válasszal.
Mély levegőt vette, és a visszapillantóban az alvó kislányra néztem. A veszteség összeszorította a szívemet. Tudtam jól, hogyha most elmennek az apjával, soha többé nem látom majd viszont.
- Ő a húgom – amikor hallottam, hogy Greg lélegzete egy pillanatra elakad, hozzátettem. – Vagyis a húgom lelke – olyan erősen szorítottam a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjaim. – A húgom a lányod testében éledt újjá.
Éreztem magamon a tekintetét, aztán megfordult az ülésen, hogy a lányára nézzen. Mikor visszafordult, pontosan tudtam, mit fog kérdezni, de nem azért mert ez is a forgatókönyv része volt. Azt hiszem, egyszerűen csak kezdtem megismerni.
- Az meg hogy lehet? Azt hittem, mindenkinek csak egy élete van.
Halványan elmosolyodtam, és eszembe jutott Gabe.
- Egy kis mennyei közbenjárás.
Néhány percnyi csend után megkérdezte:
- Hogyan halt meg a húgod?
Tudtam, hogy erre is válaszolnom kell, de legszívesebben csak elengedtem volna a fülem mellett a kérdését. Aztán az eszembe villant, hogy soha sem találkozunk többé, így már nem lesz rá alkalmam, hogy máskor mondjam el neki.
- Rák – válaszoltam tömören. Éreztem, hogy megmerevedik mellettem az ülésen. – De nem gyors lefolyású – szinte olyan élénken emlékeztem Savanna betegségének minden egyes napjára, mintha nem is több évtizeddel ezelőtt történt volna. – Lassú volt, és fájdalmas. Tudom, mert végig néztem – rápillantottam a szemem sarkából. – Én is bármit megtettem volna, hogy meggyógyítsam, ahogyan te Anna-t.
- Aláírtad a szerződést – suttogta elborzadva.
Közömbös arccal bólintottam. Annyiszor hasított belém a fájdalom, és a tudat, hogy mit tettem, hogy már egyszerűen immunis lettem rá. Hibáztam. Egykor nagyon régen. Akkor azt hittem, nem fogom túlélni. Aztán, mikor sok-sok év után kiszabadultam a Termekből, rájöttem, hogy az emberi test és lélek sokkal többet képes kibírni, mint azt gondoltam.
- Mióta…? – halt el a hangja, látszott rajta, hogy bár tudni akarja, mégis szinte fél megkérdezni.
- Hatvannégy éve – mondtam ki lágyan, és ez a két szó még sokáig ott rezonált a levegőben. Hallottam, ahogy nagyot nyel, aztán rám meredt, és tudtam, hogy kiült a rettenet az arcára. Nem néztem rá, inkább mereven az útra szegeztem a tekintetem. Nem volt szükségem sajnálatra, vagy együttérzésre. Megtettem, amit meg kellett tennem, és az első évek tomboló haragja, hogy Lucifer nem teljesítette az ígéretét, bár nem hamvadt el teljesen, de mára apró kis lángocskává szelídült. És a tudat, hogy ma este – így vagy úgy – de örökre vége lesz, valahogy békességgel töltött el. Talán megkínoz majd, mielőtt megölne, de már legalább láttam az alagút végét, és tudtam, hogy egyre közelebb és közelebb kerülök a szabadsághoz.
- Meg fog ölni ezért – mondta, és kezdtem úgy érezi, hogy ma már éppen elégszer hallottam azt a mondatot. Ugyan azt feleltem neki, amit Gabe-nek.
- Igen, tudom.
A kormányt markolászó kezemre tette a kezét.
- Nem kellene ezt tenned.
Hátra pillantottam Julie-ra.
- Dehogynem.
Hirtelen fényszóró pár vágott a szemembe, és a következő kanyarból felbukkant egy kocsi. Hunyorogva próbáltam elmanőverezni az autónkat, de mikor meghallottam a másik kocsi éles fékcsikorgását, tudtam, hogy végünk. A hatalmas terepjáró keresztbe fordult az úton, és hogy elkerüljem az ütközést, akkorát fékeztem, hogy Greg lefejelte a műszerfalat, Julie pedig nyöszörögve gurult be az ülések mögé.
