2010. március 30., kedd

Élet a halál után - 16. fejezet (részlet)

(...)
A konyhába mentem, hogy egyek néhány falatot, és elhatároztam, hogy zuhanyzás után újra megpróbálom hívni Jay-t. Ha nem lesz más megoldás, legfeljebb megidézem. Ha túlságosan is optimista vagyok, reménykedhettem volna benne, hogy esetleg saját maga is rájött a rejtély nyitjára, és már régen valahol szellem-világban élvezi a halál utáni életet. De először is, az élethez való hozzáállásom az utóbbi időben meglehetősen gyászosra fordult, másrészt pedig még mindig éreztem a jelenlétét. Ha nem is közvetlenül, de tudtam, hogy még nem ment el. A kötelék, amely akkor jött létre, mikor legutóbb kiidéztem annak a lánynak a testéből, még mindig eleven volt, éreztem, hogy Jay ott van valahol a lánc másik végén. Mégis képtelen voltam elérni.
Pedig próbáltam! Fürdés után lekucorodtam az ágyamra, és igyekeztem meditatív állapotba kerülni. Nos, ez a dolog sosem ment túl jó nekem – mármint a meditálás – de szerencsére amúgy sem volt szükségem túl sok erőfeszítésre annak érdekében, hogy kapcsolatba tudjak kerülni a lelkekkel. Egy időben még én is használtam gyertyákat, gyógyfüveket, az egész rituális szarságot. De aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem szükséges túl spilázni a dolgokat. Ment magától is, mint a karikacsapás, elég volt, csak koncentrálnom rá. Most azonban valamiért nem működött. Bármerre is fordultam, mindenhol csak falakba ütköztem. Tudtam, hogy Jay odakint van valahol, az agyam egy hátsó zugában tisztán érzékeltem, a hangom mégsem jutott el hozzá. Végső kétségbeesésemben már odáig jutottam, hogy évek óta először meggyújtottam a gyertyákat, és elővettem a gyógyfüveket. De az sem segített. Semmi sem történt, azon kívül, hogy a lidércek teljességgel megkergültek, és nagyjából tíz mérföldes körzetben minden egyes kísértetet be tudtam azonosítani.
Végül feladtam. Nem véglegesen, csak egy kis időre. Bebújtam az ágyba, és lehunytam a szemem. Feltett szándékom volt, hogyha felkelek, újra meg fogom próbálni, de jelenleg úgy éreztem, teljességgel lemerültek a tartalékaim. Hagytam, hogy a fáradtság minden aggasztó gondolatot kisöpörjön a fejemből, a következő pillanatban pedig az álom elképzelhetetlenül mélyre húzott.
Ismerős volt a hely, és most csak néhány másodpercbe került, hogy rájöjjek, hol is vagyok. A halál ismerős érintése elűzte a kétségeimet, megnyugtatott a jól ismert légkör, a sötét ágak közt cikázó halványan áttetsző jelenések. Már szinte vártam, mikor lép ki fekete ruhájában az álombéli nő, de az erdő ezúttal néma maradt. Körbe fordultam, úgy kerestem, ahogy kisgyermek keresi az anyját a nagy tömegben. A szellemek tudomást sem vettek rólam. Úgy szálltak el mellettem, mintha ott sem lettem volna. Csak az úrnőjüknek engedelmeskedtek, ő pedig nem volt sehol.
Hirtelen egy hang szólalt meg, olyan közelről hallottam, mintha a fülembe suttogott volna. A kétségbeesett férfihang segítségért kiáltott, és csak néhány pillanatra volt szükségem, hogy felismerjem, ki az. Kapkodva kerestem a segélykérés forrását, de egyedül voltam. Senki nem volt ott, csak a fák, és a szellemek.
- Jay – suttogtam, de az éteri csendben úgy hangzott, mint egy kiáltás. Összerezzentem a saját hangomtól, és szinte már vártam, hogy valaki csendre intsen. De mintha meg sem hallottak volna.
- Faith! – mintha csak a szél súgná, mégis éreztem, hogy Jay valóban itt van valahol. Az érzékeim ugyanolyan élesek voltak álmomban, mint ébren, és a kettőnk közt létrejött kötelék megfeszült, ahogy megpróbáltam beazonosítani, hol lehet.
Tétova lépést tettem előre, aztán még egyet. Egy megfoghatatlan rossz érzés azt súgta, nem szabad mozdulnom, mégsem bírtam megálljt parancsolni az izmaimnak. Egyre gyorsuló léptekkel vetettem magam a fák közé, és nem sokára már arra eszméltem, hogy vakon rohanok előre, mindössze a Jay-hez fűző kapocsra bízva magam. Nem figyeltem, merre megyek, pillanatnyilag arra sem gondoltam, hogyan fogok egyáltalán visszatalálni. Csak tudtam, hogy Jay bajban van, és hogy szüksége van rám, mert bármi is történt, elég erős volt ahhoz, hogy elvágja őt tőlem. Szinte biztos voltam benne, hogy emiatt nem voltam képes megidézni.
Furcsa módon a léteim nem csaptak zajt az erdő kemény talaján. Olyan puhán mozogtam, mint egy macska, csak a zihálásom törte meg a csendet, de senki sem figyelt rám. Kísértetek tömkelege suhant el a mellettem, mégis, mintha teljesen egyedül lettem volna. Ők nem vettek tudomást rólam, én pedig nem foglalkoztam velük. Egyetlen szellem volt, akit meg akartam találni.
Hirtelen, mintha csak képzelném, a szemem sarkából egy árnyat láttam a sötétségbe olvadni. Egy pillanatra megtorpantam, és a mozgás irányába kaptam a fejem, de már nem volt ott semmi. Csak a kóbor szél süvített az ágak között, nekem mégis égnek állt a szőr a karomon, és nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valaki figyel.
Csak egyetlen lépést tettem előre, mikor meghallottam a kellemesen mély tónusú női hangot, de gazdáját még mindig nem láttam sehol.
- Hát eljöttél – egyértelműen hozzám szólt, de a szavai rezonálva jutottak el hozzám, mintha nagyon messze lenne tőlem. Hiába forogtam körbe, nem láttam semmit.
- Mi ez az egész? – kérdeztem, és kissé hülyén éreztem magam, hogy egy testetlen hanghoz beszélek.
- Már régóta vár rád – láthatóan meg sem hallotta a kérdésemet, vagy egyáltalán nem érdekelte, mert zavartalanul folytatta. – Az éjszaka hosszú volt, és azt hitte, már el sem jössz.
- Jay?
- A szellem ezer szállal kötődik hozzád, már hamarabb érezned kellett volna.
Megrovásban részesültem, tisztában voltam vele. Magam sem értettem, miért nem jöttem rá azonnal, hogy valami nem stimmel. Hiába, néha tényleg túlhajtom magam.
- Tudom – csak ennyit feleltem, mert semmi kedvem nem volt a bizonyítványomat magyarázni, egy test nélküli hangnak. – Hol találom meg?
- Csapdába esett – búgta, mintha lágy szellő söpört volna végig a fák között. – Te segíthetsz rajta.
- Hogyan? – ennek a párbeszédnek még mindig legalább a felét nem értettem, de azt tudtam, hogy ez egy fontos kérdés lehet. Ha segíteni akarok Jay-nek, tudnom kell, hogyan csináljam.
- Szabadítsd meg a béklyóktól.
Hát ettől nem kifejezetten lettem okosabb.
- Hol találom?
- Ott, ahol élet és halál határai elmosódnak.
Kezdett elegem lenni ebből a fennkölt szövegből, pláne, hogy semmivel sem kerültem közelebb a megoldáshoz.
- Kicsit pontosabban?
Felkacagott, a nevetése kristálytiszta volt, mint a friss hegyi patak, és hirtelen mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Éreztem, hogy zuhanok, de a döbbenettől még kiáltani is elfelejtettem. Mintha örvény nyelt volna el, nem találtam a fókuszt, ám épp mielőtt kezdtem volna kétségbe esni, megérkeztem.

3 megjegyzés:

Panka írta...

BRAVISSIMA, STUPENDA!!!
COMPLIMENTI!!! :DDD
de azért persze: folytatááááást! :D

Wee írta...

Köszi ciccám :D :D Dolgozom rajta erőteljesen :D

Panka írta...

tudom ;)
pusziii <3