2010. január 2., szombat

Élet a halál után - 12. fejezet

Most sokkal kisebb volt a feszültség, ezt azonnal éreztem. Suzan az ajtó mellett támaszkodott, és mikor beléptem, rám mosolygott. Nem viszonoztam. Körbe néztem, de láthatóan senki sem akart felnyársalni a szemével, egyedül Sarah állt az ablaknál, elfordulva, mintha rám sem bírna nézni. És bár Gabe még mindig farkas alakban volt, nem morgott, hanem békésen elfeküdt a kopott, zöld szőnyegen. Nem tudtam, mi történhetett az utóbbi tíz percben, de a változást Richter-skálán tudtam volna mérni. Éreztem, hogy Josh megáll a hátam mögött, az ajtó halkan megreccsent, ahogy neki dőlt. A csend egyre hosszabbra nyúlt, én pedig egyre kevésbé értettem a helyzetet, és mivel egyikük sem tervezett megszólalni, kénytelen voltam én megtörni a hallgatást.
- Azt hiszem, elvesztettem a fonalat.
Suzan ellökte magát a faltól.
- Faith, sajnálom, hogy belerángattalak ebbe, őszintén – kezdte, de komoly szavait meghazudtolta az ajkán játszó halovány félmosoly. – Tudom jól, hogy nem volt fair ezt kérnem tőled, de a többiek hajlandóak meghallgatni, ha még mindig úgy gondolod, hogy megéri.
Sarah utálkozva felhorkant, de még mindig nem fordult el az ablaktól. Tehát még sem volt annyira egységes az a fene nagy egyetértés. Karba fontam a kezem, és Suzan felé fordultam beszéd közben, mintha a többiek ott sem lennének.
- Ez mind nagyon szép, de vajon meddig marad így? – tettem fel a kérdést, mire halk mocorgás támadt. - Holnapig? Holnap utánig? Én nem tudom félelemben élni az életemet Suzan, ráadásul fogalmam sincs, mit vártok tőlem. Én nem vagyok Chris. Az egyetlen, amit megtehetek, hogy megpróbálom minél hamarabb kipiszkálni a börtönből, de garanciát semmiért sem vállalhatok.
- Nem is kell garancia…
- Neked talán nem – vágott közbe Sarah, és most végre elfordult az ablaktól. A szemei indulatosan összeszűkültek, ahogy gyűlölködve rám meredt. – De én tudni akarom, mi a biztosíték arra, hogy nem ereszti ránk újra a kis kedvenceit?
A társaságon egyetértő moraj futott végig. Rá néztem.
- Ha ti nem támadtok meg engem, én sem titeket, ez ennyire egyszerű – feleltem, és álltam a pillantását. – Élni és élni hagyni, Sarah. Ismered a mondást?
- Ne dobálózz itt nekem közhelyekkel – fröcsögte. – Engem nem hatott meg a kis szentbeszéded. Szerintem semmi szükségünk arra, hogy egy ember mondja meg nekünk a tutit.
- Mind emberek vagyunk, Sarah – szólalt meg halkan, de nyomatékosan Seven, és válla felett hátra nézett a lányra. – Chris is ezt mondaná.
- Ó a pokolba is! Sosem leszünk már annyira emberiek, mint előtte voltunk, és ezt ti is jól tudjátok!
- Sarah, most már elég – fordult felé Jensen is. – Egy falka vagyunk, összetartozunk, és a falka döntést hozott.
- Én ugyan nem emellett döntöttem!
- Mi bajod van velem Sarah? – kérdeztem, mire úgy pördült felém, mint egy tornádó. Néhány hosszú lépéssel átszelte a szobát, de mielőtt elérhetett volna, Suzan elém állt, a hangja morgásba fulladt.
- Állj le, Sarah – hörögte. – Nincs erre semmi szükség.
- Dehogyis nincs – vágta rá, és már az ő hangja sem volt emberi. Gabe felemelte a fejét a szőnyegről, és feszülten figyelte a két lányt. A többiek is nyugtalanul szemlélték az eseményeket. Láthatóan nem tudták eldönteni, hogy baj esetén kinek is segítsenek.
Míg én a farkasok reakcióit figyeltem, nem arra koncentráltam, ami az orrom előtt történt, és ez hiba volt. Ha nem kalandozom el, talán lett volna esélyem időben előrántani a pisztolyomat, de így menthetetlenül elkéstem. A következő, amire feleszméltem, hogy Suzan fájdalmasan felvonyít. Vér fröccsent a kezemre, a ruhámra, és Suzan az oldalát markolva esett a földre. Nem számított rá, hogy Sarah tényleg megtámadja. Tévedett. Én pedig elhibáztam. Nem határoztam meg a prioritásokat. Nem gondolkodtam, ösztönösem Suzan után kaptam, és nem gondoltam rá, hogy most már nincs senki, aki megvédjen. Sarah elintézte a testőrömet.
Már csak arra figyeltem fel, hogy Josh a nevemet kiáltja. A kezem a fegyver felé indult, de túl ügyetlenül, túl lassan. Hiába, nem volt elég rutinom. A következő másodpercben pedig Sarah elsodort. Karmok téptek a pulóverembe, leszakították a csuklómról a karkötőt, és éreztem, hogy vékony erecskékben csordogálni kezd a vérem. Fájdalmat még nem éreztem, és túlságosan el voltam foglalva a meneküléssel ahhoz, hogy a testemmel törődjek.
A szoba egy pillanat alatt felbolydult, hallottam, amint Suzan odakiált nekik, hogy védjenek meg, de azt is felfogtam, hogy egyikük sem mozdul. Felhúztam a térdeimet, és páros lábbal hasba rúgtam Sarah-t. Nem volt elég lendületem, ahhoz, hogy kárt okozzak, vagy akár csak fájdalmat, de arra elég volt, hogy lelökjem magamról. És most már észnél voltam. Nem törődtem azzal, hogy megkíséreljek talpra vergődni, inkább oldalra fordultam, hogy előránthassam a pisztolyt, és mire Sarah újabb lendületet vett, már a szeme közé céloztam.
Megállt, mintha belemerevedett volna a pillanatba. Felém hajolva, kimeresztett, tíz karommal, zihálva nézett farkasszemet velem. Vér dobolt a fülemben, a szívem őrülten kalimpált, és űzte, hajtotta az ereimben az adrenalint. És bár még mindig alatta feküdtem, a pisztolyt nagyon szilárdan szegeztem a mellkasára. Ilyen távolságból még csak céloznom se nagyon kellett ahhoz, hogy eltaláljam.
- Nem mered – hörögte, de a bátor szavak ellenére nem moccant.
- Ne hidd – feleltem, még mindig a levegőt kapkodva, legalább olyan mozdulatlanul, mint ő. Megpróbálhattam volna talpra állni, de ha csak egy pillanatra félre nézek, újra rám vetette volna magát. Éreztem, ahogy többiek tétován állnak körbe minket, nem is tudva igazán, mit tegyenek. Hallottam, ahogy Suzan fuldokolva, szörcsögve szedi a levegőt. Nem volt most erre idő. És bár tudtam, hogy elég merész húzás részemről, mégis meg kellett próbálnom: - Mit ácsorogtok? – förmedtem rájuk, bár fogalmam sem volt, hogyan reagálnak a parancsoló hangnemre. Chris-től eltűrték, ez nyilvánvaló volt, de én nem tartoztam a falkához. Csak a falkavezér húga voltam, ami nem jelentett semmit. Ha jelentett volna, Sarah meg sem kísérel rám támadni az előbb. – Ha nem akarjátok, hogy lelőjem, akkor sürgősen szedjétek le rólam!
Ez végre hatott. Kay és George egyszerre nyúltak a lány két karja felé, aki most már nem próbált ellenállni. Hagyta, hogy a két fiú arrébb vezesse, és közben nem szólt egy szót sem.
Néhány pillanatig még mozdulatlanul feküdtem, aztán még mindig a pisztolyt szorongatva talpra ugrottam, és Suzan mellett térdre estem. A gyomrára szorította a kezét, és mikor meglátta az arcomat, halványan elmosolyodott, de látszott, hogy ennek ellenére komoly fájdalmai vannak.
- Szép volt – próbálkozott, de hangja megbicsaklott.
- Hívok mentőket – mondtam halkan, miközben kisimítottam a szemébe hullott szőke tincseket. Csak a fejét rázta.
- Felesleges, néhány óra és kutya bajom.
- Biztos? – kérdeztem azért aggódva, bár többször láthattam saját szememmel, ahogy Chris ennél súlyosabb sérülésekből is magától felépül.
- Persze – biccentett, és lehunyta a szemét. Most egy kiadós alvásra lesz szüksége, hogy a teste minél hamarabb befoltozhassa a károkat.
- Rendbe jön? – kérdezte mellém térdelve Josh, és a hátamra simította a tenyerét.
- Igen, de most egy darabig nem szabad ugrálnia.
- Te jól vagy?
Seven szőke feje volt a következő, aki felbukkant a másik oldalamon, és furcsa módon nem ugrottam arrébb ijedtemben. Nem mintha megbíztam volna bármelyikükben is, de valami azt súgta, hogy ma estére nekik is elég volt ennyi izgalom.
- Gyerünk Suz, mutasd – szólalt meg halkan, mire a lány elhúzta a kezét a sebről, bár a szemét nem nyitotta ki, és mikor Seven felemelte a vérbe ragadt pólót, szaporábban kezdte szedni a levegőt. A fiú felszisszent, és megpördült térdeltében, hogy Sarah-ra nézhessen. – Nem egyszerűen félrelökted! – sziszegte – Meg is ölhetted volna!
De Sarah-t láthatóan nem hatotta meg a vád. Csak vállat vont.
- De nem tettem.
Felálltam, és rászegeztem a fegyvert. Hirtelen néma csend támadt a szobában.
- Én viszont még mindig megtehetem, ezt ne felejtsd el – néztem rá a pisztoly csöve mentén.
- Chris kicsinál, ha megteszed – vágott vissza, de nem mondhatnám, hogy meghatottak volna az érvei.
- Az lehet – vontam vállat most én közönyösen. – De ha nem vagy képes visszafogni magad, amíg ez a lehetetlen helyzet meg nem oldódik, lelőlek. A többit meg majd elintézem a bátyámmal négy szem közt.
Sarah rám mordult, megfeszült Kay és George keze között, de ekkor a legelképesztőbb dolog történt, aminek valaha is tanúja voltam. Gabe lassú, egyenletes léptekkel megindult felém, ezüstszínű szőre csak úgy hullámzott a lépései ütemére, majd mellém állt, és egyértelműen rávicsorgott Sarah-ra. A többiek legalább annyira megdöbbentek, mint én, és számukra valószínűleg még egyértelműbb volt az üzenet, mint nekem, de a lényeget én is értettem: ha megint próbálkozik, Gabe-vel is meg kell küzdenie.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva könnybe lábadt a szemem, és előrenyúltam, hogy megsimogassam Gabe durva szálú bundáját. A farkas marja olyan magasan volt, hogy le se kellett hajolnom, ahhoz, hogy megérinthessem a nyakát.
- Köszönöm – suttogtam neki, de tudtam, hogy a szobában mindenki hallotta.
- Gabe – szólalt meg Sarah kerekre tágult szemekkel – mi a fenét…
- Vége van Sarah – mondta Seven, és ő is mellém lépett. – Most már tényleg elég legyen.
A lány körbefordult, kereste a társai pillantását, de ezúttal senki sem állt mellé.
- Hát jó – villámgyors mozdulattal kitépte magát fogva tartói kezéből. Jensen Sevennel együtt lépett elém, egyszerre mozdulva, mintha csak koreografálták volna. Sarah szeme a két fiú mögött rám villant, felmordult tehetetlen dühében, és a szoba ajtajához csörtetett. – De aztán ne mondjátok, hogy én nem mondtam meg előre – vetette még oda, majd kivonult az előszobába felkapta a cipőjét és bevágta a bejárati ajtót.
A ránk szakadt csendet végül Theresa törte meg.
- Nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét, és metsző tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ne kezd te is – szólt rá Seven, miközben arrébb lépett előlem, és újra Suzan mellé térdelt. – Hé, Suz – szólította meg gyengéden, miközben a karjába emelte. – Gyere, ideje aludni egy kicsit.
Széles háta eltűnt Chris hálószobájában, majd ágyneműsuhogást hallottam, ahogy ágyba fektette és betakarta a lányt. Elfogott a bűntudat, úgy éreztem, én is felelős vagyok azért, hogy Suzan megsérült. Nem kellett volna ingerelnem Sarah-t, akkor biztosan nem támadt volna rám, és akkor Suz sem akart volna megvédeni. Ráadásul Sarah miattam került szembe a saját falkájával. Nem lett volna szabad döntésre kényszerítenem őket. Szó nélkül a levegőben lebegett, hogy választaniuk kell Sarah és köztem, és ezt a tényt Gabe választása csak még egyértelműbbé tette. Lenéztem az oldalam mellett álló hatalmas, gyönyörű farkasra, és egyszerűen nem értettem a döntését. Miért állt mellém? Mi okból változhatott meg ilyen gyorsan a véleménye, hiszen mikor megérkeztem, még ő volt a leginkább ellenem.
Megérezte, hogy nézem, és felpillantott rám. Intelligens, emberi barna szemekkel, de hiába kérdeztem volna meg, válaszolni nem tudott volna. Talán majd ha visszaváltozott. Már ha hajlandó akkor még beszélni velem. Ahogy a szemembe nézett, a tekintete tiszta volt, a választása tudatos. Halkan, beszédesen felmordult, mintha mondani akarna valamit, és hideg orrával finoman megbökte a tenyeremet. Tudta jól, mit tett, tisztában volt vele. Valami miatt kiérdemeltem Gabe bizalmát. Reméltem, hogy nem kell majd csalódnia bennem.
Seven lépett ki Chris szobájából, és halkan becsukta maga után az ajtót. Körbenézett a társaságon. A kedélyek már valamelyest lenyugodtak, de még mindig elég feszült volt a légkör. Oda léptem hozzá, és félig-meddig suttogva kérdeztem:
- Tehetek érte esetleg valamit?
Halványan elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Néhány óra alvás és kutya baja se lesz. Neked viszont nem ártana bekötözni a karodat.
Az elején nem értettem miről beszél. Aztán lenéztem a kezemre, és megpillantottam a cafatokban fityegő ruhaujjamat, és az anyag alatt átsejlő hosszú karmolást. Eddig fel sem tűnt, nem is éreztem. Most viszont, hogy ránéztem, rögtön sajogni kezdett. Miért van az, hogy egyes sérülések sokkal rosszabbnak tűnnek, ha figyelmet fordítunk rájuk?
- Semmiség – ráztam a fejem. – Majd otthon elintézem.
- Ugyan, ne gyerekeskedj! – Még hogy én?! – Gyere csak – szelíden a hátamra tette a kezét és a fürdőszoba felé kormányzott.
- Faith – szólt utánam Josh, még mindig az ajtónak támaszkodva, aggodalmas szemekkel nézve utánam.
- Semmi gond – mosolyodtam el, reményeim szerint megnyugtatóan. – Mindjárt jövök, és mehetünk.
Hagytam, hogy Seven a picike fürdőbe vezessen, és leültessen a kád szélére. Hátat fordított nekem, és egy orvosi táskát varázsolt elő a mosdó alatt kis szekrénykéből. Letette a lábam mellé, és ahogy kinyitotta, látszott, hogy itt aztán alaposan fel vannak készülve mindenre. Még steril tűk is voltak, valamint orvosi cérna, ha valakit esetleg varrni kellene.
