2010. február 17., szerda

Élet a halál után - 15. fejezet (részlet)

Most már lassan (elég lassan) a történet végére érek, és mivel nem szeretnék minden létező poént lelőni a végkifejlet előtt, ezután csak részleteket teszek fel a fejezetekből. Amint elkészültem, jelezni fogom, és aki igényt tart rá, annak pdf-ben elküldöm az egészet, az elejétől a végéig.

(...)

A falon lógó órára néztem, és nem értettem, mi a fene tart Tyronéknak ilyen sokáig. Ha Katharin sikerült kiszűrni a támadó lidérc megmaradt rezonanciáját, akkor már rég tudniuk kellett, hogy semmi közöm az egészhez. Hacsak McKanzie nem kezdett akadékoskodni – bár miért is ne kezdett volna – és nem követelte, hogy Katharin pontos névvel, címmel és személyleírással álljon elő. Mert ha nem hajlandó csupán az elmondottaknak hinni, akkor kézzelfogható bizonyítékokra lesz szükség. Egy feldúlt, üresen álló lakásra, egy gyanús külsejű figurára, valakire, akire lőhet, és akit helyettem megvádolhat. Bár erősen kételkedtem benne, hogy a felsoroltak bármelyikét is meg fogja találni. A nyomok elvezethetnek valameddig, de ha a tettesnek egy csepp esze is volt, nem hagyott közvetlen bizonyítékokat. Egyedül annyit érhetünk el, hogy Katharin talál valamit, vallomást tesz, hogy annak a valaminek semmi köze hozzám, engem pedig McKanzie száj húzogatva, és elégedetlenül ugyan, de végre haza enged.
Csak csörögne már a telefonom, csak érnének már vissza. Csak néhány órája tartott ez az egész, de már sűrűn elegem volt belőle. Ráadásul a körülményekre sem lehetett panaszom, de úgy éreztem, épp elég stresszben élem az életem enélkül az egész cirkusz nélkül is.
Nem tudom, meddig ülhettem mozdulatlanul, hallgatva a szoba csendjét, és a gyomrom időnkénti tiltakozását, mikor hirtelen megcsörrent a mobilom. Úgy kaptam fel a fejem, mintha dróton rántották volna, és néhány pillanatra a lélegzetem is kihagyott. Remegő kézzel vettem fel a telefont az asztalról, és óvatosan a fülemhez emelve lenyomtam a hívás fogadás gombot. A gombóc a torkomban akkorára dagadt, hogy megszólalnom se sikerült, csak bénultan ültem, felkészülve a legrosszabbra. Arra, hogy Katharin nem talált semmit, hogy Mac nem fogadta el a bizonyítékokat, még arra is, hogy a házban valamilyen úton-módon az én lidérceim lenyomatát azonosították.
- Faith, vegyél levegőt – figyelmeztetett Tyron. – Megvan.
Ez az egyetlen szó ott vibrált az éterben, és hirtelen fel sem fogtam, mit jelent. Aztán mikor eljutott a pániktól lezsarolt agyamig, majdnem elejtettem a telefont.
- Sikerült? – az sem érdekelt, hogy megremeg a hangom.
- Sikerült – felelte, és a hangjából áradt a megkönnyebbülés. – Most veszik jegyzőkönyvbe Katharin vallomását, de egyértelműen kimutatta, hogy nem a te lidérceid tették.
- McKanzie elfogadta?
- Kénytelen volt, miután Katharin idehívott egy látót, aki minden részletét leírta az éjszakának. Azt is, hogy egy férfit keresünk, aki egyértelműen nem nekromanta.
Hirtelen túl sok az információ, de igyekeztem kirángatni magam a kábultságból, és lépést tartani az események-kel. Csak néhány lényeges dolgot sikerült kiragadnom: egy férfi, aki nem nekromanta. Tehát én semmiképpen sem lehetek.
- Meg tudta mondani, ki az? – kérdeztem, mert azért azt még sikerült felfognom, hogy ez a dolog igencsak fontos tényező lehet.
- Nem – válaszolt, de nem úgy hangzott, mintha különösebben bosszantaná a dolog. – Én nem értek a metafizikához, de mintha valami olyasmit mondtak volna, hogy a fickó álcázta magát, bármit jelentsen is ez. Katharin érzi a rezonanciáját, de nyomon követni nem tudja.
Halványan rémlett, hogy hallottam már ilyenről. Az illető eltompítja az auráját, hogy felismerhetetlenné váljon, de fogalmam sem volt róla, hogyan is lehet ezt megcsinálni. Magasan képzettnek kellett lenni hozzá, annyi szent. Egy ember aurája olyan, mint az ujjlenyomat, egyedi, csak az adott személyre jellemző tulajdonságokkal bír. Az, hogy valaki képes eltompítani az aurájából áradó jeleket, olyan, mintha egy mezei betörő gumikesztyűt húzna. Ugyan bizonyos rezonanciák frekvenciáját képtelenség eltüntetni, de „elmaszatolni” – jobb szó híján – el lehet, és így az aura jelei megkopnak, azonosíthatatlanok lesznek.
- Hallottam hasonlóról – mondtam végül, mert nekem is feltűnt, hogy túl sokáig hallgattam. – Meg lehet csinálni, de nagyon bonyolult. Én nem lennék képes rá, és szerintem senki más sem, akit ismerek.
- Lényegtelen – hessentette el a problémát, és igazából én sem égtem a vágytól, hogy tovább foglalkozzam vele. Jelen pillanatban nem az volt a lényeg, ki követte el, csak az, hogy most már a bizonyítékok szerint sem én voltam. – Mindjárt ott vagyok, és hazaviszlek. Ebbe most már Mac sem köthet bele.
Zene volt ez a füleimnek.
- Ty, nagyon…
- Ne legyél – szinte láttam magam előtt, ahogy a szája sarka felfelé görbül. – Úgyis nekem kellett volna a celládba szállítanom a bablevest.
- Most bármit mondhatsz, nem érdekel – csóváltam a fejem, és úgy éreztem, mintha valaki egy tonnányi sziklát emelt volna le a mellkasomról. – Túlságosan megkönnyebbült vagyok ahhoz, hogy bármin is felkapjam a vizet.
- Most még ezt mondod – kajánkodott. – Két perc és ott vagyok.
Letettük, én pedig azonnal felpattantam a székből, és kiléptem a folyosóra. Egy percbe sem telt bele, és hallottam, hogy odakint egy kocsi satufékkel felugrat a járdára. Az üvegajtón túl még villogtak a kék-piros szirénák, mikor Tyron kiszállt a kocsiból, és még be sem csukta az ajtót, mikor a nyakába vetettem magam.
Azt hiszem, egy másodpercig meglepődött – nem szokott ő hozzá ehhez, különösen nem tőlem – de aztán átfogta a derekamat, és magához ölelt. Néhány pillanatig csak álltunk így, a rendőrég bejárata előtt, összeölelkezve, aztán elengedett, és csak nézett rám, szemében vidám csillogás, szája szélén mosoly játszott.
- Többször kellene kihúznom téged a pácból – jelentette ki. – Határozottan jót tesz neked, ha gyilkossággal vádolnak.
Elfintorodtam, és ököllel játékosan a mellkasába bokszoltam.
- Hülye vagy – mondtam finoman, érzéssel, és nem bírtam megállni, hogy ne viszonozzam a mosolyát. Az arcom felé nyúlt, és kisöpört a szememből néhány kósza hajszálat. A tekintete hirtelen megkomolyodott, keze megállt az arcomon, és magam sem tudom, mi lett volna a következő lépése, ha egy éles, cinikus hang nem szólal meg a hátam mögött.
- Gondoltam, szükséged lehet rám, de látom, hogy nélkülem is boldogulsz.
Zavartan pördültem a hang felé, mire Tyron keze lehullott rólam, és egyenesen szembe találtam magam Josh féltékenységtől villogó, tengerkék tekintetével.

Nincsenek megjegyzések: