2010. március 3., szerda

Ördögi Lélektolvaj - 2.fejezet

Ezt nem hiszem el! – mondogattam magamban egyre, de hiába is néztem meredten a fényképet, a rajta lévő arc csak nem akart megváltozni. Ilyen a világon nincs!
- Valami baj van, napsugaram? – az ártatlannak látszó kérdés mögött kiszámított ravaszság bujkált.
Ő szervezte ezt meg. Valahogyan megtudta. Megtudta, hogy hibáztam, és hogy ki volt az a férfi. Rájött, hiszen, hogy a fenébe ne jött volna rá?! Ő az Ördög, mindent tud! Hát persze.
Az arcom szerencsére semmit nem árult el kétségbeesetten csapongó gondolataimból, és a kérdés hallatán is csak megvontam a vállam.
- Miért lenne? – kérdeztem vissza unottan, miközben úgy tettem, mintha csak átfutnám az aktát, pedig valójában minden egyes leírt adat mélyen az emlékezetembe vésődött. – Mit tett? – a hangom normális volt, olyan „mi a fenét csinált ez a szerencsétlen bolond, amivel magára vonat a haragodat” csengésű.
- Szerződést szegett – ettől a két szótól felgyorsult a szívverésem.
- Hogy csinálhatta?
- Fogalmam sincs – nézett mereven a szemembe. – Abban bíztam, te majd kideríted.
Mély levegőt vettem, összecsuktam a mappát, és felálltam a székből. A fekete kartont szorosan a jobb combom mellett tartottam.
- Mindent elkövetek.
Gyilkos mosolyra húzta a száját.
- Ebben nem is kételkedtem, kis madaram. Ami pedig a külsődet illeti… - tette hozzá, és ujját gondolkozva az állához emelte – hm… azt hiszem, most csak légy önmagad. Kedveli a fekete hajú, csinos lányokat. – Meghajoltam felé, majd az ajtóhoz indultam, de közben a pulzusom úgy száguldott, hogy rettenetes erőfeszítésembe került normális tempóban szedni a levegőt. – És Lilian – szólt még utánam, mikor már a kilincsen volt a kezem. Annyira szerettem volna már kijutni végre ebből az átkozott szobából! Felé fordultam, mire rám kacsintott. – Ne feledd, te vagy a legjobb Lélektolvajom.
Biccentéssel fogadtam a bókot, még akkor is, ha tudtam, hogy nem teljesen őszinte. Ha Luciferről volt szó, soha semmit nem volt szabad kézpénznek venni. Soha. Semmit. Ha a húgom még élne, ő is ezt mondaná.
- Nem okozok csalódást – azzal kiléptem a vörös szobából, az ajtó pedig egy halk döndüléssel bezáródott mögöttem.
Remegni kezdett a kezem, ökölbe kellett szorítanom, hogy senki se láthassa. Bármi is történt odabent, nem mutathattam magam gyengének. Lucie még mindig ugyanott ült, az előtte álló, nyitott tetejű körömlakkos üvegcséből orrfacsaró, acetonos szag áradt. Milyen jó, hogy itt valakinek még manikűrözni is van ideje.
- Na, hogy ment? – csicseregte vidáman, de most egyszerűen nem volt türelmem jó képet vágni hozzá.
- Jól Lucie – feleltem gorombán, de most nem érdekelt. – Minden csodás!
- Én csak…
Ott hagytam, hadd lubickoljon a gondtalan kis világában. Nekem más lapokat osztott a sors. Holnap el kell indulnom, hogy megkeressem ezt a fickót, és miután az ujjam köré csavartam, meg kell ölnöm, akár csak az összes többit.
Lucifer azt mondta, legyek önmagam. Ez eddig még soha sem fordult elő. Mindig valaki más bőrébe kellett bújnom, még akkor is, ha tudta, nem szívesen teszem. Vagy talán éppen azért, mert tökéletesen tisztában volt vele. Ezekkel az apró kis kínzásokkal is csak azt akarta bizonyítani, hogy hatalma van felettem. Mint például akkor, mikor egy nap beléptem a szobámba, és a kishúgom felnagyított képe mosolygott rám vissza az ágyam fölül. A haja szállt a széllel, a szeme nevetett, arca kipirult volt, és kerekded, mint a kisbabáké. Emlékeztem erre a képre, tisztán emlékeztem, mikor ráadtam a kis rózsaszín ruhát, aminek olyan magasra perdült a szoknyája, ha forgott benne… Arra is emlékeztem, milyen kristálytisztán csengett a nevetése, mikor felültünk a hullámvasútra, és egymás után három kört is mentünk vele… Egy évvel azelőtt készült, hogy diagnosztizálták volna nála a csontvelőrákot. Utána már szinte sohasem láttam mosolyogni.
Amikor először láttam a képet, sírva fakadtam. Azután tettette fel, miután elmondta, hogy az alig tizenhárom éves húgom meghalt. Végignézte, ahogy összeomlok, ahogy azt suttogom, minden hiába volt, hiszen ha nem írom alá azt az átkozott szerződést, végig mellette lehettem volna. Akkor neveztem életemben először és utoljára hazugnak. És akkor fordult elő először, hogy Lucifer személyesen torolta meg rajtam a sértést. Úgy megütött, hogy elvesztettem az eszméletemet, és eltörött két bordám. Miután felépültem, kitette ezt a képet, hogy örökké emlékeztessen arra, mit is vesztettem. Nem mintha bármikor is el tudnám feledni, akár csak egy pillanatra is.
Igen. Itt határozottan Lucifer volt az úr. A bábmester, és mi csak a bábjai voltunk, akik ki voltak szolgáltatva parancsolójuk minden szeszélyének. És tudtam, hogy ez már örökké így marad, ha csak egyszer nem hibázom egy óriásit, és nem ölet meg abban a szent másodpercben. Ez volt az igazi huszonkettes csapdája, és világosan láttam, hogy nem szabadulhatok belőle, amíg én élek, vagy amíg ő él. És az biztos volt, hogy én előbb halok majd meg, mint ő. Hiszen az Ördögöt nem lehet elpusztítani.


