2010. március 17., szerda

Ördögi Lélektolvaj - 4.fejezet/2.

Mikor pontban hét órakor felhangzott a már ismerős dudaszó, indulásra készen álltam. Ezúttal úgy döntöttem, a kevesebb több, és csak egy szűk, hosszúszárú sötétkékfarmert, egyszerű, fehér hosszú ujjú felsőt, és fehér magas sarkú szandált húztam. A hullámos loknikat egy fehér hajgumival hátra fogtam az arcomból, amit csak halványan sminkeltem. A szekrényben találtam egy fehér táskát, így most abba dobtam a hamis irattárcát, a mobiltelefont, és a kulcsokat. Ahogy lelépdeltem a lépcsőn, a copfom úgy ringott a hátamon, mintha élne. Már előre mosolyogtam, és mikor beszálltam a kocsiba, lelkesen felé fordultam. A keze az enyémre talált, és olyan természetességgel csókolt meg, mintha nem is csak egy napja ismernénk egymást. Mikor hátrahúzódott a szeme ragyogott, egyszerű, halványkék pólójában, és sötét farmerében talán még jobban nézett ki, mint a puccos öltönyben. Észrevette, hogy végigmértem, és mintha szükségét érezné, magyarázatott adott.
- Mint mondtam, ma nem kiöltözős helyre viszlek.
Hagytam, hogy kék szemeim felszikrázzanak, ahogy ránéztem.
- Szerintem még jobb is, mint az öltöny. – Kivételesen valóban ez volt az igazság.
Gyengéden nézett rám, és végigsimított az arcomon.
- Te pedig ma is gyönyörű vagy.
Szégyellősen lesütöttem a szemem, és hagytam, hogy két kezébe vegye az arcom. Újra megcsókolt, de ezúttal hevesebben, és követelőzőbben, mint eddig. A karom magától mozdult, és túrt bele a hajába, a testem ösztönösen húzódott közelebb hozzá, szinte fel sem fogtam mit teszek, csak mikor a keze már a derekamra, a póló alá siklott. Hátrébb húzódtam, és rekedten felnevettem.
- Nem úgy volt, hogy bemutatsz nekem valakit?
Mintha csak most kapott volna észbe, lassan elengedett, de a szeme veszettül csillogott.
- Igaz – sóhajtotta, majd sebességbe tette a kocsit, és elindultunk. Néhány utcát csendben autókáztunk, aztán egyszer csak felém fordult és megkérdezte: - Majdnem el is felejtettem, sikerült hazavontatnod a kocsidat?
Na igen, azt a kocsit, ami már akkor este a garázsban állt, hogy először idehozott.
- Persze, még tegnap reggel elintéztem mindent – feleltem könnyedén. – Most a szerelőnél van, de azt mondják, néhány nap múlva mehetek érte.
- Ez jó hír.
Bólintottam. Ha tényleg az enyém lenne az a kocsi, talán engem is fellelkesítene.
- Ma is dolgoztál? – kérdezett újra, mire csak vállat vontam.
- Néha úgy érzem, állandóan dolgozom – ebben több volt az igazság, mint hitte volna. Átnyúlt a sebváltó fellett, és összekulcsolta ujjait az enyémekkel. Nem tudtam volna megmondani miért, de valahogy jól esett. Egy őrült pillanatra úgy éreztem, mintha törődne velem valaki, és ez idestova hatvannégy éve nem fordult elő. Aztán észbe kaptam, és emlékeztettem magam, hogy ez a fickó Amandához vonzódik, nem hozzám, ráadásul úgyis meg kell ölnöm, tehát felesleges a saját hülye gondolataimmal kínoznom magam.
- Többet kellene pihenned – és ahogy ő mondta, olyan egyszerűnek tűnt. Mintha ez tényleg csak arról szólt volna, hogy kiveszek egy szabadnapot és kész. Na persze.
- Rajta vagyok a problémán – mosolyogtam rá, aztán tekintetem összefűzött ujjainkra tévedt, és önkéntelenül is megszorítottam egy kicsit a kezét.
A hátra lévő tíz percet csendben tettük meg, és mikor befordultunk egy hasonló kúria elé, mint az enyém, leállította a motort. Felé fordultam, és gyanakodva néztem rá.
- Csak nem itt laksz? – kérdeztem, mire csak elmosolyodott.
- De bizony – azzal elengedte a kezem, kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. A kert csodás volt, a fű olyan zöld, amilyet csak a filmekben látni, a házhoz hasonló kis utacska vezetett, mint nálam, a ház pedig nagy volt ugyan, de egyszerű és hívogató. Hagytam, hogy kézen fogjon, és felvezessen a márványlépcsőkön, egészen a bejárati ajtóig. Kinyitotta előttem, és félre állt, hogy én léphessek be előbb, aztán utánam jött, és amint az ajtó becsukódott mögötte, elkiáltotta magát:
- Kicsim, megjöttünk!
Úgy éreztem, mintha hirtelen kirántották volna a lábam alól a talajt. Zsibbadás indult az ujjaim hegyétől és terjedt végig az egész testemen, az érzés pedig csak fokozódott, mikor a jobb oldalt nyíló ajtó szélesre tárult. Egy sötét hajú, kristály szemű kislány szaladt át az előcsarnokon, két copfja lebegett utána, ahogy elrugaszkodott, és a férfi nyakába vetette magát. Forogni kezdett velem a szoba, és egyre csak azt hajtogattam, ne, ne, ne, ez nem lehet igaz. Aztán ahogy a kislány rám nézett és elmosolyodott, éreztem, hogy a szívem a gyomromba zuhan, mert az arca éppen olyan volt, mintha egy fényképet néznék. Egy fényképet, egy olyan kislányról, aki már soha nem szaladgál ilyen önfeledten.
Ez egyszer képtelen voltam uralkodni a vonásaimon, és tudtam, hogy minden érzelem leplezetlenül kiült az arcomra. Gregnek nem tűnt fel, mert éppen puszit nyomott a kislánya homlokára, de a gyerek egyenesen engem nézett, és láttam, ahogy a kérdés átsuhan a szemén: Honnan ismerlek? A felismerés döbbenetes volt, és hirtelen megértettem, miért mondta korábban Gabriel, hogy fogalmam sincs, mit tett értem. Belenézve ennek a kislánynak az arcába, már pontosan tudtam, mit csinált. Megmentette a húgom lelkét, és ebben az életben hozta vissza.
Savanna!
- Amanda, hadd mutassam be neked Julie-t – szólalt meg Greg, miközben letette a lányt a földre.
Csak bámultuk egymást, Julie és én egy végtelenül hosszú pillanatig, aztán összeszedtem magam, annyira, amennyire csak képes voltam rá, és miközben a kezemet nyújtottam felé, arra gondoltam, hogy Lucifer mindvégig tudta. Tudta jól, hogy kihez küld, hogy nekem kell majd megölnöm az apját annak a gyereknek, aki valaha a húgom volt. Nagyon is pontosan tudta, hogy fel fogom ismerni Savannát. Ezzel is csak kínozni akart.
- Szia Julie, Amanda vagyok.
A kislány néhány másodpercig fürkészően nézett az arcomba, és szinte biztos voltam benne, hogy az emlékeiben kutat. Egy olyan élet képkockái között, melyeket már régen elfeledett. Hinnem kellett benne, hogy halványan, de emlékszik az arcomra. Így kellett lennie.
Julie óvatosan a kezembe tette kicsi, törékeny kezét, és ahogy rákulcsoltam az ujjaimat, mintha a régien eltörölt valóság elevenedett volna meg. És mintha csak dróton rántottak volna mindkettőnket, a következő pillanatban a kislány fejét a vállamba fúrta, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Fogalmam sem volt, hogy a fenébe fogom ezt kimagyarázni, de ez a probléma jelenleg semmisnek tűnt, ahhoz képest, hogy újra a karomban tarthattam a húgomat.
Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így, végül aztán a kislány zavartan kibontakozott a karjaimból, én pedig hagytam, hogy hátra lépjen egyet, és annak ellenére nem nyúltam utána, hogy szinte sajogtak a karjaim, hogy megérinthessem. Sokáig néztük egymást, aztán Julie sarkon fordult, és felviharzott az emeletre.
A csend, amely utána maradt, fojtogatóan terült a házra, és egyszerűen nem mertem megfordulni, hogy Gregre nézzek. Fogalmam sem volt, hogy a fenébe fogom neki ezt megmagyarázni. Julie nem lenne képes rá, erre biztos voltam. Nem tudta, miért cselekszik, egyszerűen maga alá temette a régi életének emléke. Nekem kellet megértetnem az apjával a felfoghatatlant, de elképzelésem sem volt róla, mit mondhatnék. Mi lenne az, amitől nem néz komplett bolondnak?
- Amanda – hallottam a halk, mély hangját a hátam mögött – Mi a baj?
Nem egészen erre a kérdésre számítottam. Leginkább azt vártam volna, hogy a torkomnak ugrik, mi a fenét műveltem a lányával? Ehelyett egyszerre csak megéreztem súlyos, meleg kezét a vállamon, aztán mikor nem ellenkeztem, gyengéden maga felé fordított. Csak amikor felemelte az államat, és ujjaival megtörölte az arcomat, jöttem rá, hogy folynak a könnyeim. Ez meglepett. Évtizedek óta nem sírtam már. Azóta nem, hogy végleg kiengedtek a Termek kamráiból.
- Mi baj? – kérdezte újra, a szemei pedig olyan kedvesek és együtt érzőek voltak, hogy nehezemre esett állnom a pillantását. Annyira őszintének látszott, nekem viszont még egy igaz szavam nem volt hozzá. Eddig ez nem érdekelt, most azonban zavarni kezdett, hogy folyamatosan csak hazudok neki.
Mély levegőt vettem és elhúzódtam a tőle. Egy gyors mozdulattal elmaszatoltam a könnyeimet, és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Azt hiszem, a lányod után kellene menned – mondtam, és fejemmel a lépcső felé böktem. Gondterhelten ráncolta a homlokát.
- Biztos vagy benne?
- Persze – legyintettem, mintha igaz lenne. – Jól vagyok, semmi bajom.
Megint csak hazudtam. Úgy tűnt, már arra sem emlékszem, hogy kell igazat mondani. És bár látszott rajta, hogy egy szavamat se hiszi, ellépett mellettem és homlokon csókolt.
- Mindjárt visszajövök – ígérte, és ő is eltűnt az emeletre vezető lépcső tetején.
Magamra maradtam, és miközben hallgattam, hogy Greg léptei elhalnak, majd csukódik egy szoba ajtaja, úgy éreztem, kitépték a lelkemet. Még mindig, szinte sokkos állapotban rogytam le az egyik alsó lépcsőfokra, és térdemre támasztott kezembe temettem az arcom. Annyi minden zakatolt a fejemben, de legfontosabb az volt, hogy Lucifer végig tudta. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a piti kis bosszúinak él, hogy soha sem fogja abbahagyni. Így büntet azért, mert akkor megszöktem tőle, alá ásva ezzel a tekintélyét, és megkérdőjelezve a hatalmát. A Termek, és a börtön nem volt elég. Világosan éreztetni akarta, ki itt az úr, és most másodjára használta arra a húgomat, hogy fájdalmat okozzon.
Meg kell ölnöm az apját.
A mondat úgy visszahangzott a fejemben, mintha a szavak egy cseppkőbarlang faláról verődtek volna vissza. Másodszorra is el kellett vennem tőle a családját. Először Lucifer fosztotta meg mindentől, most pedig szintén Lucifer hatalmán keresztül, de az én kezem által fogja elveszteni azt, aki az egész világot jelenti számára. Hirtelen úgy éreztem, képtelen vagyok megtenni. Nem tudom elcsábítani, és megölni Greget, egyszerűen nem és kész. Már évek óta csináltam ezt, most azonban a lelkiismeretem fellázadt. Julie szemére gondoltam, a szemére, melyen keresztül Savanna nézett vissza rám alig néhány perce, és fortyogó düh kerített hatalmába. Nem fogom hagyni, hogy másodszor is szenvednie kelljen. Az elhatározásom olyan sziklaszilárd volt, hogy szinte engem is meglepett. Pontosan tudtam, mit jelent fellázadni Lucifer hatalma ellen, hiszen egyszer már végig csináltam. Azt is tudtam, hogy ezúttal nem hagyna életben. Nem engedhetné meg magán, hogy valaki másodszor is kijátssza, aztán pedig megússza néhány évnyi kínzatással és börtönnel. Gyengének látszana tőle, és ezt nem engedhette meg magának. Az meg, hogy kitaszít, szóba sem jöhetett. Az olyan lett volna, mintha megjutalmazna az árulásért.
Akárhogyan is forgattam, a képlet fájdalmasan egyszerűnek látszott. Ha azt teszem, ami szerintem helyes, meg fogok halni, méghozzá lassú és fájdalmas halállal, hogy a sorsommal Lucifer példát statuáljon.
Tudtam, hogy mielőtt végleges döntést hozok, beszélnem kell valakivel. Muszáj biztosnak lennem benne, hogyha ezt megteszem, akkor örökre biztonságban lesznek. Szavatolnom kell, hogy Lucifer nem küld rájuk újabb gyilkosokat, hogy nem lesz hiába az áldozatom. Egyetlen lényt ismertem, aki talán képes ezt garantálni nekem.
Felnéztem a lépcső tetejére, de odafent minden csendes volt. Később persze meg kell majd magyaráznom Gregnek az egészet, de nem most. Most még nem vagyok eléggé biztos a dolgomban. Felálltam a lépcsőről, és nagyon halkan átvágtam az előcsarnokon. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a nap utolsó sugarainak fényébe. Körülnéztem, hogy senki sem lát-e, aztán a következő pillanatban köddé váltam.

Nincsenek megjegyzések: