2010. január 7., csütörtök

Élet a halál után - 13. fejezet

A város csendes volt, a forgalom gyér. Fel sem tűnt, mennyi időt töltöttünk a farkasoknál. Egész úton egy szó sem hangzott el köztünk Josh-val, és hogy őszinte legyek, nem is bántam a dolgot. Túl friss volt még, nem akartam visszagondolni rá. Ráadásul a gyomromat öklömnyi csomóba rántotta a félelem, ahogy belegondoltam, hogy Sarah éjszaka rám törheti az ajtót. Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban, még úgy sem, hogy tudtam, a lidércek meg tudnának védeni tőle. Most, hogy végre sikerült többé-kevésbé értelmesen tárgyalnom a falkával, a legkevésbé sem szerettem volna magamra haragítani őket azzal, hogy újból lidércekkel támadok rájuk. Persze, ha nem lesz más választásom, meg fogom tenni. Az életem valahogy fontosabbnak tűnt, még Gabe bizalmánál is.
A parkolóban a bejárathoz közel állítottam le a kocsit, és ahogy a lámpák kialudtak, minden sötétbe borult. Akaratlanul is a környéket kezdtem fürkészni, és megfordult a fejemben, hogy talán elő kellene vennem a pisztolyomat. Hirtelen Josh forró tenyerét éreztem, ahogy jéghideg ujjaimra kulcsolódik, és úgy fordítottam felé a fejem, mintha egy álomból ébrednék.
- Hé – simított végig az arcomon gyengéden – nem lesz semmi baj.
Erről most jelenleg a világ semmilyen ereje nem tudott volna meggyőzni. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de azt hiszem inkább úgy tűnt, mintha el akarnám sírni magam. El akartam fordulni, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Ma este nem akartam kiborulni, tényleg nem. Vagy ha mégis, akkor azt a lakásom csöndes magányában szerettem volna eszközölni, ahol a lidérceken kívül nincs tanúja az esetnek. De Josh nem hagyta magát lerázni. Az állam alá nyúlt és megemelte a fejem, és hogy nem bujkálhattam tovább a hajam mögé. A lélegzete az arcomra siklott, a tekintete fogva tartotta az enyémet. A pulzusom olyan hangosan zúgott a fülembe, hogy már nem hallottam semmi mást. Aztán megcsókolt, úgy éreztem, felrobbanok, mikor az ajka az enyémhez ért. A hajammal játszott, keze a tarkómra csúszott, és közelebb húzott magához. Az ereje fellobbant köztünk, az enyém pedig felelt a hívásra. Most nem próbáltam meg visszafogni. A szél az arcomba fújt, a jeges áramlat körbefogott mindkettőnket. A keze lecsúszott a nyakamon, végig a gerincemen, megborzongtam.
Hátra húztam a fejem, és zihálva mély levegőt vettem. A varázslat még mindig körülöttünk kavargott, éreztem a halál érintését, ahogy jéghideg ujjaival a hajamat fésüli. Tudtam, hogy csak akarnom kellene, és a környék összes szellemét előszólíthatnám. Elég lenne egy egészen picit összpontosítanom, és mind felelnének nekem. Nagy volt a kísértés, de aztán észhez tértem. Mély levegőt vettem, és hagytam, hogy az erő tovaszálljon az éterben.
- Faith – hallottam a nevem, valahonnan nagyon közelről. Pillekönnyű csókot lehelt az ajkamra. – Merre jársz?
Engedtem, hogy újra magához húzzon. A csókja heves volt, és mohó, mintha belém akarna bújni, én pedig két kézzel túrtam a hajába, és hagytam, hogy magával ragadjon. Ekkor azonban, mint egy vészcsengő, élesen felsípolt bennem a lidérceim figyelmeztetése. Elégedetlenségük több emeltnyi magasságból is úgy csapot képen, mint egy pöröly. Hátra rántottam a fejem, és felnéztem a lakásom ablakára. Halovány, derengő fény foltok kergetőztek az üveg előtt, és mintha egy alakot láttam volna kibontakozni a sötétből. Így már rögtön értettem, honnan fúj a szél, legszívesebben tudomást sem vettem volna róla, de tudtam, hogy nem tehetem.
Josh keze megdermedt fél úton a pulóverem alatt. Felnézett, szétcsúszott szemeivel próbált fókuszba hozni.
- Mi a baj?
Nem mondhattam neki, hogy Jay az, így a legegyszerűbb és leggyorsabb módszert választottam. Ködösítettem.
- Csak a lidércek – feleltem, és végig simítottam az arcán. – Mennem kell.
- Valami baj van? – kérdezte azonnal, már teljesen józanul, és tekintetével az ablakomat pásztázta. – Biztonságos?
- Persze, ne aggódj.
- És ha Sarah az? – vonta össze a szemöldökét aggodalmasan. Elmosolyodtam.
- Nem ő az. Tudnám, ha ő lenne.
- Biztosan? – láthatóan nem igazán nyugtattam meg. – Nem akarod, hogy megnézzem? – az ajkán kaján mosoly játszott. Sejthettem volna, hogy ide akar kilyukadni.
- Nem kell, kösz – mosolyogtam vissza mindent tudóan, és futó csókot nyomtam a szájára. – Holnap találkozunk.
Kiszálltam, és mikor ő is becsukta az ajtót, halk pittyenéssel lezártam a központi zárat. Megkerülte a kocsit, elém lépett és a derekamra csúsztatta a kezét. Fölém hajolt, és hosszan megcsókolt.
- Csak hogy ne felejtsd el holnapig – lépett hátra, csillogtak a szemei. Éreztem, hogy mosolyra görbül a szám. Megráztam a fejem, és elléptem mellette. Tudtam, hogy amíg felmegyek a lépcsőn, minden mozdulatomat követi a szemével. Kinyitottam a kaput, és visszafordultam.
- Szép álmokat, Josh.
Hagytam, hogy az üvegajtó nagy csattanással bevágódjon mögötte, és kocogva indultam fel az emeletre. A lidércek azonnal körül zsongtak, amint beléptem a lakásba, szinte fuldokoltam a sok szabadon áramló energiában. Elhessentettem őket, lerúgtam a cipőmet, és a nappaliba indultam. Arra számítottam, hogy ott találom Jay-t, de semmi. Haloványan még éreztem a jelenlétét, mintha csak pár másodperccel azelőtt ment volna el, hogy megérkeztem. Pedig látnia kellett az ablakból, tudnia kellett, hogy mindjárt itt leszek. Megcsóváltam a fejem, és inkább meg sem próbáltam megfejteni. Éppen eleget foglalkoztam ma mások problémájával. Ha Jay nem bírt várni fél percet, akkor még egy éjszaka már nem oszt, nem szoroz. Megidézhettem volna, ha nagyon akarom, megkérdezhettem volna, miért bukkant fel, majd tűnt el csak úgy, de hogy őszinte legyek, nem akartam. Legalábbis nem ma este. Fáradt voltam, és másra se vágytam, mint egy jó forró fürdőre, és egy hosszú alvásra.
Lassacskán a lidércek is megnyugodtak. Már nem cikáztak fel-le a lakásban, szépen csendesen megültek a hálószobám plafonja alatt. Hosszú volt ez a nap.
Gyorsan lezuhanyoztam, bebújtam az ágyba, és ahogy letettem a fejem a párnára, már aludtam is.