***

A kocsi, ami mellett álltam, vadonatúj volt, nagyon drága, és teljességgel mozgásképtelen. Ahogy felhajtottam a motorháztetőt, sűrű, fehér gőz csapott ki alóla, ami majdnem megégette a kezem. Nem kellett különösebben értenem hozzá, hogy tudjam, a motor túlmelegedett, és elfolyt a hűtővizem. Bosszankodtam volna miatta, ha nem direkt szerveztem volna így. A csuklómra szíjazott, mérge drága órára pillantottam. Még tíz perc. Végig pásztáztam a kihalt útszakaszt, de nyomát sem láttam sehol a civilizációnak. Remek. Az egészet elronthatná, ha egy túlságosan is segítőkész autós megállna, hogy megmentse a bajbajutott nőt. Én egyetlen sofőrre vártam, egyetlen egyre.
A kocsi oldalának támaszkodtam, és a nyitott ablakon keresztül kivettem az anyósülésre fektetett fekete dossziét. Úgy lapoztam bele, mintha nem tudnám kívülről minden egyes betűjét, pedig Greg Weiss-nek még a taj számát is meg tudtam volna mondani. A fotó, amit Lucifer gemkapoccsal a papír széléhez tűzött, egy jóképű, harmincas éveinek közepén járó férfit ábrázolt. Sötét, mélyen ülő szemei, és erős, karakteres pofacsontja valahogy rosszfiús benyomást keltett, bár lehet, hogy csak a több napos borosta okozta ezt a képzetet. Még a képen is látszott, hogy az öltönye méreg drága, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy veszélyesnek tűnjön. Nem egészen így emlékeztem rá, legutóbbi futólagos találkozásunkból, de a szeme egyértelműen elárulta, hogy ő az. Valamiért úgy éreztem, nem lesz egyszerű dolgom vele.
Felsóhajtottam, és visszahajítottam a mappát az ülésre, aztán futólag ellenőriztem a sminkemet a visszapillantó tükrében. Bár Lucifer azt mondta, ne változtassak a külsőmön, mégis tettem néhány apró alakítást. Álca nélkül egyszerűen túlságosan is sebezhetőnek éreztem magam. A hajam még mindig fekete volt, de most nagy, természetes hullámokban göndörödött a vállamra, fogta művészi keretbe az arcomat. A szemeimet a feltűnő higany helyett, egyszerű, mezei búzakékre változtattam, arccsontjaim magasabban helyezkedtek el, arisztokratikusabb külsőt kölcsönözve, és az ajkam vonala is gőgösebben görbült. Úgy néztem ki, mint saját magam gazdag, és befolyásos unokatestvére. Nem volt túl kirívó változás, de számomra azért szembeszökő.
Hirtelen a távolban közeledő fényszóró párt pillantottam meg. Az órámra néztem, és elégedetten elmosolyodtam. Pontos, mint mindig. Kitettem a vészvillogót, majd magas sarkakon riszálva előre sétáltam az autó elejéhez. Behajoltam a motorházba, és szemügyre vettem a károkat.
Éreztem, ahogy a két fénypászma végigsöpör a testemen, aztán meghallottam a fékek csikorgását, majd az ezüstszürke BMV néhány méterrel az én kocsim előtt megállt. Mikor az ajtó kinyílt, majd becsapódott, felpillantottam a szemem sarkából, de nem fordultam a férfi felé. Hallottam, ahogy léptei csikordulnak az aszfalton… Kezdődjön az előadás.
- Hogy a fene vinné el! – szitkozódtam, és nagyot csaptam a motorháztetőre – Már csak ez hiányzott!
- Valami baj van, kisasszony? – a hangja lágy volt és mély, szinte már túl tökéletes.
Úgy fordultam felé, mintha egészen eddig észre sem vettem volna. A hajam lustán ringva követte a mozdulatot, kék szemeim tágra nyíltak, az ajkam kétségbeesett fintorba rándult.
