2010. március 22., hétfő

Ördögi Lélektolvaj - 5.fejezet/2.

Mire a házhoz értünk, már ismét Amanda alakját viseltem. Úgy gondoltam, talán könnyebb elfogadnia, ha olyasvalaki mondja el neki, akit már ismer. Gabe úgy lépkedett a hátam mögött, mint egy néma árnyék, és még szárnyak nélkül is éppen elégé félelmetes látványt nyújtott. Fellépdeltem a márványlépcsőn, és úgy éreztem, mintha ólomból lennének a lábaim. A szívem elnehezült, ahogy felemeltem a kezem, és határozottan bekopogtam. Hangokat hallottam odabentről, majd mocorgást, végül a kulcs kattanását, ahogy elfordul a zárban. Az ajtó kinyílt és a téglalap alakban kiömlő fényárban ott állt Greg, olyan fáradtan és nyúzottan, amilyennek még nem láttam. Az arca egy pillanatra felderült, ahogy meglátott, és látszott rajta, hogy végtelenül megkönnyebbült.
- Amanda – sóhajtotta, és kézen fogott. – Hála Istennek, el sem tudtam képzelni, hová… - ekkor meglátta a hátam mögött álló angyalt, és az értetlenség kiült az arcára. – Ez meg ki?
Hátra pillantottam a vállam felett, nem mintha arra számítottam volna, hogy az idő alatt, amíg a kocsi beállóról felértünk a házig, Gabe emberibb külsőt öltött. A tekintetemben figyelmeztetés volt, és ő értett is belőle. Még nem jött el az ő szerepe.
- Ő Gabe – mondtam Greg arcába nézve. – Egy… barát – jobb híján. Hosszan beszívtam a levegőt, és sötét szemébe néztem. – Bemehetnénk? Azt hiszem, beszélnünk kell.
Néhány pillanatig csak állt szótlanul, és úgy méregette az angyalt, mintha egyáltalán nem lenne biztos benne, hogy jó ötlet-e beengednie a házába, de aztán végül rám nézett, és csak bólintott. Félre állt az ajtóból, hogy mindketten beléphessünk, elfordította a kulcsot a zárban, aztán mellém lépett, és legnagyobb döbbenetemre a kezem után nyúlt. Nem tiltakoztam, mikor ujjait az enyémbe kulcsolta, de furcsálltam a dolgot, egészen addig, amíg észre nem vettem, milyen pillantásokkal méregeti Gabe-et. Azt túlzásnak tartottam volna, hogy féltékeny, de úgy tűnt, mégis szükségét érezte, hogy megmutassa, ki az úr a háznál. Gyerekes volt, ráadásul teljesen felesleges is, de inkább nem szóltam egy szót sem, csak hagytam, hogy a nappaliba kísérjen. Leült a kanapéra, és pedig mellé telepedtem, Gabe inkább a velünk szemben lévő kanapét választotta. Vágni lehetett volna a feszültséget a szobában, és ösztönösen is körülnéztem, keresve azt a kis törékeny alakot, akiről pedig jól tudtam, hogy nincs itt. Jobb is volt így. Nem akartam, hogy hallja ezt a beszélgetést.
- Nos, miről kell beszélnünk? – unta meg a csendet Greg, de szavait egyértelműen hozzám intézte, mintha a másik férfi ott sem lenne. Gyengéden kihúztam a kezem a kezéből, aztán Gabe-re pillantottam, de tudtam, hogy itt most nem segíthet. Nekem kellett elkezdenem. Bárcsak tudtam volna, hogyan is fogjak hozzá… Pedig amíg idefelé jöttünk, annyiszor végigfuttattam a fejemben, mit és, hogyan mondanék el. Most azonban, hogy meg kellett szólalnom, úgy éreztem, egy értelmes gondolatom sincs.
Greg megérezte a tétovázásomat, és végig simított az arcomon.
- Amanda, mi a baj?
Megfogtam a kezét, és elvettem az arcomról.
- Nem Amandának hívnak – mondtam ki, és láttam az értetlenséget átsuhanni az arcán. – A nevem Lilian.
Gondterhelten vonta össze a szemöldökét.
- Ezt meg, hogy érted?
- Bonyolult elmagyarázni – kezdtem és még soha sem éreztem a hangomat ilyen bizonytalannak – és most nem tudok mindent elmondani, de meg kell hallgatnod, és meg kell bíznod bennem.
Csak nézett rám, a tekintete eleven volt, a tartása feszült. Furcsa. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ismerném, mégis egyetlen pillantással leolvastam a testbeszédét.
- Tartozásod van az Ördögnek – a mondat visszhangot vetett a falak között, és a súlyos szavak nem akartak eltűnni a levegőből. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban Greg nem akadt ki. Nem nézett rám úgy, mintha teljesen idióta lennék. Ehelyett mély levegőt vett, és idegesen felpattant a kanapéról. Úgy rótta a köröket a szobában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.
- A fenébe – túrt tehetetlenül a hajába, és elkínzott szemekkel rám nézett. – Téged küldött utánam?
Most rajtam volt a sor, hogy éretlenül rábámuljak.
- Tudtad, hogy végezni akar veled? – kérdeztem, és kezdtem egyre ostobábban érezni magam.
- Azt hittem, hogy végre sikerült elrejtőznöm – fakadt ki kétségbeesetten. – Annyiszor költöztünk már Julie-val, hogy megszámolni sem tudom! – felém kapta a fejét. – Hogy talált rám újra?
Csak a fejemet ráztam.
- Nem tudom, de… Greg…
- Miért nem tud végre békén hagyni? – úgy kérdezte, mintha én legalábbis tudhatnám a választ. – Elvette tőlem Anna-t, az nem volt épp elég?
- Greg! – álltam elé, hogy megakadályozzam a járkálásban, és kénytelen legyen végre rám nézni. – Mi történt veletek?
Meggyötört arccal pillantott le rám, aztán kinézett az ablakon túli sötétségbe. Lehunyta a szemét, mintha erőt merítene, aztán még mindig az éjszakába bámulva, halk, fájdalmas hangon mesélni kezdett:
- Anna a feleségem volt, tíz évvel ezelőttig – nagyot nyelt. – Aztán egyik napról a másikra megbetegedett, mintha semmiféle előzménye nem lett volna. Az egyik nap még teljesen jól volt, elvitte Julie-t bölcsödébe, aztán a másik nap már ki sem bírt kelni az ágyból. Az orvosok azt mondták, rák. Hirtelen lefolyású, ráadásul olyan helyen, amit nem lehet műteni. Javasolták a kemoterápiát, de azt is mondták, annak, ez esélye, hogy használjon, nagyjából húsz százalék, ezért Anna elutasította. Azt mondta, ha meg kell halnia, legalább méltósággal tegye. Heteken át vénásan kapta a fájdalomcsillapítókat, de egyre rosszabbul viselte – a tekintete visszatért hozzám, és izzó gyűlölet sütött a sötét szeméből. – Egyik nap egy férfi jelent meg a folyosón, és azt mondta, meg tudja gyógyítani, de ehhez alá kel írnom egy papírt, amiben az áll, hogy hatvanévnyi szolgálattal tartozom az Ördögnek. Képzelheted, mit gondoltam – nevetett fel keserűen. – Az Ördögnek, persze! De a fickóval valami nem stimmelt, éreztem, hogy valami nincs rendben… Fogtam a tollat, és aláírtam a papírt. Csakhogy nem az én nevem szerepelt a szignó helyén.
Úgy néztem rá, mintha most látnám először.
- Más nevében írtad alá a szerződést?
Csak bólintott.
- Akkor még nem történt semmi. Ha nem a te aláírásod hitelesíti a papírokat, nem vihetnek magukkal. Azóta is gyötör a bűntudat, amiért az egyik kollégám vesztét okoztam.
- Őt küldted magad helyett a Pokolba – tettem hozzá, mire lehajtott fejjel bólintott.
- Nem vagyok rá büszke. Egyetlen mentségem, hogy nem tudtam, mit teszek – megcsóválta a fejét. – Anna még az nap éjjel meghalt, én pedig azóta is tartozom az Ördögnek egy élettel – fáradtan felsóhajtott, és megdörzsölte a szemét. – Időtlen-idők óta menekültünk Julie-val, szinte minden évben másik városba költöztünk, és csak reménykedtem benne, hogy ha elég sokáig hiába keres, akkor egyszer csak feladja.
- Soha nem adja fel – suttogtam, talán csak magamnak, mire Greg megrázta a fejét.
- Nem, nem adja fel, és most itt vagy te… - ahogy megállt előttem, ahogy lenézett rám… Nem tudtam, hogy megcsókolni szeretne inkább, vagy lekeverni egyet. Lassan felemelte a kezét és megérintette az arcomat. – A legjobbat választotta – suttogta, mélyen a szemembe nézve – Sosem gondoltam volna, hogy te lehetsz az. Annyira akartam hinni, hogy végre valami jó is történhet velem – a hangjából kicsendülő fájdalomtól összeszorult a szívem. Nem tudtam mást mondani, csak amit lelkem mélyén éreztem.
- Sajnálom.
Keserűen elmosolyodott, és az ujja köré tekert egy hullámos tincset.
- Lilian? Azt mondtad?
Csak bólintottam.
- Jobban illik hozzád, mint az Amanda.
Fájdalmasan megdobbant a szívem a tekintetére. Elkaptam a hajamat simogató kezét, és erősen megszorítottam. Nagyon határozottan és céltudatosan néztem a szemébe.
- Megszabadítalak tőle titeket – jelentettem ki, és még mindig a kezét fogva Gabe-hez fordultam. – Itt az idő.
Az angyal ráérősen talpra állt, a szemei úgy örvénylettek, mint a vihar korbácsolta tenger.
- Előbb beszélnem kell veled, Lil – jelentette ki kifejezéstelenül, és fejével az ajtó felé intett. Bólintottam, aztán visszafordultam Greg-hez.
- Menj, ébreszd fel Julie-t, és mond meg neki, hogy pakoljon össze néhány olyan dolgot, ami a legkedvesebb neki.
Értetlenül nézett rám.
- Miért? Lilian, mit csinálsz?
- Nem akarsz többé menekülni? – szegeztem neki a kérdést, mire csak lassan megrázta a fejét. – Helyes. Akkor tedd, amit mondok!
Nem kérdezett többet. Ellépett mellettem, elengedte a kezem, és nagy léptekkel felsietett az emeltre. Mikor meghallottuk, hogy nyílik, majd becsukódik Julie szobájának ajtaja, Gabe közelebb lépett, és halkan azt kérdezte:
- A húgodért teszed, vagy érte?
Tanácstalanul megráztam a fejem.
- Ha egy órával ezelőtt kérdezel, azt mondtam volna, hogy Savannáért… Most már? – a nyitott ajtót néztem, ahol Greg pár pillanattal ezelőtt eltűnt. – Azt hiszem, mindkettejükért.
Gabe csak megcsóválta a fejét.
- Túl sokat vállalsz.
- Meg kell tennem – néztem metsző tekintettel a szemébe. – Neked viszont meg kell ígérned valamit! Ha velem útközben bármi történik, meg kell védened őket – a hangom megalkuvást nem ismerően csengett. – Biztonságba kell helyezned őket, akkor is, ha engem Lucifer hamarabb megtalál.
Láttam, ahogy a tekintetén átsuhan a fájdalom. Ekkor tudatosodott benne, hogy Gabe tényleg a barátjának tekint.
- Megteszem, amit tudok – felelte, de ez nekem nem volt elég. Bizonyosságot akartam.
Elé léptem, és megfogtam a karját, de olyan szorosan, hogy a körmöm a bőrébe vájt.
- Esküdj meg, Gabe! – Láttam, ahogy a szeme rémülten nagyra tágul.
- Lil…
- Esküdj meg Őrá, hogy nem hagyod, hogy rájuk találjon!
- Lil, ne kérd tőlem…
- Esküdj! – szorítottam a karját, mire lehunyta a szemét, de mikor újra rám nézett, tudtam, hogy meg fogja tenni.
- Esküszöm.
Az eskütétel az angyaloknál szentebb volt, mint bármilyen kézzel írt szerződés. Az, hogy az uruk nevére esküdtek, örökre kötelezte őket, és ha megszegték az ígéretüket, akár le is taszíthatták őket a Mennyekből. Ezt pedig egyikük sem akarta megkockáztatni. Ezért is volt olyan ritka dolog az angyali eskü. Azzal, hogy Gabe kimondta, olyan ígéretet tett, amiről tudtam, hogy az én esetleges halálom után is kénytelen lesz teljesíteni. Így szavatolhattam a legbiztosabban, hogy a húgom, és Greg biztonságban legyenek.
Gabe felsóhajtott.
- Megyek, és intézkedem.
Csak bólintottam, és elengedtem a karját.
- Légy óvatos.
- Te is – halványan elmosolyodott. – Nem sokára találkozunk.
A szárnyai úgy bomlottak ki, mintha egész végig a hátához simulva pihentek volna. Mielőtt még eltűnhetett volna, utána szóltam.
- Gabe – felém fordult. – Ne felejtsd el a…
- Nem fogom – bólintott komolyan, aztán a következő pillanatban már nem volt sehol.
Nem tudom, meddig bámulhattam a hűlt helyét, de arra eszméltem fel, hogy léptek koppannak a lépcsőn, aztán Greg tűnt fel az ajtóban, mellette szorosan Julie lépkedett. A tekintete álmos volt, a kezében, a mellkasához ölelve egy hátizsákot szorongatott. Olyan szívszorítóan rémült volt, hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy megnyugtassam. De nem akartam feszíteni húrt, így inkább csak bátorítóan rámosolyogtam, aztán Greg szemébe néztem.
- Gyertek. Indulás.

Nincsenek megjegyzések: