2010. március 11., csütörtök

Ördögi Lélektolvaj - 4.fejezet/1.

Másnap délelőtt újabb látogatóm akadt, de nem éppen a kellemes fajtából. Épp a konyhában ültem, és a reggeli újságot nézegettem, hátha találok benne valami érdekest, mikor az előcsarnokból lángok morajlása ütötte meg a fülemet. A hang annyira összetéveszthetetlen volt, hogy fel sem pillantottam az újságból. Jól tudtam, ki az, de egyáltalán nem siettem üdvözölni. Egy valaki volt a Pokolban, aki még Lucifernél is jobban imádta a hatásos belépőket. Léptek hangozottak fel a kövön, és néhány másodperc múlva meg is csapta orromat a füstös, égett szag, ahogy belépett a konyhába.
- Ajánlom, hogy ezután kiszellőztess – javasoltam, nem épp a legmegnyerőbb modoromban, és tovább lapoztam az újságban.
- Ejnye Lil, hát így kell üdvözölni egy régen látott barátot? – kérdezte tetettet rosszallással, majd körbesétált a konyhasziget körül, és letelepedett a velem szemben lévő székre. Sóhajtva emeltem fel tekintetem a lapokból, és sötét pillantást lövelltem felé.
- Te nem vagy a barátom, Aaron – közöltem szárazon. – Ha lenne elég vér a pucádban, már régen végeztél volna velem, ezt mindketten tudjuk.
Még csak meg sem próbálta letagadni. Vállat vont, majd lecsípett egy szőlőszemet a nagy kerámia tálon felhalmozott gyümölcsökből.
- Igaz – felelte teli szájjal. – De nem tehetem, mert annak Apuci nem igazán örülne – kivette az egész fürtöt a tálból, és maga elé rakta a pultra. – És ha már így alakult, lehetnénk akár barátok is.
Enyhe undorral az arcomon figyeltem, ahogy két pofával tömi magába a szőlőt.
- Tudod, Aaron, – mondtam neki könnyedén, elég hangosan ahhoz, hogy a csámcsogás ellenére is meghallja – előbb barátkoznék egy kiéhezett nílusi krokodillal, mint veled.
Játékosan megfenyegetett ragacsos mutatóujjával.
- Na-na, ez igazán nem szép tőled.
Az asztalra könyököltem, és unottan néztem, ahogy a szőlőlé lecsorog az állán. Aaronnál gusztustalanabb lényt még nem igen hordott a hátán ez a Föld, és sajnos ezen a tényen az sem tudott változtatni, hogy Lucifer vérszerinti fia. Egyszer megkérdeztem az Ördögöt, nem fáj-e a szíve, amiért a soros ilyen balfácánnak alkotta meg egy szem gyermekét. Erre csak annyit felelt, nem hisz a sorsban. Majd hozzá tette, biztos benne, hogy „annak a vicces Öregfiúnak az igen elcsépelt tréfája lehet”, pusztán azért az apró csínyért, mert az Ő fiát meg Lucifer parancsára feszítették keresztre. Tehát ő maga is tisztában volt vele, hogy drága csemetéje egy két lábon járó selejt, de nem tehetett elenne semmit, ezért leginkább piti kémkedésekkel bízta meg, amelyek során szinte nulla volt a lebukás veszélye.
- Apád küldött? – kérdeztem, és inkább visszatértem az újsághoz. Felfordult a gyomrom, már csak attól is, hogy néznem kellett.
- Ahogy mondod – állt fel, majd fejjel előre beleborult a hűtőbe, és hümmögve szemlélte a megrakott polcokat. – Csoki pudingod nincs?
- Legközelebb szólj apádnak, hogy ne felejtse el – egyszerűen nem voltam hajlandó a kelleténél többet foglalkozni vele. Annyira sötét volt, mint az éjszaka, és ha túlságosan is komolyan vettem, csak feleslegesen idegeskedhettem miatta.
Végül nagy sóhajjal beletörődött a csoki pudink hiányába, és kivett egy doboz karamellás csokit.
- Szóval, hogy halad az ügy?
Legszívesebben nem válaszoltam volna neki, de tudtam jól, hogy Lucifer nevében kérdez. Kénytelen voltam beszélni vele, különben csak azt értem volna el, hogy az apja maga jön ide. Azt pedig egyetlen porcikám se kívánta.
- Minden a tervek szerint halad – feleltem, és csalódottan konstatáltam, hogy már minden egyes cikket elolvastam az újságban. Sóhajtva hajtogattam össze a lapokat, és Aaronra néztem, amint teljes lelkesedéssel tömte magába a csokit.
Semmi féle hasonlóságot nem lehetett felfedezni közte és Lucifer között, egyedül talán a hajuk, és a bőrük színét, Aaron szeme azonban ronda, sárbarna színben játszott, és míg az apjából sugárzott a félelmetes erő, ez a gyerek legfeljebb annyira volt ijesztő, hogy egy macskát az ágy alá kergessen. Szánalmas látvány volt, és akkor még nem mondtam sokat.
- Kicsit bővebben? – kérdezte, és apró csoki morzsákat köpködött az asztalra. Úgy éreztem, menten kidobom a taccsot.
- A fickó a tenyeremből eszik – mondtam azért, és próbáltam másra koncentrálni. Mondjuk az ablakon beszűrődő lágy, késő tavaszi napsugarakra, a madarak csicsergésére, a szomszédban működő locsoló hangjára… Aaron böfögött egyet. Ennyit erről. – Még egy, talán két nap, és meglesz.
- Nagyon helyes – bólogatott, mintha legalábbis az ő dicséretére lenne szükségem. – Ügyes kislány vagy.
Ez az apja szájából szinte fenyegetően hangzott volna, tőle viszont csak végtelenül röhejes volt.
- Húzz el innen, Aaron – fáradtam bele a hülyeségeibe. – Menj, és mond meg az Apádnak, hogy néhány nap múlva viszem a lelket.
Művi sértődöttséggel tágult kerekre a szeme.
- Csak nem kirúgsz? – csokis kezét a szíve elé kapta, és drámai hangsúllyal hozzátette – Ez fájt, Lil! Ez most nagyon fájt!
Szenvtelenül pillantottam vissza rá.
- Még mindig itt vagy?
Ráérősen feltápászkodott az asztaltól, a szék fülsértően csikorgott, ahogy végig húzta a járólapon.
- Na jól van, éretek én a szóból, már itt sem vagyok – az előszoba felé indult, de a konyhaajtóból még visszafordult – Ja, és Lil, csak hogy tudd, nem te vagy Apám kedvence – sárbarna szemeit rosszindulatúan rám függesztette. – A fia még mindig én vagyok, úgyhogy legközelebb legyél szíves megadni a nekem kijáró tiszteletet, különben kénytelen leszek megemlíteni neki, milyen szemtelen vagy – a szeme gonoszul csillogott, a szája kegyetlen mosolyba torzult. – Gondolom, te sem szeretnél újabb tizennyolc évre a Termek vendége lenni.
Éreztem, hogy lesápadok, és bár az arcom sterilen közömbös maradt, ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy ne remegjenek az ujjaim. Megölni, nem ölhetett meg, ez nyilvánvaló volt, viszont azt gond nélkül megszervezhette, hogy valamilyen mondvacsinált váddal ismét a Termekbe küldessenek. Aaron alattomos volt, és kegyetlen, mint egy kobra, amely lesből támad. Nem volt szabad elfelejtenem, hogy nagyon is sokat árthatott volna nekem, ha úgy akarja.
Nagyot nyeltem, megbiccentettem felé a fejem, csakúgy, mintha az apja állna előttem.
- Értettem… Herceg – a titulusát úgy kellett kipréselnem magamból. Nem volt ő Herceg, csak egy szerencsétlen idióta, viszont a születési joga hatalmat adott a kezébe. Nem is volt annál veszélyesebb, mint egy hatalommal rendelkező bolond – gondoljunk csak Néróra.
- Nagyon helyes, bérgyilkos – ha már ennél is elégedettebben vigyorog, szétrobban a feje. – Még találkozunk!
Lángnyelvek vették körül, és a következő pillanatban már nem volt sehol, látogatására csak a konyhában gomolygó füstfelhő emlékeztetett. Néhány pillanatig csak ültem ott, mozdulatlanul, aztán olyan erővel csaptam az asztalra, hogy megfájdult a kezem. Fortyogott bennem a tehetetlen düh, és most még a szokottnál is jobban fájt a gondolat, hogy soha nem leszek ura a saját életemnek.
Hirtelen idegen hangon megcsörrent egy mobiltelefon, és kellett néhány másodperc mire rájöttem, hogy az enyém. Legalábbis erre a mostani alkalomra. A hangot követve az előszobába mentem, és a fogasok alatti kis asztalkán találtam meg a készüléket. A szám, amely rajta villogott, ismeretlen volt, de mivel csak egyetlen ember volt, akinek megadtam az elérhetőségemet, tudtam, ki lesz az. Mély levegőt vettem, hogy a hangomat selymessé szelídítsem, és lenyomtam a hívás fogadás gombot.
- Hallo?
- Szia Amanda, Greg vagyok – a hangján hallatszott, hogy mosolyog. Boldog meglepetést színleltem, ahogy beleszóltam:
- Ó, szia! El sem hiszed, de éppen rád gondoltam.
- Tényleg?
Nem.
- Igen. Pontosabban azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel ma estére – nevettem csilingelő hangon. – Nem szeretnék ma is kilógni a tömegből, amiatt, hogy túlságosan kiöltözöm. Tehát, ha elmondanád, hogy pontosan milyen természetű randira is készüljek, azzal sokat segítenél – mondtam évődve, de a szavaim huncutsága nem ért el a szívemig. Ahogy az előszoba tükörbe meredtem, a tekintetem üres volt és sötét. Hosszú, egyenes hajam, sápadt bőröm, és higanyszemeim láttán belém hasított, hogy valójában fogalma sincs róla, kivel beszél telefonon. Mikor elképzelte a hanghoz tartozó arcot, sűrű, hullámos fürtöket, babakék szemet, és arisztokratikus vonásokat látott maga előtt. Kiábrándító volt.
Velem nevetett, és úgy hangzott, az ő jó kedve őszinte.
- Ez most nem kiöltözős randi lesz, annyit elárulhatok. De többet nem vagyok hajlandó mondani – tette még hozzá felszabadultan.
- Tehát akkor, a fogason hagyhatom a kisestélyit?
- Ma este igen.
- Remek – néhány pillanatig hallgattam, aztán megkérdeztem. – Egyébként miért hívtál?
Pár másodpercig zavart csend volt a vonal túlsó végén, ezért kacéran nevetve hozzátettem:
- Felhívtál, de eddig csak én kérdeztem. Te mit akartál mondani?
- Már nem tudom – felelte, de úgy hangzott, nem bánja. – Lehet, hogy csak a hangodat akartam hallani – a szavaiban melegség bujkált, amit a jelen lelki állapotomban inkább nem akartam volna hallani.
- Kedves tőled – búgtam egy árnyalatnyival mélyebb hangon. – Akkor hétkor találkozunk? – kérdeztem, mintha már alig várnám.
- Én ott leszek – biztosított.
- Én is. Viszlát este – a szavaimban ígéret rejlett.
- Viszlát, Amanda.
Én tettem le hamarabb, visszaraktam a telefont a fogasok alá, és elfordultam a tükörképemtől. Néhány percig csak álltam a hatalmas előcsarnokban, aztán felmentem az emeltre, hogy felmérjem Amanda ruhatárát. De aztán, mikor felértem a hálószobába, nem bírtam rávenni magam, hogy kinyissam a gardróbot és belenézzek. Helyette inkább hanyatt fekve végigdőltem az ágyon, és lehunytam a szemem. A könnyek a torkomat kaparták, égették a szemem. Pár mély lélegzettel visszatessékeltem őket oda, ahonnan jöttek. Nem vagyok gyenge! – mondogattam magamnak, aztán mikor már biztos voltam benne, hogy nem fogok sírni, felálltam, és a szekrényhez léptem. Kinyitottam az ajtaját, és szemügyre vettem a szépen felakasztott ruhákat. Elvégre este újabb randim lesz.

Nincsenek megjegyzések: