2010. március 1., hétfő

Ördögi Lélektolvaj - 1.fejezet

- Hé, Lian!
Meg sem torpantam a nevem hallatán, lendületem töretlen maradt, ahogy befordultam a következő folyosóra. Tudtam, hogyha fontos, Six úgyis utolér. Az ő esetében az jelentette a legnagyobb gondot, hogy hogyan vakarja le magáról az ember.
- Lian – lihegte a hátam mögött, és hallottam, ahogy léptei csattognak a keményfa padlón, ahogy utánam loholt. Csak azért sem lassítottam. Sosem kedveltem Six-et, mindig is egy gerinctelen kis talpnyalónak tartottam. Egyszer a szemébe is mondtam, mit gondolok róla. Nem igazán rázta meg. Egyszerűen csak vállat vont, és azt mondta, tudja. Így próbáljam meg sértegetni…
- Lian! – zihálta, amint mellém ért, és felzárkózott, az én ütememre igazítva a lépteit.
- Mit akarsz? – kérdeztem, és a szemem sarkából rápillantottam. Most is épp olyan hányadékul nézett ki, mint szokott, és ezen még a márkás Gucci öltöny sem tudott segíteni.
- Igazán lehetnél kedvesebb is!
- Tényleg. Lehetnék – feleltem, aztán újra megkérdeztem: - Mit akarsz?
Nem forszírozta tovább.
- A főnök látni akar – jelentette be.
Ez nem volt jó hír. Ezt a négy szót általában fájdalom, szenvedés és halál kísérte. Az, hogy a főnök ilyen kevéssel egy munka befejezése után beszélni akar velem, csak egyet jelenthetett: valamit elszúrtam. Valamit, ami nem tűnt fel. Pedig mindent kétszer ellenőriztem, arra is nagyon ügyeltem, hogy ne láthasson senki, kilőttem az összes biztonsági kamerát, minden ajtót gondosan bezártam, és tudom, hogy senki sem hallotta a sikolyokat. Minden rendben volt, mikor eljöttem, akkor meg mégis mit szúrhattam el…
- Nem mondta, miért? – kérdeztem, és megállva a folyosó közepén, szembe fordultam vele. Six apró, hegyes fogait kivillantva, nem túl vidáman elvigyorodott.
- Te is tudod, Lil, hogy én nem kérdezek. Ő a főnök, ha mond valamit, megcsinálom, ez így működik. Egy-előre szeretem a fejemet a nyakamon.
- Pedig néha igazán kihúzhatnád a fejed a főnök seggéből – jegyeztem meg. – Sokkal nagyobb népszerűségnek örvendenél, nekem elhiheted.
- Le se szarom a népszerűséget, te is tudod – rázta meg a fejét. – Egyszerűen csak életben akarok maradni.
Ezt jól tudtam. Six-et nem érdekelte senki és semmi, önmagán lívül. A saját anyját is eladta volna, hogy a főnök kegyeiben maradhasson, ha nem tette volna meg már évtizedekkel ezelőtt. Szerencsétlen anyuci azóta is egy kellemes kis üstben rotyog, valahol odalent. Nem úgy tűnik, mintha Six-nek álmatlan éjszakái lennének miatta – vagy csak volt ideje hozzászokni a gondolathoz.
Nem firtattam tovább, nyilvánvaló volt, hogy magamnak kell a végére járnom. Ott hagytam Six-et, egyedül a néma folyosón, és a főnök irodája felé vettem az irányt. A gyomromat megmagyarázhatatlan csomóba rántotta az idegesség. Az idegesség, és nem a félelem. Én nem féltem senkitől, éppen ezért is voltam olyan jó abban, amit csinálok. De azért be kellett vallanom, a főnök néha tényleg a frászt tudta hozni rám. És nem csak rám, hanem minden épeszű élőlényre, aki csak minimális életösztönnel is rendelkezett.
Lekocogtam néhány lépcsőfordulónyit, szándékosan nem használva a liftet. Nem akartam ennyire a dolgok elébe rohanni. Csak remélhettem, hogy a hiba, amit vétettem, nem olyan nagy, hogy kínzókamra járjon érte. Már éppen elégszer volt szerencsétlenségem a Termek valamelyikéhez, hogy soha többé ne kívánkozzak vissza a nehéz, vastag faajtók mögé. A hátamon a véres korbácsnyomok, már szelíd, fehér hegekké szelídültek, legutóbbi kis kitérőm óta, és valahogy nem vágytam újabbakkal gyarapítani az amúgy sem csekélyke repertoárt.
Ahogy beléptem a sötét, sejtelmes fényekkel megvilágított folyosóra, úgy éreztem, a tüdőm egyre kisebb és kisebb lesz. Már nem jutott belé elegendő oxigén. A hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt, egy kis beugróban, a recep-ciós asztal mellett Lucie ült, szőkén, vidáman, ezer wattos mosollyal, mint mindig.
- Ó, szia Lilian – köszönt kedélyesen, és pedig a legszívesebben lecibáltam volna a magasra tupírozott paró-kát a fejéről. – A főnök már vár.
Mély levegőt vettem.
- Remek – szerencsére sikerült elnyomnom a hangomban rejtőző ironikus élt. Bár lehet, hogy Lucie amúgy sem értette volna.
Az ajtóhoz léptem, és bekopogtam. Néhány másodperc múlva szívélyes hang szólt ki odabentről.
- Gyere csak!
Lenyomtam a kilincset, és magabiztosan léptem a monumentális íróasztalig futó vörös perzsaszőnyegre. Az évek során alaposan megtanultam elrejteni az érzelmeimet és a gondolataimat. Sokszor csak ez mentette meg az életem, tekintve, hogy a velem szemben ülő, olajbarna bőrű, fekete hajú, égő vörös szemű alak, olyan könnyedén olvasott az emberek gondolataiban, mint mások egy képes könyvben. A hangja lágy volt, halálos, mint a mérgezett karamella, ahogy az asztalon összefűzött ujjai felett rám mosolyogott.
- Drága Lilian – köszöntött, és intette, hogy foglaljak helyet az asztal előtt álló, vörössel kárpitozott széken. Valójában ebben az átkozott szobában minden vörös volt, kivéve a szekrényeket, mert azok feketék. De ezen kívül a falak, a függönyök, de még a díszes, fekete ónixból készült csillár égői is vörös fényt árasztottak. Fogal-mam sem volt, hogy bír egésznap ilyen fényviszonyok mellett ülni, mindenesetre nekem már most jojózott a szemem. A súlyos brokát függönyök, melyeket sosem húztak szét, úgy néztek ki, mint valami istenverte színházi függöny, ami csak arra vár, hogy elkezdődjön az előadás. Én személy szerint egyáltalán nem voltam kíváncsi a műsorra, de persze engem nem kérdezett senki.
A székhez léptem, ám mielőtt leültem volna, még meghajtottam előtte a fejem. Ez volt a szokásos protokoll, az általános tiszteletadás jele, amit mindenkitől megkövetelt.
- Üdvözöllek főnök.
- Ugyan gyönyörűm, te is tudod, hogy szólíthatsz engem – villantotta rám hófehér, teljesen emberi fogait.
Elfojtottam egy feltörni készülő sóhajt.
- Üdvözöllek Lucifer.
- Mindjárt jobb – majd ismét a szék felé biccentett. – Most pedig ülj le kérlek, új megbízatásom van a számodra.
Éreztem, hogy a szívverésem lecsillapodik, és megkönnyebbülve huppant a fotelbe. Úgy tűnik, ma mégsem leszek a Termek vendége. De úgy látszott, hiába is próbáltam leplezni az érzéseimet, Lucifer sokat sejtetően elmosolyodott, és hátra dőlt, kényelmes bőrszékében.
- Csak nem attól féltél, kis madárkám, hogy a Termekbe küldetlek?
Semmi értelme nem lett volna nyíltan letagadni. Úgyis tudta volna, hogyha hazudok, így hát csak bólintottam. Felkacagott. A nevetése olyan volt, akár a cseppenként adagolt méreg. Sosem feledhettem, hogy egy szempillantás alatt végezhetett volna velem, ha úgy akarja.
- Ugyan már, drágám! Te is tudod, hogy a Termekbe csak a rossz kisfiúk és lányok mennek játszani – a tekintete hirtelen megfagyott, a mosoly olyan gyorsan tűnt el az arcáról, mintha soha nem is létezett volna. – Vagy talán titkolsz előlem valamit? – vészjósló hangjától szinte megfagyott a vér az ereimben.
- Nem – feleltem azért szilárd, és kiegyensúlyozott hangon. Nemtörődöm válasz volt, mintha tényleg nem lenne semmi titkolni valóm. Ezerrel próbáltam lecsendesíteni az elmém, nehogy akár csak egy kósza gondolatfoszlány is eljusson hozzá. Nem tudhatta meg, hogy két héttel ezelőtt – életemben először – nem voltam elég körültekintő. Hátra hagytam egy szemtanút. És ami még rosszabb, nem öltem meg, hogy a hallgatását szavatoljam. Még most is tisztán láttam magam előtt a férfi arcát, ahogy rémülettől tágra nyílt szemekkel rám néz, a tekintetünk összekapcsolódott egy végtelen pillanatra, aztán sarkon fordult, és elmenekült. Én pedig nem mentem utána.
Na persze, lehetetlenség volt, hogy valaha felismerjen. Azon a napon a hajam szőke volt, hullámos, dús lok-nikkal, természetesen omlott a vállamra és a hátamra, nem olyan művi mesterkéltséggel, mint Lucie szerencsét-len parókája. Lucifer azt mondta, a szenátor a szőke, kékszemű, nagymellű lányokat kedveli, hát olyanná változtam, amilyet megálmodott, hogy tökéletesen alakíthassam a szerepem. Soha nem okozott nehézséget az alakváltás. Úgy váltogattam a külsőm, mint más emberek a ruháikat. Mindig másképp néztem ki – éppen, amit az adott munka megkövetelt – így kizártam annak az esélyét, hogy bárki is felismerhessen és elkaphasson. Na nem mintha nem tudtam volna megszökni bárhonnan, de a főnök soha sem szerette a feltűnést. Mindene volt a diszkréció, tehát csendes voltam, gyors, és halálos.
Csak akkor nem. Egyetlen alkalom, egyetlen aprócska hiba, aminek ráadásul semmiféle következménye nem lett, mégis a hideg kilelt a gondolatra, hogy mit tesz velem Lucifer, ha megtudja, hogy életemben először hibáztam. Pedig kizárt, hogy az a fickó bárhonnan is felismerne, hiszen soha többé nem fogom hordani azt az alakot, amit akkor.
Most, ahogy Luciferrel szemben ültem, a külsőm az eredeti volt. Semmi értelme nem lett volna változtatni, hiszen itt mindenki tudta jól, ki vagyok. Különben is jó volt néha a saját bőrömben lenni. Szerettem, mikor az ismerős arc nézett vissza rám a tükörből, ahogy fekete, egyenes, hosszú hajam végig omlott a vállamon, a szemem a folyékony higany ezüstjét, az ismerős izmok finom mozgását a bőröm alatt… Ez voltam én, és időnként örültem, hogy a saját bőrömben lehettem.
Bár talán most jobban értékeltem volna, ha valaki más ül helyettem a bársonyborítású székben, mert ahogy Lucifer a szememben nézett, szinte éreztem, hogy a gondolataim között kutat, átlapozza az emlékeimet, bármilyen felmerülő hazugság, vagy hamis kép után. És én nem zárhattam ki magamból. De akkor sem voltam teljesen védtelen – mélyre temettem magamban a férfi arcát, és gondosan elástam a bűntudat legapróbb szikráját is. Hiába keresett, nem talált semmit, amivel sarokba szoríthat.
Egy idő után feladta, és eltűnt a fejemből. A gondolataim ismét az enyémek voltak.
- Mit rejtegetsz előlem, kicsi Lil? – kérdezte, a szavai sziszegésbe fordultak, és szöges ellentétben azzal, amit belül éreztem, az arcom kedélyesen üres maradt.
- Hogyan is titkolhatnék előled bármit is főnök? – tettem fel a költői kérdést. – Hiszen jobban ismersz engem, mint én saját magamat.
Néhány pillanatig még fürkészően nézett az arcomba, aztán a feszültség megtört, és érdeklődve billentette oldalra a fejét, mint egy macska, amely épp a rigót cserkészi.
- Igaz – felelte végül, és nagy erőfeszítésembe került, hogy rezzenetlenül tudjam állni a tekintetét. – Tehát akkor, beszéljünk az üzletről.
Most már végleg megnyugodhattam. Ha egyszer a tárgyra tért, már semmi sem vonhatta el a figyelmét. Mára megmenekültem a további tesztjeitől.
- Ki a célpont? – kérdeztem, és a hangom professzionálisan, távolian csengett. Ha feladat van, akkor nincs mese, menni kell. Legalább addig is kiszabadulok innen egy kis időre. Ugyan csak néhány napja tértem vissza előző megbízatásomról, és általában két hét is el szokott telni az esetek között, most nem bántam, hogy ilyen hamar újra a frontvonalra küldenek. Sosem szerettem itt lenni, és annak ellenére, hogy a kint tett kirándulásaim kivétel nélkül, mind valakinek a halálával végződtek, mégis akkor éreztem igazán, hogy élek. Talán ostobán, és logikátlanul hangzik, de így van.
Majd’ negyvenkilenc évnyi börtön után, amit idelent kellett eltöltenem, úgy vágytam a szabadság eme hamis illúziójára, mint szomjazó egy korty vízre. Csak két éve engedtek szabadon, és csak másfél éve álltam közvetlenül Lucifer szolgálatába. Amióta azonban a végrehajtója lettem, többször jutottam ki innen, mint az elmúlt ötvenegy évben összesen. És bár technikailag nem voltam szabad, hiszen a pórázomat a Pokol ura tartotta a kezében, mégis abba a hamis ábrándba ringatott, hogy amíg odafönt vagyok, bármit megtehetek. Ezért is örültem neki különösen, ha ezek a megbízatások a kelleténél egy kicsit tovább húzódtak. Öt napig, egy hétig, talán kettőig. Ilyenkor, ha csak rövid időre is, de legalább látszólag ura voltam a saját életemnek. Ebben azóta nem volt részem, hogy hatvannégy éve idekerültem.
Az első években talán még engedték is, hogy néha a felszínen járjak, de mikor a szerződésem tizenharmadik évében megkíséreltem a szökést, bebörtönöztek. Tizennyolc év a Termekben, huszonhárom egy cellában, a maradék házi őrizetben. Így is egy ével korábban szabadultam, jó magaviseletért. A szerződésemet pedig a szökésem napján elégették. Most már soha sem szabadulhatok innen. Így hát igyekszem annyit kihozni ebből az életnek nem nevezhető életből, amennyit csak lehet.
Lucifer egy fekete mappát csúsztatott elém az asztalon. A halálra ítélteké fekete, a tartozást törlesztőké mindig piros volt.
A mai napig tisztán emlékszem, ahogy az akkori végrehajtója az orrom alá dugja a vérvörös aktát, benne egy ötven évre szóló szerződéssel, melyben benne állt, hogy a szerződés leteltéig, szolgálattal tartozom az Ördögnek. Azt hittem, csak valami vicc. El akartam hajtani. De aztán azt mondta, a főnöke képes megmenteni a rákban szenvedő, akkor még csak tizenkét éves kishúgomat. Elbizonytalanodtam, hiszen tudtam, hogy ilyet senki sem ígérhet. Az orvosok is annyi mindennel próbálkoztak már – kemoterápia, vérátömlesztés, vagy fél tucat műtét… Mindenki azt mondta, nincs remény. És akkor jött azaz alak, és felajánlott mindent. Mindent, amiért akkor akár az életemet is adtam volna. Ő pedig pontosan ezt kérte tőlem.
A tollam remegett a papír felett, nem mertem megtenni. Aztán a tudatomba úszott a húgom sötét fürtös haja, sápadt kis arca, a szeme alatti mély karikák… Aláírtam. Aztán már csak azt éreztem, hogy lángok emésztik a testemet – addig soha életemben nem éreztem még ilyen fájdalmat – és itt találtam magam. Reszketve, meztelenül, sebektől borítva. Lucifer rám mosolygott, én pedig legszívesebben rémülten elszaladtam volna – már ha elbírtak volna a lábaim.
- Üdvözöllek a Pokolban – mondta, és ezzel véget is ért az addigi életem.

8 megjegyzés:

Panka írta...

hmm, valld be, h a Dollhouse is hozáadott az ihlethez ;P
am tetszik. nagyon is ;)
pusz:)

Wee írta...

nem vallom, mert nem. semmi köze hozzá...

Panka írta...

hát nem is azt mondtam, h köze van hozzá. jujj cica, de nem értetted most, mit akarok ezzel mondani. nodemindegy. akkor nem.

Wee írta...

bocs, nem akartam paraszt lenni, csak ma elég szar napom van. Nyűgös vagyok. Ne haragudj!

Merengő írta...

Nagyon tetszik az írásod! Bele olvastam a Szellemlátósba is, de az fele ennyire nem volt szimpatikus! Ebben egészen jól lefested a történet részleteit!

Wee írta...

Hát igen, a Szellemlátó vagy két évvel korábban született, mint ez (: ott azért még bőven fejlődött a stílusom (:
Örülök, hogy tetszik :D

Andrew Sinclair írta...

Üdvözöllek, Wee!

Ma leltem rá a honlapodra, és nagyon elnyerte a tetszésem. Eddig csak ezt az egy írásod sikerült elolvasnom, de nagyon tetszik. Nagyon jól ábrázoltál mindent, és egész jól bele sikerült élnem magam a történet menetébe.

Wee írta...

Örülök, hogy tetszik a blog, és az írásom is :) Ennek a történetnek a könyv-változatát is megírtam már azóta :)
Remélem, továbbra is tetszeni fog a történet, ha folytatod az olvasást :)