A telefon nagyjából három perc múlva csengett. Legalább is én csak egy röpke pillanatnak éreztem. Épp csak, hogy behunytam a szemem, valaki máris megzavart. Nagyot nyögve úsztam fel az álom felszínére, és az éjjeliszekrényen álló digitális ébresztőóra világító számlapjára hunyorogtam. Reggel volt már. Hat óra. Képtelenség. Lehetetlen, hogy majdnem kilenc órát aludtam, mégis úgy érzem magam, mint akit kifacsartak. A telefon után tapogatóztam, de néhány pillanat után rájöttem, hogy a táskámban hagytam, amit tegnap egyszerűen csak beledobtam az épp utamba akadó fotelba. Feltápászkodtam az ágyról, és instabil léptekkel a nappaliba támolyogtam. Kézbe kaptam a táskát, lerogytam a kanapéra, és kivettem a telefont, ami még mindig kitartóan csörömpölt. Esküszöm, megölöm, bárki legyen is! Ám ahogy megláttam a kijelzőt, minden ocsmány gondolatomat elfelejtettem, és átsöpört rajtam a megkönnyebbülés. Kapkodva nyomtam le a kis zöld gombot.
- Ty – sóhajtottam bele, és meg sem próbáltam tagadni, mennyire örülök, hogy hív.
- Micsoda lelkes fogadtatás – az éteren keresztül is hallottam, hogy mosolyog – Pedig azt hittem, nem leszel túlságosan elájulva tőlem, tekintettel a hajnali időpontra.
- Kit érdekel – legyintettem türelmetlenül – Hogy vagy? Minden rendben?
- Na nézd csak, a végén még kiderül, hogy aggódsz értem – kajánkodott, és már csak ebből tudhattam, hogy negatív lett az eredmény. Hála Istennek.
- A frászt hoztad rám – morgolódtam, de igazából nehéz volt morcosnak maradnom. Úgy éreztem, mintha egy tonnányi szikla gördült volna le a szívemről. – Miért nem hívtál?
- Csak nem hiányoztam?
- De. Nagyon – feleltem szárazon. – Majd’ bele pusztultam.
- Akkor most segítek pótolni a hiányt – a hangja már komolyabban csengett. – Öltözz fel, tíz perc és ott vagyok.
Éreztem, hogy a mindent elárasztó nyugalom lassan szertefoszlik.
- Mi történt?
- Úgy tűnik, lidérces barátunk vérszemet kapott.
Meghűlt bennem a vér.
- Megint egy?
- Bizony. És most hivatalos engedélyem van, hogy magammal vigyelek.
Ez meglepett.
- Hogyhogy?
- Majd a kocsiban elmesélem, de most öltözz. Öt perced van – ezzel letette.
Néhány pillanatig csak meredtem a telefonra, majd leráztam magamról a kábulatot, és a szobámba robogtam. Már egyáltalán nem éreztem fáradtnak magam, leginkább ideges voltam, és feszült. Semmi kedvem nem volt újabb sápadt, üresre szipolyozott holttestet látni, de Tyron szerint szükségük lehet a segítségemre, bármit értsenek is ez alatt. Gyorsan bemásztam a gardróbba, kiráncigáltam egy sötét farmert, meg egy ezüstszürke felsőt. Épp csak magamra rángattam a zoknit, mikor csöngettek. Még hogy öt perc. Ez három se volt. Futva, a fésűvel küzdve az előszobába kommandóztam, és épp akkor nyitottam ki az ajtót, mikor a fésű reménytelenül beleakadt a hajamba. Remek. Mikor Ty belépett, majdnem elnevette magát, de volt benne annyi jó érzés, hogy csak halványan elmosolyodjon.
- Csak nem sietsz valahová?
- Ez neked öt perc? – vágtam vissza undokul, és a fürdőszobába mentem, hátha a tükör segítségével többre megyek. Utánam jött, és az ajtónak támaszkodva megállt.
- Mit csináltál már megint? – kérdezte, nagyjából olyan hangon, amit az ember csak rendetlen gyermeke megnevelésekor alkalmaz.
- Megpróbáltam fésülködni – jegyeztem meg morgolódva, miközben az istennek se sikerült kihámoznom tincseimet a fésű fogai közül.
- Nem azt – felelte zordan. Mögém lépett és kivette a kezemből a hajkefét, majd óvatos mozdulatokkal megkísérelt kiszabadítani.
- Hát akkor? – érdeklődtem, és hagytam, hogy ténykedjen. A tükörből figyeltem az arcát, ahogy összpontosít a feladatra. Nagyon komolyan vette.
- Be van kötve a kezed.
- Igen – vontam vállat – Nagyjából két napja.
- A másik – azt hitte, megint csak szórakozom vele, pedig isten látja lelkem, tényleg megfeledkeztem már arról a karmolásról. Bár most, hogy így rávilágított, tényleg nem szívesen beszéltem volna neki az esetről. Különösen, mert tisztában voltam vele, mekkora fejmosást kapnék, ha megtudná, hogy nélküle mentem el a farkasokhoz. Nem lenne odáig a boldogságtól, és akkor még finoman fogalmaztam.
- Csak egy kis baleset, semmi az egész.
- Baleset? – húzta fel a szemöldökét, a hangsúlya pedig világosan sejtette, hogy egy szavamat se hiszi.
- Igen, a konyhakéssel.
- A mivel? – kérdezett vissza. Na igen, ennél kitalálhattam volna valami okosabbat is. Ty tökéletesen tisztában van vele, hogy egy személyre sosem főzök, ergo nem csinálhattam semmi olyasmit, amiért szükségem lett volna arra a késre. Zsákutca.
- Felnyitottam a postát – vágtam ki magam, hirtelen jött ötlettől vezérelve.
- A konyhakéssel – tette hozzá szkeptikusan.
Ismét csak a vállamat vonogattam.
- Az volt épp kéznél.
Végzett a hajammal, és a vállam felett átnyúlva a kezembe adta a fésűt, majd elém lépett. A tekintete komor volt, és szinte a vesémbe látott. Néha rühelltem, hogy ilyen jól ismer.
- Teljesen hülyének nézel?
- Nem vagy az apám, Ty – jegyeztem meg. Nem vette a szívére.
- Ha te aggódhatsz, akkor én is.
Ott a pont.
Néhány pillanatig farkasszemet néztünk, végül megtaláltam a legjobb kifogást, hogy elodázzam a kellemetlen kérdéseket.
- Nem azt mondtad, hogy sietnünk kell? Gyilkosság, emlékszel?
Felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
- Nehogy azt hidd, hogy megszabadultál tőlem.
- Nem is reménykedtem – mosolyodtam el, és kikaptam a szekrényből az első kezembe kerülő pulóvert. – Indulhatunk?
Cipőbe, kabátba bújtam, és bezártam az ajtót magunk után. Ahogy lefelé kocogtunk a lépcsőn, az agyam ezerrel pörgött, és minden örömömet, amit amiatt éreztem, hogy egyben láthatom Tyront, kitörölte az aggodalom, hogy vajon mit fogok látni, ha megérkezünk a helyszínre. El sem tudtam képzelni, miért tenne valaki ilyet. Miféle érdeke fűződne bárkinek is ahhoz, hogy lidérceket használva öljön meg embereket? Vagyis nem ez a jó a kérdés. A jó kérdés az, ki lenne képes arra, hogy megtegye? Mert lássuk be, nem túl sok olyan ember rohangászik a városban, aki képes lidérceket magához szólítani. Alig maroknyian vagyunk ilyenek, már ha hihetek Nathalie statisztikáinak, és nem hinném, hogy lenne köztük olyan, aki ilyen hírverést szeretne a fajtánknak. Bár sosem lehet tudni. Rengeteg őrült van szerte a világon. Amilyen szerencsénk van, talán épp egy ilyenbe futottunk bele.
- Min gondolkodsz? – rebbentett fel Tyron hangja, és csak ekkor tűnt fel, hogy már a kocsinál vagyunk. Nem a saját autójával jött, hanem a szolgálatival. A kocsi tetején csendben pihent a piros-kék villogó.
- A helyszínről jössz? – kérdeztem, miközben beültem az anyós ülésre, és becsuktam az ajtót.
- Ezen gondolkodtál? – vonta fel a szemöldökét, miután beszállt mellém, és ráadta a gyújtást.
- Nem – feleltem szemtelenül. – Azon, hogy miért nem hoztál nekem kávét, ha már egyszer hajnalok hajnalán kirángattál az ágyból.
