2010. március 22., hétfő

Ördögi Lélektolvaj - 5.fejezet/1.

Néhány másodperccel később az ideiglenes házam kertjében bukkantam elő, és zihálva rogytam térdre. Mindig is gyűlöltem így utazni. Olyan érzés volt, mintha a molekuláim felrobbantak, aztán összekeveredtek volna. Ahogy lehajtott fejjel kapkodtam levegő után, észrevettem, hogy a hajam ismét szög egyenes, és a bőröm is visszanyerte megszokott sápadtságát. Az utazás túlságosan is megerőltető volt ahhoz, hogy Amanda alakjában maradjak. Nagy nehezen talpra küzdöttem maga, és tántorgó léptekkel bementem a házba. Éreztem, hogy a lábaim nem bírnak sokáig, ezért inkább csak leültem a kőre, ott ahol voltam, és mikor a lélegzetem többé-kevésbé egyenletessé szelídült, elkiáltottam magam:
- Gabriel! – a magas mennyezeten visszhangot vetett a kiáltás, de mikor az is elhalt, csak a csend felelt. – Gabriel! – nyavalyás angyal! Akkor persze mindig felbukkan, amikor a háta közepére sem kívánja az ember, bezzeg mikor tényleg szükség lenne rá, nem képes elővonszolni a tollas seggét. – Gabriel!!! – kiáltottam teli torokból, és a hangom rekedten elfulladt. – Gabriel, te selejtes tollpárna!
Lehajtottam a fejem, és ez erőlködéstől remegő kezeimre bámultam. El kellett jönnie, különben nem tudtam megcsinálni. Egyedül nem voltam képes rá. Lehunytam a szemem egy pillanatra, és újra kiáltani akartam, de ekkor forgószél támadt, örvénylő, mindent elsöprő, az előcsarnok közepén, és a hatalmas, hófehér szárnyak úgy bontakoztak ki a sötétből, mint ahogy pillangó bújik elő a bábjából.
- Selejtes tollpárna? – kérdezte Gabe, szemöldökét sértődötten összevonva, aztán észrevette, milyen összetörten heverek a lakás közepén, és a tekintete megváltozott. Kék szemeiben aggodalmat, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonlót véltem felvillanni. – Úr Isten, veled meg mi történt?
Elém térdelt, és hatalmas, hófehér szárnyai szinte mindent kitakartak a képből. Elhúztam a szám.
- Hé, Gabe, ez nem istenkáromlás?
Megvonta a vállát.
- Nekem szabad.
- Ja, persze, így mindjárt más.
- Mi történt veled? – kérdezte újra, mire csak a fejemet ráztam.
- Semmi olyasmi, amire gondolsz. Csak utaztam, attól készültem ki.
Egy darabig csendben fürkészte az arcomat.
- Aha, és nyilván a szemed sem a sírástól piros, igazam van?
Felsóhajtottam.
- Ez egy hosszú történet Gabe, és mindent el is fogok mesélni, mert most a segítségedet kérem.
Hosszan nézett rám, aztán csak megrázta a fejét.
- Nagyon jól tudod, hogy érted nem tehetek semmit.
A fejemet ráztam, és próbáltam visszanyelni a toromat szorító hányingert. Megfogadtam, hogy soha az életben nem utazom többet a transzdimenzionális síkon.
- Nem miattam – nyeltem nagyot, és kavargó kék szemébe néztem. – A húgom miatt.
Az arca közömbös maszkja egy pillanatra félre csúszott, és láttam, hogy megvillan a döbbenet a tekintetében. Aztán az álca visszakerült a helyére, de ekkor már késő volt. Láttam, amit látnom kellett.
- Lucifer azért küldött, hogy öljem meg az apját, Gabe – mondtam, és nem tehettem róla a hangom megremegett. – Nem tudok elvenni tőle mindent – ráztam a fejem. – Nem hagyhatom, hogy még egyszer keresztül kelljen mennie ezen. – Mikor megint ránéztem, könnyek remegtek a szememben, de ez egyszer nem érdekelt, ki látja és ki nem. Egy életre meguntam már a színészkedést. – Miért nem mondtad el? – éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. – Annyiszor elmondhattad volna… Sosem próbálkoztam volna a szökéssel, hogyha tudom.
Keserű félmosolyra húzta a száját, aztán felém nyúlt, és letörölte a könnyeimet, ahogyan percekkel ezelőtt Greg tette. A tekintetében olyan kedvesség bujkált, amit hirtelen nem is tudtam hová tenni. Tőle nem ehhez voltam szokva.
- Vagy csak még inkább próbáltad volna, míg Lucifer végül meg nem öl – megcsóválta a fejét, és kisimította a hajamat az arcomból. – Nem lett volna nyugtod addig, amíg a saját szemeddel nem láthatod.
Szipogtam egyet, és a mereven a padló csempéjét bámultam.
- Ez hányadik élete?
- A második. – Felzokogtam, és a kezembe temettem az arcom. Gabe gyengéden odanyúlt, és elhúzta a kezeimet, majd határozottan a szemembe nézett. – Azért jöhet vissza újra és újra, mert te az életedet adtad érte.
Annyira szerettem volna hinni neki, de most is mit csináltam? Azért jöttem, hogy elvegyem az apját, és neki magányosan kelljen felnőnie.
- Nem ölhetem meg az apját, Gabe – néztem rá kétségbeesetten – Egyszerűen nem tehetem.
- Képes lennél megint feláldozni magad érte? – nézett rám halálos komolyággal, és tudtam, hogy ez a kérdés, most döntő fontosságú. Határozottan a szemébe néztem, és a hangom már nem remegett, ahogy kimondtam:
- Mindent megteszek, amit csak kell.
Bólintott, egyszer, szinte már ünnepélyesen.
- Akkor segítek.

***

Nagyjából félórába tellett, hogy kellő képen összeszedjem magam, és ezalatt Gabe olyan segítőkészen viselkedett, hogy már épp azon volt, megkérdezem, mi baja van. Felsegített a földről, és a konyhába kísért, majd leültetett az egyik székre, és főzött kávét. A szárnyait eközben sikeresen eltűntette, így lényegesen könnyebben tudott mozogni a ház keretei között. Miután megittam a kávét, és már nem remegtem minden ízemben, mint a kocsonya, kitolattam a garázsból a kocsival, és elindultunk. Nagyon sokáig csak a kerekek surrogása törte meg a csendet, végül Gabe volt az, aki hamarabb elunta a hallgatást.
- Lucifer meg fog ölni, ugye tudod?
- Kösz szépen, hogy ilyen finoman közlöd, de egyébként igen. Tisztában vagyok fele – feleltem, és lefékeztem egy piros lámpa előtt.
- A háborút kockáztatom azzal, hogy segítek neked – csóválta a fejét, mire a szemem sarkából rápillantottam. Szárnyak nélkül is annyira tökéletesen nézett ki, hogy az szinte már vérlázító volt.
- Tudom – válaszoltam halkan. A következő mondat nehezen jött a számra, de meg kellett próbálnom. Ennél nagyobb vesztenivalóm már úgy sem volt. – Gabe, tudom, hogy nincs jogom arra, hogy ezek után bármit is kérjek tőled, de meg kell értened, hogyha van akár csak egy halvány esély arra, hogy megmeneküljek Lucifer haragjától, nem hagyhatom elúszni a lehetőséget.
Láttam, ahogy összevont szemöldökkel felém fordul.
- Mit vársz még tőlem, Lil?
Megráztam a fejem, és fogást váltottam a kormányon.
- Nem várok semmit, csak arra kérlek, próbálj meg valamit – mondtam, és nagyon jól tudtam, hogy csak kerülgetem a forró kását. – Ha lehetetlen, akkor tekintsd úgy, mintha nem is beszéltünk volna semmiről, és minden marad az eredeti terv szerint. A húgom fontosabb mindennél, és nem számít, hogy amit szeretnék, az nem lehetséges.
- Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva, és nem is hibáztathattam érte. Mély levegőt vettem, és összeszedtem magam.
- Tekintsd ezt úgy, mint egy alkut.

Nincsenek megjegyzések: