2010. március 5., péntek

Ördögi Lélektolvaj - 2.fejezet /2.

- Ha nem bánja, hogy megkérdezem, mit keresett ilyen későn errefelé? Ez egy elég kihalt útszakasz.
Már vártam, hogy feltegye ezt a kérdést, és természetesen készen is álltam a válasszal. Eddig minden pontosan úgy zajlott, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Mintha egy jól megszerkesztet forgatókönyvet olvastam volna. Tisztán és tökéletesen láttam, mi lesz a következő kérdése, vagy cselekedete. Kezdtem úgy érezni, hogy feleslegesen aggódtam előre, ez is éppen olyan átlagos meló lesz, mint a többi, talán túl egyszerű is. Eddig legalábbis minden a tervek szerint alakult.
- Néhány ügyfelemmel vacsoráztam, és ők választottak éttermet – feleltem csevegő hangon. – Azt azért nem sejtettem, hogy a világ másik végére foglaltatnak asztalt – nevettem fel röviden, tisztán, némi kis kuncogó éllel.
Ő is elmosolyodott.
- Mivel foglalkozik?
- Ingatlan befektető vagyok, most éppen egy lakóparkon dolgozom. A ma esti megbeszélésem is ezzel volt kapcsolatos, és minden tökéletes is lett volna, ha nem hagy cserben a kocsim – fecsegtem, szándékosan több információval látva el, amint amennyi szükséges. Így elkerülhettem, hogy a számomra kevésbé kellemes témák – család, barátok, párkapcsolat – felé terelődjön a társalgás.
- Tehát jól sikerült a tárgyalás?
- Igen, remélem – mosolyogtam rá, aztán újra kinéztem a szélvédőn. Néhány pillanatnyi szünet után visszafordultam felé. Most rajtam volt a kérdezés sora – És maga? Mit keresett itt azon kívül, hogy engem kihúzott a pácból?
Megint összemosolyogtunk, és ahogy rám nézett, még a szemem is felcsillant, de szívem üres, és kimért maradt, mint mindig. A Pokol nem épp a legalkalmasabb hely, barátságok, vagy akár mélyebb kapcsolatok kialakítására, és én különösen ügyeltem rá, hogy távol tartsam magam mindenkitől. Ott senki sem a barátod, az első adandó alkalommal mindenki ellenséggé, árulóvá válik. Ez volt az első dolog, amit odalent megtanultam. Hogy nem bízhatok senkiben, és csak a magam érdekét szabad néznem, hiszen mások sem törődnek az én sorsommal. A Pokolban mindenki egyedül van.
Erővel rángattam vissza a gondolataimat az aktuális feladathoz, ami elvileg a könnyed csevegés lett volna, de rá kellett ébrednem, hogy az égvilágon semmit sem fogtam fel Greg válaszából. Kellemetlen.
- Sajnálom, elgondolkoztam – mentegetőztem a lehető legbájosabban.
- A munkán?
- Igen – feleltem sóhajtva, és kivételesen talán nem is hazudtam akkorát. – Mostanában ez töltötte ki minden gondolatomat, de most, hogy úgy tűnik, végre minden sínen van, azt hiszem, lazíthatok egy kicsit.
- Néha nem árt – értett egyet. – Tehát, mint már mondtam, egy vállalatot vezetek, banki átutalásokkal foglalkozunk, sok befolyásos, és piszkosul gazdag sznob ügyfelünk van – ez a mosolya könnyedebb volt, valahogy természetesebb. Mintha már nem akart volna feltétlenül elbűvölni.
- Nézzenek oda, csak nem egy olyan gazdag sznobbal akadt dolgom, aki tudja magáról, hogy az? – incselkedtem, nem is egészen a játék kedvéért. Felkacagott, a vidámságával megtelt az egész kocsi.
- Mondja az előkelő úrlány, az elefántcsonttorony legfelső szobájából? – dobta vissza a labdát, mire én is elnevettem magam.
- Honnan veszi, hogy úrilány vagyok?
Megvonta a vállát, és csak somolygott a kocsi sötétjében.
- Hívja megérzésnek.
Ennél távolabb még csak véletlenül sem állhatott volna a valóságtól. Már ami Lilian életét illette. Amanda viszont valóban úrilány volt, méghozzá a legtökéletesebb fajtából.
- Most kivételesen ráhibázott – feleltem, még mindig vidáman csengő hangon, és mesterkélt mozdulattal megráztam a hajam, hogy a vállamra, és az arcom köré hulljanak a fekete, hullámos tincsek. Tudtam, hogy a lámpák fénye megcsillan a fürtökön, és észrevettem, hogy a szeme sarkából engem néz. Úgy tettem, mintha fel sem tűnne, hogy elbűvöltem. – Tudja apai ágról három báróval és négy herceggel büszkélkedik a családfa, legalábbis nekem azóta ezt mesélik, hogy újszülöttként hazahoztak a kórházból – nosztalgikusan, elmerengve nevettem, mintha legalábbis tényleg kellemes emlékeket idéznének a szavaim.
- Szóval egy igazi hercegnővel állok szemben? – incselkedett, miközben bekanyarodott egy villákkal tarkított, elit utcácskába, ahol elméletileg a 412-es kúria volt az enyém. A lakcímkártyámon legalábbis ez a szám szerepelt. A kocsi lassított a 408-as, majd a 410-es ház előtt, végül megállt a járdaszegélyen, a 412-nél. Úgy néztem a villa a sötét, hatalmas ablakaira, mintha mindig is itt éltem volna, valójában azonban egyetlen dolog járt a fejemben: Lucifer ezúttal túlzásba vitte.
- Bizony, hercegnő vagyok – nevettem rá. – És mily jutalmat kíván hős lovagom, amiért paripáján hazahozott eme késői órán?
Kacéran néztem a szemébe, és mint mindig, most is jó előre tudtam, hogy mit fog felelni.
- Nos, ez esetben hercegnő, meghívhatom esetleg egy vacsorára a közeljövőben? – még a sötétben is láttam, ahogy elevenen csillog a szeme, és csibészesen rám mosolygott. Mindent bevetett, bár valószínűleg nem fáradt volna ennyit, ha tudja, hogy amúgy is elmegyek vele randizni, egyszerűen azért, mert nincs más választásom.
- Mit szólna a holnap estéhez? – mentem bele a játékba, és bár mondhattam volna holnap utánt is, hogy az érdeklődését fenntartsam, semmi kedvem nem volt még további napokig húzni az egészet. Bár szerettem kint lenni, és legalább valamennyire szabadnak érezni magam, valami azt súgta, hogy jobban járok, ha minél hamarabb megszabadulok a fickótól.
- Tökéletes – villantotta rám hibátlan fogsorát. – Nyolcra magáért jövök.
- Mi lenne, ha tegeződnénk? – ajánlottam fel, mire kapva kapott a lehetőségen.
- Részemről a megtiszteltetés. Tehát nyolcra érted jövök.
- Rendben – pislogtam ártatlanul. – És még egyszer nagyon köszönöm, hogy kihúztál a bajból ma este.
- Elhiheted, hogy nagyon szívesen tettem.
Mivel további üres udvariaskodást, és elcsépelt bókokat nem vett volna be a gyomrom, elköszöntem, kiszálltam a kocsiból, és kivettem üres táskámból a lakáskulcsot. Úgy illesztettem a zárba, mintha minden nap ezt csinálnám. A lépcső tetejéről még visszafordultam, és intettem neki, aztán beléptem az előszoba sötétjébe. Hallottam, ahogy a kocsi motorja még néhány percig az ajtó előtt morog, aztán a kerekek csikorgása, végül pedig kihajtott az utcából.
Felsóhajtottam, és megcsóváltam a fejem. Szerencsétlen fickó, ha tudna róla, kit hívott randira… de persze fogalma sem volt. Ő abban a hitben élt, hogy ma kisegített a bajból egy feltűnően csinos nőt, aki aztán – hihetetlen mázlijára – még vacsorázni is elmegy vele holnap este. Az emberek olykor olyan hihetetlenül naivak tudnak lenni, hogy az már szinte döbbenetes. Nem néznek az álarc mögé, és meg vannak róla győződve, hogy minden, és mindenki az, aminek látszik. Pedig ha tudnák, hogy ennek mennyire semmi köze a valósághoz…
Felkapcsoltam a villanyt, és az előcsarnokot ragyogó fénnyel szórta tele a mennyezetről lógó kristálycsillár. Az ajtóval szemben hatalmas, széles lépcsősor kígyózott az emeletre, közepén végig burgundi vörös futószőnyeggel. Kezdtem úgy érezni, hogy ez még Lucifertől is több a soknál. A lépcsőtől balra hatalmas konyha nyílt, a legújabb és legmodernebb rozsdamentes acél munkapaddal, két sütővel, egy mosogatógéppel, és egy akkora krómezüst hűtőszekrénnyel, amelyben egy átlagember hálószobája is vígan elfért volna. A padlócsempe hófehér volt, a beépített szekrények halvány cseresznyefából készültek. Éppen olyan konyha volt, amilyet minden nő szeretett volna magának, de csak nagyon kevésnek volt pénze hozzá, hogy az álmát valóra is váltsa. Én, személy szerint az egész nyomorult kúriát elcseréltem volna anyám régi, otthonos, kicsi konyhájáért, ahol a szekrények ajtajai nyikorogva nyíltak, a sütőben a láng néha magától elaludt, és a csapból folyamatosan csöpögött a víz. De az volt az otthonom. Barátságos volt és békés. Ez azonban inkább úgy nézett ki, mintha egy lakberendezési magazin címlapjára szánták volna. Határozottan félni kezdtem a többi szobától.
Balsejtelmeim beigazolódtak, mikor az emeletre érve megpillantottam a folyosóról nyíló négy egyforma ajtót. Az első, amibe benyitottam, a fürdőszoba volt, de talán a wellness-uszoda kifejezés jobban illett volna hozzá. Inkább fel sem mértem a teljes berendezést, csak gyorsan visszacsuktam az ajtót. A mellette nyíló ajtó a hálószobámba vezetett, és szinte már meg sem lepődtem, mikor első pillantásom a hatalmas baldachinos ágyra esett. Aztán észrevettem a széles pipereasztalkát, mely fölött egy óriási tükör függött, ezüstözött keretbe foglalva. Elé léptem, és mikor belenéztem, csak önmagamat láttam benne. A hajam szög egyenesen hullott a hátamra, az arcom inkább volt elgyötört, mint bájosan szexi, és a szemem is a higany folyékony ezüstjével örvénylett. Itt nem kellett megjátszanom magam, úgy sem látta senki az előadást.
Ahogy végig néztem a szobában mindenhol apró, személyes tárgyakat találtam. Legalábbis személyesek próbáltak lenni, és talán azok is voltak, valaki másnak az életében. A kandalló feletti párkányon családi fotók sorakoztak, olyan emberek képeivel, akiket sosem láttam, és sosem ismertem, mégis mindegyiken boldogan mosolyogva feszítettem mellettük. A könyvespolcot olyan kötetekkel pakolták tele, melyeket sohasem olvastam, a legtöbbnek mégis hajlott volt a gerince, és szamárfülesek a lapjai. Az állólámpa melletti fotelben összehajtott, grafitszürke polár takaró feküdt, tetején egy félig nyitott könyvvel, melynek már címe is lekopott a borítóról. A szekrényben talált ruhák szintén nem voltak ismerősek, mégis tökéletesen biztos voltam benne, hogy kivétel nélkül mindegyik a megfelelő méret, és mind pompásan illik a hajam, a szemem és a bőröm színéhez. Lucifer általában mindenre gondolt, még az ágyon heverő köntös is halványkék selyemből készült.
Felsóhajtottam, és elkezdtem kihámozni magam a miniszoknyából, a zakóból és a blúzból. Mikor már csak a melltartó és a bugyi maradt rajtam, belebújtam a köntösbe, és jó szorosra csomóztam a derekamon. A hajamat copfba fogtam a fésülködő asztalon talált hajgumik egyikével, majd átmentem a fürdőszobába, és a monumentális kád helyett inkább a néhány árnyalattal diszkrétebb zuhanyzót választottam. Kinyitottam a csapot, és hagytam, hogy a forró víz zubogni kezdjen, míg néhány percen belül az egész helységet tejszerű pára töltötte be.
Már épp kibújni készültem a köntösből, mikor nagyon is ismerős hang szólalt meg a mesterséges ködbe burkolózva.
- Nocsak, a vén patás ezúttal aztán tényleg kitett magáért! Szép az a kocsi a garázsban.
Kis híján szívrohamot kaptam, és úgy rántottam össze magamon a köntös, mint szégyellős kislányka a nyilvános fürdőben. Aztán persze azon nyomban elöntött a bosszúság, és ezzel együtt végtelen fáradtság lett úrrá rajtam.
- Gabe, mi az istent keresel itt? – nyögtem fáradtan, mire az angyal kivált a párából, elegánsan felém siklott, és fenyegetően felemelte mutatóujját.
- Nana, Lil! Vigyázz a szádra, ez Istenkáromlás!
- Hagyj békén a szentfazék-dumával, Tollas – legyintettem türelmetlenül – Inkább azt mond meg, mi a fenét keresel itt, de gyorsan, ha kérhetem.
Arisztokratikus gőggel vonta fel szőke szemöldökét, de neki még ez is jól állt. Ő volt a valaha létezett legjobb pasi, akit életemben láttam, de persze ebben nyilván az is közrejátszott, hogy köztudottan a Nagyfőnök kegyeltje volt. Csodás arcvonásait görög szobrászoknak kellett volna megörökíteniük, mesésen kék szeme hol a tavaszi eget, hogy a vihar előtti tengert idézte. Szőke haja hanyagul a szemébe lógott, mintha egy kósza széllökés felborzolta volna, de persze tudtam, hogy ez is csak trükk. Ő is ugyanolyan mű volt, és mesterkélt, mint az én Amandás-színjátékom, azzal a lényeges különbséggel, hogy ő emberemlékezet óta ugyan azt a szerepet játszotta. Az angyali rosszfiút, aki valahogy mindenből nyertesen kerül ki. Hát igen, valakinek a Pokol jut, valakinek pedig a Mennyek, de úgy tűnik, az, hogy végül hová kerülsz, csak a véletlen kérdése. Mivel Gabriel is legalább akkora szélhámos volt, mint én, azt hiszem, jogom volt a sértett felháborodáshoz. Ő sem érdemelte ki jobban a sorsát, mint én az enyémet, mégis én szenvedtem tizennyolc évig a Termek kínzókamráiban. Erre szokás azt mondani, hogy az élet igazságtalan.
- Na nézd csak, rossz napod volt ma, Lil? – Szándékosan csinálta, hogy felbosszanthasson, és sajnos el kell ismernem, hogy sikerült is neki. Gabe-nek különös tehetsége volt hozzá, hogy percek leforgása alatt az őrültbe kergessen.
- Mint az elmúlt hatvannégy évben állandóan, de köszönöm az őszinte törődést – éle volt a szavaimnak, és csak angyal volt, nem hülye, világosan kivette az iróniát a hangsúlyomból.
- Ugyan Lil, hát tehetek én arról a szerencsétlen ballépésről?
Nem, nem tehetett. Arról viszont tehetett volna, hogy ne kelljen még mindig Lucifernek dolgoznom. Mikor először találkoztunk, a húgom halála utáni másfél évben, azt mondta, segíteni fog. Lucifer átvert, tőrbe csalt, és utána hagyta Savannát meghalni. Megígérte, hogy közben jár az érdekemben, és majd felszabadítanak a szerződés feltételei alól. Sokáig vártam, kibírhatatlanul sokáig. Aztán nem bírtam tovább, és megkíséreltem a szökést. Gabe ott volt, mikor elkaptak, és nem tett semmit, egy nyavalyás tollát sem mozdította, hogy segítsen, mikor pedig Lucifer a szemem láttára tépte darabokra a szerződésem, és közölte, hogy sohasem szabadulhatok, elvesztettem a fellebbezés minden lehetőségét, és ezzel a reményt is, hogy valaha újra az enyém lehet az életem.
Gabriel mondhat akármit, az én szememben csak egy gerinctelen hazug marad, aki megígérte, hogy segíteni fog, mégsem tette meg, pedig lett volna rá lehetősége.
- Inkább most nem kezdem el sorolni, Gabe, hogy miről tehetsz és miről nem, mert sajnos holnap este randim van, és nincs elég időm megértetni veled, hogy te is tevékenyen közrejátszottál a szabadságom elvesztésében, így tehát újra megkérdezem: mit keresel itt?
Az arca megkeményedett, a tekintete elsötétült, és egyszerre veszedelmesnek látszott… de még így is gyönyörű volt.
- Ez egy baráti látogatás akarna lenni, Lil – jegyezte meg, most már halkan és kimértem. Karba fontam a kezem a mellem előtt, és szenvtelenül néztem fel rá.
- Akkor azt hiszem, eltévesztetted a házszámot.
- Nagyon is jó helyen járok – hajolt közelebb, és hogyha nem éreztem volna méltóságon alulinak, hátráltam volna egy lépést. Így azonban csak álltam, és farkasszemet néztem vele, de közben minden izmom menekülést kiáltott. Pedig nem volt okom félni Gabe-től. Lucifer lett volna az első, aki kicsinálja, ha csak egy újjal is hozzám ér, közvetlenül azután pedig a Magasságos rúgja le az égi piedesztálról. Nem értem én Gabrielnek ennyit.
- A barátoknak nem szokásuk fenyegetni a másikat – jegyeztem meg nyugodt, jeges hangon.
- Akkor a miénk nem egy szokványos barátság.
- Mit akarsz megint tőlem, Angyal?
- Ki az új áldozatod, Démon?
Undorodva hőköltem hátra.
- Nem vagyok démon – ezzel jobban megsértett, mintha bármi másnak nevezett volna, és néhány pillanattal később úgy tűnt, ő is rájött, hogy most elvetette a sulykot. Hátrált egy fél lépést, így már nem éreztem azt, hogy mindenáron el kell menekülnöm előle.
- Ez tényleg sok volt – mondta végül. – Sajnálom.
Megcsóváltam a fejem, aztán a szemébe néztem.
- Soha nem a megfelelő dologért kérsz bocsánatot.
Kék szemei beborultak, mintha esőfelhők úsztak volna a vakító, tavaszi ég elé.
- Mert nincs is miért bocsánatot kérnem – sziszegte. – Fogalmad sincs, mit tettem érted!
- Ó, azt hiszed? – támadtam vissza, szinte fuldokolva a dühtől. – Pedig nagyon is jól tudom, mit tettél: semmit! Azt mondtad segíteni fogsz, de cserbenhagytál.
- Lucifer megölt volna, ha teheti! – fakadt ki, és most már tényleg dühösnek látszott. – Ha nem tiltják meg neki a leghatározottabban, már régen végzett volna veled! Elege volt belőled, mert már előre látta, hogy szökni akarsz. Meg akarta előzni a problémát, amit jelentettél, és végezni veled! De mikor odafent elmondtam, hogy átvert, és hogy nem teljesítette az ígéretét, azt mondták neki, hogy életben kell hagynia! Megmentettem az életedet!
- Az életemet? – el sem hittem, hogy tényleg ezt mondta. – Szerinted milyen élet ez? - felé léptem, de nem hátrált meg. Persze, miért is tette volna? Ha akartam, sem tudtam volna ártani neki. – Tizennyolc év a Termekben. Szerinted hálásnak kellene lennem?
Láttam a döbbenetet kiülni az arcára, a szeme kerekre tágult és elsápadt a borzalomtól, ahogy belegondolt.
- Tizennyolc? - kérdezte, és a hangja rekedten szólt. – Nekünk nyolcat mondott – tette még hozzá halkan.
A tekintetem tompává, és üressé vált, akár csak a szavaim, ahogy kimondtam:
- Szerinted nyolc év után már nem mindegy? Öt év után arra sem emlékszel, ki vagy. Már semmi sem valóságos, csak az állandó fájdalom. Csak is azért tudom, meddig voltam odalent, mert miután visszanyertem az ép eszemet, elmondták – megráztam a fejem. – Te azt mondod, megmentettél, én azt, ezerszer inkább választanám a halált, mint egy ilyen életet.
- Ha nem szöktél volna meg…
- Már szabad lennék, azt hiszed? – keserű mosolyra húztam a szám. – Tényleg azt képzeled, Lucifer valaha is elengedett volna? Ugyan már Gabe, ennyire te sem vagy naiv! Csak egy beszari szélhámos vagy, akinek véletlenül jó lapokat osztott a sors!
Láttam, ahogy megrándul, és mikor megszólalt, a szavai kisebb hurrikánt kavartak.
- Én már több száz évvel azelőtt éltem, hogy te megszülettél volna! Fogalmad sincs, miket láttam, és hogy miken mentem keresztül!
- Nem is érdekel. Hallottam a viselt dolgaidról, Gabriel – néztem a szemébe – És talán tényleg nem ismerem a teljes történetet, de egy valamit tudok: ha rajtam múlna, már régen feketék lennének a szárnyaid.
Fekete szárnyaik a Renegátoknak, vagyis a bukott angyaloknak voltak. Azoknak, akik nem tartoztak se a Pokolhoz, se a Mennyekhez, mégis mindkét világnak részesei voltak. Renegátnak lenni egyet jelentett a kitaszítottsággal, viszont egyben azzal is, hogy egyik oldalnak sem tartoztál engedelmességgel. Néha ideiglenes szolgálatba álltak az egyik, vagy a másik uralkodó mellett, de ezek az együttműködések általában sohasem tartottak sokáig, mivel sem Lucifer, sem a Mindenható nem bíztak a bukottakban. Bármikor árulóvá válhattak, hiszen semmi sem szavatolhatta a lojalitásukat.
A hiedelmekkel ellentétben nem csak angyalokból válhattak Renegátok, ezek az esetek egyszerűen azért voltak gyakoribbak, mert odafent sokkal szigorúbban vették az erkölcsi szabályokat. Lucifernek meglehetősen kevés szabálya volt, azok közül is a legfontosabb: soha ne mondj ellent. Ha nem lázadtál, és mindenben engedelmeskedtél, nem esett bántódásod. Ha mégis ellenszegültél, Lucifer általában sokkal egyszerűbb módszerekhez folyamodott, minthogy kitagadjon… hiszen néhány év a Termekben mindenkit engedelmességre bírt. Még engem is. Sokszor kívántam, bár száműzött volna inkább, akkor legalább ura lehettem volna önmagamnak, ahelyett, hogy a bábájává válok. Valakinek a kitaszítottság a legnagyobb csapás lehetett volna – ahogy Gabe-nek is. Nekem azonban egyet jelentett volna a megváltással. De Lucifer nem engedett, én pedig már évekkel ezelőtt feladtam, hogy megpróbáljak újra elszökni tőle, úgyhogy beletörődtem a sorsomba. Úgy sem tudtam volna változtatni rajta. Nagyon is jól tudtam, hogy amíg világ a világ, az Ördög bérgyilkosa maradok.
- Nem érdemlem meg, hogy Renegát legyek, és ezzel Ő is tisztában van – suttogta dühödten, mintha ezzel saját magát is meg akarná győzni. Pedig az ő helye biztos volt. Nem volt a világon olyan erő, ami őt a Földre taszíthatta volna.
- Én viszont bármit megadnék érte, még sem lehetek az soha – feleltem hidegen. – Ironikus nem? Az a legnagyobb álmom, amitől te a legjobban rettegsz.
Néhány végtelen pillanatig farkasszemet néztünk, aztán felszegte a fejét, és nem túl vidám mosolyra húzta a száját.
- Fogalmad sincs, mitől rettegek igazán.
Mélyet sóhajtottam és megrázta a fejem.
- Csak tűnj el innen Gabe.
Ezúttal nem vitázott. Láttam, ahogy fokozatosan beleolvad a fürdőszobában terjengő gőzbe, míg végül teljesen eltűnt, én pedig újra egyedül maradtam. Csak ekkor vettem észre, hogy a zuhanyzóban még mindig folyik a víz, de igazából nem én fizettem a számlákat, sőt, még csak nem is Lucifer. A tükörhöz léptem, letöröltem róla a párát, és csak néztem magam. Semmi sem változott, azóta, hogy a Pokolba kerültem, az arcom és a testem éppen olyan fiatal volt, mint hatvannégy évvel ezelőtt. Pontosan tudtam, hogy többé soha, egy percet sem fogok öregedni, néha mégis vágytam rá, hogy a tükörből egy ráncos, öreg hölgy arca nézzen vissza rám. Ezt persze soha nem értené meg az, akinek az ideje véges. Fel sem fogják, mekkora átok lehet örökké élni. De persze felesleges volt olyasmin keseregni, amin úgy sem tudtam volna változtatni. Elfordultam a tükörképemtől, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. A forró víz kellemesen simogatta a bőrömet, kioldotta a görcsöt a nyakamban, ellazította az izmaimat. Miközben áztattam magam, elhatároztam, hogy a lehető leghamarabb letudom ezt az ügyet. Holnap este elmegyek vele vacsorázni, aztán ha sikerült eléggé a bizalmába férkőznöm, megölöm, és magammal viszem a lelkét. Pofon egyszerű volt, több tucat alkalommal csináltam már ilyet. Az egyedülálló, gazdag úri fiúkat mindig is egyszerű feladat volt behálózni, hiszen sokszor hajlamosak voltak összekeverni a vágyat az érzelmekkel. Ha pedig azt hitték, megkedveltek, a lelkük ellenállás nélkül hajlandó volt velem jönni a Pokolba. Elcsábítottam és megöltem őket, mert Lucifer erre utasított, én pedig megcsináltam, amit kellett, és engedelmes kiskutya módjára tértem vissza a lábaihoz. Felfordult a gyomrom, ha csak rá gondoltam, de a póráz az ő kezében volt, az én nyakamon pedig szöges nyakörv feszült. Meg kellett tennem, mert nem volt más választásom, és soha nem is lesz. Nem firtattam, miért szabott ki valakire halálos ítéletet, csak betöltöttem a hóhér szerepét. Így ment már évek óta, és ez a mostani alkalommal sem lesz másképp.

9 megjegyzés:

Panka írta...

rettengjen az a buta halandó! (mellesleg nem hiszem, h meg fog halni :P)
:DDDDD

Wee írta...

micsoda megérzéseid vannak... :D de sztem nem is az lesz a végkifejlet, amire számítasz... ;)

Wee írta...

legalábbis bízom benne, hogy sikerült fordulatosra kreálnom ezt a kemény 30 oldalt xD

Panka írta...

amire számítok? na majd meglássuk :P

Wee írta...

a vak is eszondta :))
mondom, majd ha meglepődtél, szólj ;)

Panka írta...

megérzed te azt :D

Wee írta...

ebben is van valami... :D

Merengő írta...

felcsigáztad a kíváncsiságom :) De nem akarok azon filózni, mi is lesz a vége, csak élvezni a fantáziavilágod, amíg vége nem lesz :) Már előre siránkozok, hogy vége lesz :)
Ebben a fejezetben a legjobban attól a résztől tetszett, hogy bement a Villájába. Halálosan jó volt a megfogalmazás :)

Wee írta...

El sem hiszed, milyen jól esik ezt olvasni :)) Csak irulok-pirulok itt a gép előtt :$
Nagyon köszi :)))