- Ha ott végeztünk, még reggelizni is meghívlak – ígérte, és ráfordult a főútra. – Persze csak akkor, ha jól viselkedsz, és nem mászol a főnököm képébe. Annyi szépet és jót mondtam rólad, hogy még magam se hiszem, csak hogy engedjen egy kicsit körülnézni – pimasz félmosolyt villantott felém a kocsi félhomályában. Legszívesebben bokán rúgtam volna, de jelen helyzetben meg kellett elégednem azzal, hogy nagyon csúnyán nézek rá. Nem mondhatnám, hogy sikerült volna a lelkébe gázolnom.
- Tényleg, mitől enyhült meg ilyen hirtelen? – kérdeztem, ha már a szemmel verés nem jött össze.
Elkomorodott. Már csak ebből is tudhattam, hogy komoly az ügy.
- Ez harmadik ilyen gyilkosság a héten, és ha beleszámoljuk a múlt havi eseteket, akkor már az ötödik – rám pillantott. – Hidd el, ha azt mondom nekik, hogy te segíthetsz, két kézzel kapnak a lehetőség után.
- De nem biztos, hogy tudok segíteni – háborodtam fel egy pillanatra. Vajon mit mondott nekik, mit fogok csinálni? Csak mert kissé kínosan venné ki magát, ha a második eljövetelre számítanának, én pedig ott állok majd, és még csak egy fél gyilkost sem tudok felmutatni. Aztán eljutott hozzám mondatának első fele is. – Mit mondtál, az ötödik? – fordultam felé, amennyire a biztonsági öv engedte. – Erről miért nem szóltál eddig? – szegeztem neki számonkérően.
- Mert a fejesek nem igazán szeretik, ha folyamatban lévő nyomozati információkat osztok meg civilekkel – felelte és elhúzta a száját.
- Civilekkel – morogtam. – Hát ez gyönyörű, de talán nem ártott volna mesélned erről, mikor legutóbb az orrom alá dugtad a helyes kis mappácskáidat. Ha jól emlékszem, akkor nem igazán zaklatott fel a tény, hogy esetleg barackot nyomnak a buksidra.
- Befejezted? – érdeklődött komoran, mire kezdett felmenni az agyvizem.
- Nem! – vágtam rá dühösen. – Legközelebb fogd az aktáidat, és dugd fel a…
- Jól van – adta meg magát. – Bocs, igazad van. Most jó? – pislogott rám jófiúsan.
- Jobb lenne, ha tudnám, hogy komolyan is gondolod – füstölögtem, és durcásan karba fontam a kezem. Nem érdekelt, ha esetleg gyerekesnek tűnök. Mérges voltam rá, mert képes volt eljönni hozzám, a segítségemet kérni, elcipelni hullanézőbe, és utána ilyen fontos dologról nem szólni. Bár ha mélyebben magamba nézek, be kell látnom, hogy jobban teszem, ha inkább csendben maradok. Igazmondás terén az én lelkiismeretem sem hótiszta. Kis mérlegelés után úgy döntöttem, jobb, ha nem feszegetem tovább ezt a témát. Nem igazán voltak meg hozzá az alapjaim. – Tehát mire számítsak? Mennyire szeret engem jelenleg a főnököd?
Halvány mosolyra húzta a száját.
- Ki kell ábrándítsalak, az én főnököm senkit sem szeret, legfeljebb saját magát. Már az is nagy eredmény lesz, hogy nem próbál minket páros lábbal kirúgni a helyszínről.
- Csodás – fújtam nagyot, és kinéztem az ablakon.
Az ébredező város fényei akár még szépek is lehettek volna, ha mondjuk nem hajnali fél hétkor szembesülök velük. Gyűlöltem korán kelni, és még jobban gyűlöltem a tényt, hogy vannak olyanok, akik nálam tovább alhatnak. Ha tehettem volna, a fél napot átalszom, és legfeljebb akkor mászok ki az ágyból, ha ég a ház. De az életmódom sajnos több okból sem kedvezett a lusta disznóvá válásnak, így kénytelen voltam megelégedni a hét órai keléssel, és a ténnyel, hogy egy átlagos munkanapon legfeljebb éjfélre kerülök ágyba. Vagy még akkor sem. Hervasztó.
Ám ahogy befordultunk a következő utcán, és megláttam a piros-kék villogók rengetegét, kezdtem úgy érezni, hogy az életem fáklyás diadalmenet, a meggyilkolt szerencsétlen sorsához képest. Elszégyelltem magam. Azon siránkozom, hogy nem tudom kialudni magam, miközben valakit itt megöltek. Tényleg ennyire sekélyes lennék?
A villódzó fényekben a környék még lepukkantabbnak tűnt, mint amilyen egyébként lehetett. Ez elgondolkoztatott. Azt a két párt egy rendezett, szép kis kertvárosi utcácskában ölték meg, Sully-t a kórházban, most pedig ez. Még csak véletlenül sem lehetett semmiféle összefüggést felfedezni, azon kívül, hogy minddel lidérctámadás végzett. Ez pedig nem sok. Sőt, édeskevés. Kezdett derengeni, hogy Tyron főnöke miért is adta be a derekát, és bizony rá kellett jönnöm, hogy itt bizony tényleg tőlem várják a csodát. A fenébe.
- Tisztázzuk csak – szólaltam meg, miközben Ty beparkolt a kordont alkotó rendőrautók mögé – milyen litániákat is zengtél te rólam annak a nagy embernek odabent? – böktem hüvelykujjammal a ház nyitott ajtaja felé. Vigyorogva fordult felém. Rossz előérzetem támadt. – Megijesztesz. Remélem, nem valami csodatételre számít, mert akkor akár kiszállnom is felesleges innen.
- Ne aggódj, semmi olyasmit nem mondtam neki, amiben ne volnék biztos. – Ez még mindig nem hangzott túl bíztatóan. Azt hiszem, a gondolataim az arcomra is kiülhettek, mert elnevette magát, és hirtelen felindulásból egy puszit nyomott a homlokomra. – Mondom, hogy ne aggodalmaskodj már! Bíz bennem egy kicsit.
- Nem arról van szó, hogy nem bízom benned, csak attól tartok, hogy túlértékeled a képességeimet – néztem rá szigorúan, reménykedve benne, hogy attól talán ő is megkomolyodik kissé. Mit ne mondjak, nem komolyodott. Amikor néhány hónappal ezelőtt megismertem, még azt hittem, hogy egy karót nyelt, kötekedő bunkó, akinek mániája, hogy ugrásra készen lesse a főnöke utasításait. Aztán megismertem, és kénytelen voltam rájönni, hogy az első benyomás sok esetben semmit sem árul el az ember valódi személyiségéről. Erről ennyit.
- Inkább te értékeled alul. De erről most nem fogok vitát nyitni – emelte fel a kezét, hogy belém rekessze a tiltakozást. – Menjünk be és nézzünk körül.
Kiszállt, én meg sóhajtva követtem. Egymás mellett lépdeltünk át a töredezett úttesten, és a felfagyott füvön. Mikor az ajtóhoz értünk, felemelte a sárga szalagot, hogy átbújhassak alatta, így kettőnk közül én voltam az, aki előbb pillantotta meg a holttestet.
Úgy éreztem, mintha a szívem a gyomromba zuhant volna, ahogy felfogtam, kit is látok a csempézette előszoba padlóján feküdni. A lány teste olyan volt, mintha kilúgozták volna. A bőre papír fehér, a szája száraz és vértelen, az ajkak néma sikolyra nyílva, mintha az utolsó pillanatig küzdött volna. Fekete haja szétterült mögötte, megdöbbentő kontrasztot alkotva az arca sápadtságával. Kék szemei élettelenül meredtek a plafonra, a bennük türköződő rettegés tanúsította, hogy valami borzalmasat látott utoljára. És bár sosem kedveltem, most mégis elszorított a torkomat valami, ahogy így láttam, kiszolgáltatva feküdni, arcán a félelem sosem látott kifejezésével.
Ty is megérezhette, hogy valami nincs rendben, mert elém lépett, és szinte már követelőzve nézett az arcomba.
- Faith, mi a baj?
A döbbenettől sokkosan eszembe sem jutott, hogy talán nem túl okos dolog épp egy rendőrökkel zsúfolt lakásban kinyilatkoztatni, hogy ismertem az áldozatot, de a szám önállósította magát, mielőtt az agyam felfoghatta volna, hogy kimondom a szavakat:
- A neve Sarah Draw – nyögtem bénultan – Christian farkasa.

5 megjegyzés:

Panka írta...

ajajaj, egyre nagyobb zűrbe keveredik ez a csajszika...
kíváncsi vagyok a végkifejletre :P :)))

puszikaaa :)))

Katie írta...

Hát arra én is! :))

pusszantalak! :))

Névtelen írta...

mit kerestem, koszonom

Panka írta...

tehát? :D

Katie írta...

Roppant értelmes leszek: he? :D