Végtelen mozdulatlanság telepedett a két autóra, és ahogy felemeltem a fejem, tekintettem összekapcsolódott Ethan fekete szemével. Jéghideg rettegés szorította össze a mellkasomat, és a tudta, hogy kudarcot vallottam. De még nem voltam hajlandó feladni. Amennyire meg tudtam állapítani, a harcos egyedül jött. Ha csak picurka esélyem is volt, hogy keresztüljussak rajta, meg kellett próbálnom.
Greg nyögve hajolt hátra az ülésen, kezét a homlokára szorított, ujjai közül szivárgott a vér. Julie szipogva emelkedett fel a két első ülés között, de a fejére tettem a kezem, és visszanyomtam.
- Maradjatok itt!
Egyszerre nyílt a két kocsi ajtaja, ahogy Ethan és egyszerre szálltunk ki, mintha csak megkoreografáltuk volna. Nyugodt, határozott léptekkel indultam felé, de belül remegtem, mint a kocsonya. Ahogy megállt előttem, és fölém magasodott, úgy éreztem, minden elveszett. Tudtam, hogy azért van itt, hogy visszavigyen a Pokolba, ahol Lucifer majd kiszabja a büntetésem.
A hangja szinte már fájdalomküszöböt súrolóan mély volt, hogy belerezonált még a gerincem is.
- Tudod, hogy, miért vagyok itt – nézett rám sötéten, de nem volt fenyegetés a szavaiban. Nem kellett a kisujját sem mozdítania ahhoz, hogy rettegjek tőle. A külseje, és a szemeiben kavargó kegyetlenség éppen elég meggyőző erővel bírt. De akkor sem voltam hajlandó feladni. Még nem.
- Vissza kell vinned – feleltem, és hangom szilárd volt, nem hallatszott ki belőle a félelem.
Csak biccentett, aztán rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Miért keresed magadnak állandóan a bajt, Lilian? – költői kérdésnek szánta, épp ezért nem is feleltem rá. Pontosan tudta, miért teszem – odalent mindenki hallott az előző szökésemről, és mivel a Pokolban úgy tejed a pletyka, mint a középkorban a pestis, azzal is tökéletesen tisztában volt mindenki, hogyan vert át Lucifer, és mit tett a húgommal. Azt hiszem, ezek után a cselekedeteim nem szorultak különösebb magyarázatra.
Ethan csak nézett rám, én pedig álltam a tekintetét. A szája kegyetlen, elnéző mosolyra húzódott.
- Nem fogsz csak úgy visszajönni velem, igazam van?
Vállat vontam.
- Hisz ismersz.
Megcsóválta a fejét.
- Ha átadod a férfit, Lucifer nem fog megölni – próbálkozott, pedig tudtam, hogy egyetlen legyintéssel arrébb takaríthatna az útból, még csak nem is kerülne különösebb erőfeszítésébe.
Hátra pillantottam a vállam felett. Julie az apja ölébe mászott, és arcát a férfi vállába temette. Greg szünet nélkül a haját simogatta, de a tekintetét egy másodpercre sem vette le rólam.
Visszafordultam Ethan felé és megráztam a fejem.
- Nem – jelentettem ki, mire ő is rájuk nézett.
- A gyereknek nem esik bántódása.
- Ő a húgom – mondtam, mire rám villantak a szemei. Halványan elmosolyodtam. – Egy kis égi közbenjárás.
- Ha lányt akarod megmenteni, felesleges fáradnod. A parancs csak az apjára vonatkozik.
Ismét csak a fejemet ráztam.
- Nekem mindketten kellenek.
- Nem – ez az egy szó határozott volt, és parancsoló. Tehetetlenül széttártam a kezem.
- Mire kell neked ez a fickó, Ethan? Neked ebből semmi hasznod nem származik.
- Parancsot kaptam – felelte könyörtelenül, és a szemében egy fikarcnyi emberi érzelem sem villant.
- A parancs úgy szólt, hogy vigyél vissza engem, nem igaz? – tettem fel a teljesen ésszerű kérdést. Láttam, ahogy a gondolat szöget üt a fejében, és egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Szája szinte már elismerő félmosolyba görbült.
- Ördögien ravasz vagy, Lil, ugye tudod?
Szerényen vállat vontam.
- Hatvannégy év alatt sok mindent tanul az ember.
- Az már igaz.
Mély levegőt vettem.
- Tehát mi legyen?
A szemei összeszűkültek, ahogy átfutatta magában a lehetőségeket.
- Mit ajánlasz?
- Engedd, hogy elvigyem őket, aztán önként visszamegyek veled a Pokolba – vágtam rá habozás nélkül.
- Honnan tudjam, hogy nem versz át? – fonta karba a kezét széles mellkasa előtt, és meglehetősen zordan nézett le rám, de láttam rajta, hogy valójában élvezi az alkudozást.
- Úgyis megtalálnál, nem igaz? – kérdeztem vissza. – Csak idő kérdése lenne. Előző alkalommal is gond nélkül a nyomomra bukkantál.
Láttam, ahogy mérlegel, elemzi a lehetőségeket. Akár így, akár úgy, de vissza fog vinni a Pokolba, és csak nekem lesz egyszerűbb, ha önként feladom magam, és vele tartok. Úgy talán még reménykedhetek a gyors halálban. Ha még egy szökéssel is megfejelem az eddig bűneimet, Lucifer egészen biztosan nem lesz kíméletes. Addig kínoz majd, míg már a halált feloldozásnak érzem. Tudtam, hogy ezzel Ethan is tisztában van, ahogy azzal is, hogy nem vagyok teljesen bolond eljátszani a kegyes halál lehetőségét. Végül nagy sokára a szemembe nézett és bólintott.
- Fél órád van – jelentette ki. – Ha addig nem vagy itt, utánad megyek, és levadászlak.
Legszívesebben felsóhajtottam volna, de tudtam, hogy azt a gyengeség jeleként értelmezné. Nem mondtam, hogy köszönöm, vagy, hogy örökké hálás leszek. Egyszerűen csak biccentettem felé, és annyit feleltem:
- Itt leszek.
Tudomásul vette. Beszálltam a kocsiba, ő pedig félre állt az utamból. Greg értetlenül meredt rám, az ölében Julie inkább ki sem nyitotta a szemét.
- Mi történt? – kérdezte, miközben elhajtottunk Ethan mellett, és ahogy fekete szemébe néztem, mintha tiszteletet olvastam volna ki belőle. Nem válaszoltam Greg kérdésére, csak mikor már nem láttam a visszapillantóból a terepjáró fényszóróit.
- Elengedett minket – válaszoltam tömören, és ennél bővebb magyarázatot nem is szándékoztam adni.
- Csak így? – a hangján hallatszott, hogy egy szavamat se hiszi.
- Csak így.
- Nem hiszek neked – rázta meg a fejét, de nem voltam hajlandó foglalkozni vele.
- Az már a te bajod.
Még további végtelenül hosszú percek teltek el, mire végre felértünk a hegy tetejére, és megpillantottam az angyalt – ismét szárnyak nélkül – ahogy egyedül áll a meredélyt szegélyező korlátnál, és a mélységet fürkészi. Csak akkor fordult meg, mikor leállítottam a motort, de még ekkor sem jött közelebb. A lapos, széles hegycsúcs másik végében egy azonosíthatatlan eredetű, fehér autó parkolt. Mélyet sóhajtottam, és éreztem, hogy égni kezd a szemem. Sokáig bámultam kifelé az ablakon, mintha legalábbis a város fényeiben gyönyörködnék, pedig csak próbáltam összeszedni magam, mert nem hagyhattam, hogy Greg gyengének lásson. Úgy kellett tennem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ennek így kellett lennie.
- Szálljatok át abba a kocsiba – fordultam feléjük, a hangom szilárd volt, és érzelemmentes.
Greg tekintete szinte lyukat égetett az arcomba, ahogy sötét szemét az enyémbe fúrta.
- Veled mi lesz? – kérdezte halkan.
Könnyed mosolyt erőltettem az arcomra, de a színjáték ezúttal egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint lenni szokott.
- Vár a munka – vontam vállat. Fél kézzel elengedte Julie-t, és ujjaival Amanda dús, hullámos hajába túrt.
- Gyere velünk – kérte, de csak a fejemet ráztam, mire a keze lehullott rólam.
- Csak bajba sodornálak benneteket, hidd el – a szavaim olyan tiszták és logikusak voltak, hogy majdnem saját magamat is sikerült meggyőznöm. – Lucifer nem bánthat többé titeket, és ez a lényeg. Tekintsd ezt egy Mennyei Tanúvédő Programnak.
Megrázta a fejét.
- Nem mehetsz oda vissza.
Kesernyésen elmosolyodtam.
- Ne aggódj, nem maradok sokáig.
Fájdalom suhant át a vonásain, és gyengéden végig simított az arcomon.
- Kérlek, ne tedd ezt…
- Már megtettem – vágtam a szavába, és határozottan eltoltam magamtól a kezét. Sötét szemei szavak nélkül könyörögtek.
- Amanda…
Megráztam a fejem.
- A nevem Lilian – mondtam hidegen. – Ráadásul, – jegyeztem meg – még csak nem is így nézek ki.
Azzal ledobtam az álcát. A göndör loknik helyét átvették megszokott, egyenes fürtjeim, a vonásaim már nem voltak olyan előkelőek, és bár nem láttam, de tudtam, hogy a szemem is épp olyan higanyszerű, mint mindig.
Döbbenten nyílt tágra a szeme, néhány pillanatig csak tátogott némám, mint a partra vetett hal, nem találva a szavakat, végül nagyon halkan csak ennyit mondott:
- Csak játék volt minden. Igaz?
Nem. Nem minden.
De ezt nem mondhattam. Az volt a cél, hogy soha többé ne keressen, minél hamarabb elfelejtsen, és újra kezdje az életét. A tekintetem meg sem rezzent, ahogy a szemébe mondtam.
- Igen – és bár minden egyes szóba belehaltam kicsit, mégis kimondtam. – Az Ördögnek dolgozom Greg. Muszáj jó színésznőnek lennem.
Egy darabig csak ült, és bámult kifelé a szélvédőn, mintha nem hinné. Aztán felemelte a fejét, és mikor rám nézett, úgy éreztem, meghasad a szívem. A tekintete távoli volt és teljesen idegen.
- Köszönök mindent – csak ennyit mondott, a hangja kemény volt, és érzelemmentes. A kocsi ajtajára tette kezét, de mielőtt kiszállhatott volna, végig simítottam Julie haján. A kislány kinyitotta fájdalmasan ismerős szemeit, és rám nézett. Láttam a tekintetén, hogy valami, mélyen belül felismert engem, de aztán elfordult, és az apja vállába temette az arcát. Greg-re néztem, de az arcán nyoma sem volt érzelmeknek.
- Kérlek, vigyázz rá – kértem még utoljára, mire csak bólintott. Aztán mindketten kiszálltak, és a férfi, karjában a lányával eltűnt a fehér autó gyomrában.
Remegve felsóhajtottam, és kiszálltam a kocsiból. Gabe mellém lépett és tőle szokatlan empátiával a vállamra tette a kezét.
- Hihetetlenül bátor vagy Lil, ugye tudod?
Nem fordultam felé, csak bámultam a fehér kocsi lökhárítóját.
- Mit mondtak? – kérdeztem, de akkor már tudtam, hogy mi lesz a válasza. Mégis, mikor kimondta, úgy éreztem, mintha valaki gyomron szúrt volna, és csak forgatná-forgatná a kést. Az angyal lemondóan megrázta a fejét.
- Sajnálom.
A jeges zsibbadás végig terjedt a testemen, a kezemet sem lettem volna képes ökölbe szorítani. Nyeltem egyet, és próbáltam az egész lényemen eluralkodó pánikot mélyre temetni. Most már tényleg Lucifer kezében van a sorsom. Sejthettem volna, hogy soha sem szabadulok meg tőle. Van, amin nem lehet változtatni.
Megráztam magam, mint a kutya, ha kint van a vízből, aztán Gabe felé fordultam és bánatos, őszi reggeleket idéző szemébe néztem. Ugyanazt mondtam neki, amivel Greget is az útjára bocsátottam.
- Vigyázz rájuk.
Két forró kezébe fogta az arcomat, és a tekintetében ülő gyengéd kedvesség láttán majdnem kibuggyantak a könnyeim. De azért tartottam magam.
- Soha nem találkoztam senkivel, aki olyan erős lett volna, mint te – a hangja halk volt és őszinte. És ezúttal tudtam, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja. Engem idézett, ahogy azt suttogta: - Ha rajtam múlna, már régen feketék lennének a szárnyaid.
Lehunytam a szemem, mert nem bírtam állni a tekintetét. Mély, szaggatott lélegzetet vettem, és éreztem, ahogy egy forró könnycsepp végig szánkázik az arcomon. Fölém hajolt, és lágyan homlokon csókolt.
- Isten veled Lilian.
Elengedett, én pedig csak álltam, szorosan lehunyt szempilláim alól patakokban ömlöttek a könnyek. Csak akkor mertem felnézni, mikor meghallottam a távolodó kerekek hangját.
A szél az arcomba kapott, a hajamat cibálta, és ahogy a testemnek feszült, úgy éreztem, mintha ő is búcsúzna tőlem. Még pár percig álltam, mozdulatlanul, a némán hajlongó fákat, és távolabb a város ragyogó fényeit figyelve. Tudtam, hogy soha többé nem láthatok már ilyet. Kezemet a kocsi oldalára simítva elfordultam a tájtól, és megfogtam a kilincset.
A fájdalom olyan hirtelen tört rám, hogy kiáltva térdre rogytam. Az egész belsőm, mintha kifordult volna, mintha szervek és csontok egyszerre rendeződnének a bőröm alatt. Ujjaim a földbe vájtak, a tüdőm összezsugorodott, már képtelen voltam lélegzethez jutni. Zihálva, tátogva hanyatlottam a porba. A hátamba, mintha kések ezreit mártották volna, és tudtam, hogy elérkezett a pillanat. Lucifer úgy döntött, nem vár tovább, és a lehető legfájdalmasabb módon tesz pontot az életem végére. Az eszméletvesztés előtt egyetlen gondolat suhant még át a fejemen: Legalább megszabadulok. Aztán a fájdalom a tűréshatár legvégéig fokozódott…


***

Fekete tollak tengerében ébredtem, és láttam, ahogy a kelő nap narancsvörös csíkot hasít az égre. Körülöttem véres volt a föld, vér borította a ruháimat és bőrömet is. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a selymes pelyheket a testem alatt. Meleg volt, és élettel teli, szinte hallottam a vért lüktetni az apró erek hálózatában. Langyos szél borzolta fel a kisebb pihéket, én pedig megborzongtam, mintha valaki végigsimított volna a bőrömön. Megmozdítottam a vállam, és a rengeteg fekete toll velem együtt mozdult, hullámzott a testem alatt.
A szívverésem felgyorsult, a lélegzetem szaporává vált, és egy darabig csak mozdulatlanul feküdtem, mert időbe került, hogy elhiggyem. Egyre csak simogattam a gyönyörű tollakat, végig futtatva rajtuk az ujjaimat, de az érzés ahelyett, hogy elmosódott volna, mint a délibáb, csak még valóságosabbá vált.
Felültem, és a szárnyak a testemhez simultak, forrón melegítve a hátamat. Átkaroltam felhúzott térdeimet és egészen addig így ültem, míg a nap teljesen fel nem bukott az égre. Aztán felálltam, és mély levegőt vettem.
Ideje volt, hogy meglátogassak valakit.

2 megjegyzés:

Merengő írta...

Bassssssssszuuuuuuuuuus... nemigaz, hogy vége vaan! folytatást kérünk!! :D de amúgy tök jó volt a befejezés :)

Wee írta...

Köszönöm! :))
Amúgy dolgozom a folytatáson, de az már könyv lesz, nem novella :D
Amúgy ezt, az első részt is megírtam könyvben :) Részletesebben, több mindent beletéve, de maga történet ugyanaz maradt :)