- Nem tudom, mi történhetett – tártam szét a kezem értetlenül. – Egyszer csak füstölni kezdett a motor.
Éppen olyan rosszfiús külseje volt, mint a képen. Egy újabb csillagászati összegeket érő öltöny volt rajta, szőkés haját meg-megborzolta a szél, szemeiben a hős lovag tettrekészsége csillogott. Akkor már tudtam, hogy megfogtam.
- Na nézzük csak – lépett mellém, és is belesett a tető alá. – Hm… - oldalra biccentette a fejét. – Úgy nézem, túlmelegedett a motor, elfogyott a hűtővíz.
- Az lehetetlen! – ráztam a fejem. – Két napja töltöttem újra!
- Már pedig itt minden száraz, mint a sivatag – nézett bele a tartályba. – Talán lyukas valahol, ezért folyt el belőle a víz.
Idegesen felsóhajtottam, és hátrébb léptem a kocsitól.
- Hát ez remek – túrtam a hajamba tehetetlenül.
A fickó csak nézte az autót, aztán rám pillantott, és megkérdezte:
- Van valaki, akit fel tud hívni, hogy magáért jöjjön?
Csak a fejemet csóváltam, és közben igyekeztem minél bosszúsabbnak látszani.
- Senkit. A nővérem épp ma este utazott el Kaliforniába.
A szeme megvillant, és pontosan tudtam, hogy mit fog mondani, még mielőtt egyáltalán kinyithatta volna a száját.
- Ez esetben kérem, engedje meg, hogy hazavigyem. Az autójának nem lesz semmi baja reggelig, és utána már ki tud hívni egy vontatót.
Egy olyan törékeny, és elesett nő hálájával néztem rá, amilyen soha az életben nem leszek. De ez volt az a pillantás, ami minden férfiból kiváltotta azt a tévképzetet, miszerint nélkülük elképzelhetetlen az élet a Földön, és különben is, nekünk, gyenge nőknek, mindig is szükségünk lesz olyan erős, bátor és hősies megmentőkre, mint amilyenek ők.
- Igazán megtenné? – pislogtam kerekre tágult szemekkel, mire csak elmosolyodott. Tényleg szívtipró mosolya volt, kár, hogy rám vesztegette el.
- Hát persze, hogy is hagyhatnék egy ilyen gyönyörű hölgyet egyedül álldogálni egy lerobbant kocsival?
Reméltem, hogy költői kérdésnek szánta, mert ennyi giccset már nem bírtam volna elviselni.
- Jaj, nagyon köszönöm – hálálkodtam azért töretlenül. – Egy pillanat, csak hozom a táskámat.
Visszatipegtem az autóhoz, kikaptam a retikülömet, amiben az égvilágon semmi sem volt, aktuális lakásom kulcsain, és egy hamis igazolványom kívül. Gondosan beriasztottam, és bekapcsoltam a központi zárat, nem mintha valóban aggódtam volna azért, hogy valaki holnapra ellopja a kocsit. Amúgy sem terveztem soha visszajönni érte. Még kezembe fogtam a fekete mappát, és mire mindennel végeztem a BMV járó motorral várt. Beszálltam az anyósülésre, és édesen rámosolyogtam a férfira. Viszonozta a mosolyt, majd a kezét nyújtotta.
- Még be sem mutatkoztam, Greg Weiss vagyok.
Szépen manikűrözött kezem az övébe csúsztattam, és közben fogva tartottam a pillantását.
- Amanda Taylor. Igazán örülök – a hangom épp ott mélyült meg, ahol kellett, és láttam, hogy Greg hosszabban szívja be a levegőt.
- Én is szívből örülök, Amanda – még néhány másodpercig a kezében tartotta a kezem, aztán sebességbe tette a kocsit, és nekivágtunk az éjszakának.

5 megjegyzés:

Panka írta...

furfangos nőszemély. butácska fiúkák. ejnye :D

Wee írta...

a csajok mindig is okosabbak voltak, és lesznek is xD ez van :D

Panka írta...

teljesen egyetértek :D

Merengő írta...

lájkok :)

Wee írta...

köszönöm :))