- Ti aztán mindenre gondoltok – jegyeztem meg, mire csak elmosolyodott. Nagyon hasonlított Chrisre, épp olyan magas volt, a haja szőke, és hasonló stílusú, mint a bátyámnak, a szeme viszont szürke, mint Gabe bundája. Az arca fiatal, talán nem is lehetett nálam idősebb, a tekintete viszont érett és szomorú.
- A saját találmányom – mondta, de a hangjában nem hallatszott büszkeség. – Az orvosin tanultam, mielőtt… a baleset történt. Már csak fél évem volt hátra a diplomáig.
Valamilyen átlátszó fertőtlenítőszert öntött a kezében tartott vattacsomóra, és a végig húzta a párszor a karmoláson. Megrándult az arcom, ahogy fertőtlenítő belemart a sebbe. A szavai ott keringtek a fejemben, és rettenetesen megsajnáltam. Ahogyan mondta, az teljesen tárgyilagos volt, mintha már nem is érdekelné, de a pillantása elárulta, hogy nagyon is tisztában vele, mennyit vesztett, és hogy még mindig bánja. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem akartam közhelyes, vagy túlságosan is érzelgős lenni. Végül ő volt az, aki megmentette a helyzetet.
- De így legalább hasznos és értékes tagja lehetek a farkas-társadalomnak – mosolyogott, én pedig hálásan visszamosolyogtam.
- És még mondja valaki, hogy nincsenek rejtett mélységeid.
- Ahogy mondod – technikásan megkötötte a karomra csavart gézt. – Kész is.
- Köszönöm.
- Szívesen – biccentett, miközben visszapakolt mindent a táskába. – Gondolom, már indulnál – nézett rám, mintha a vesémbe látna. Ezt bizony nem tagadhattam. Minden vágyam volt végre hazamenni, és magamra zárni a lakásom ajtaját.
- Szerinted tartanom kellene Sarah-tól? – kérdeztem, és nem mozdultam a kád széléről.
Halkan felsóhajtott, felém fordult, és a mosdónak támaszkodva karba fonta a kezét.
- Sarah elég forrófejű, nem tudni, mi lesz a következő lépése.
- Hát ez igazán megnyugtató – jegyeztem meg, a hangomon átütött az irónia.
- Figyelj, ha bármi baj van, csak hívj – valahonnan tollat és papírt varázsolt elő, és ráfirkantott néhány számjegyet. – Ne engedd be, ne nyisd ki az ajtót, csak telefonálj, és valamelyikünk perceken belül ott lesz.
Az ajtómra gondoltam, amin Sully támadása óta nem működött rendesen a zár. Nem voltak illúzióim afelől, meddig tarthatná vissza Sarah-t egy rozoga ajtókeret, meg az elgörbült zsanér.
- És ha nem értek oda időben? – néztem a szemébe, és láttam, hogy pontosan tudja, hová akarok kilyukadni. Ha nem érnek oda, és nem lesz más választásom, kénytelen leszek megvédeni magam. – Seven, te is tudod, hogy én nem állhatok le iszap birkózni vele. Lelőni meg valahogy nem szeretném. Nem aludnék túl jól utána, gondolom megérted.
Elhúzta a száját.
- Ha tényleg nem lenne más választásod…
- Ha lenne, nem tenném meg, remélem, tudod – néztem rá komolyan. Most volt az első alkalom, hogy valamelyikük hajlandó volt végig hallgatni. – És bármit is gondoltok, bárhogyan is hiszitek, de nem én öltem meg Sully-t. Sose tettem volna ilyet.
Zavartan a hajába túrt, és nem nagyon akaródzott neki a szemembe nézni. Kínos volt neki a téma, nekem viszont muszáj volt kimondanom végre. Még akkor is, ha nem hiszi el, még akkor is, ha nem mond egy szót se a többieknek. De legalább egyiküknek tisztában kellett lennie vele, hogy nem öltem meg a falkatársukat.
- Seven, nem bántanálak titeket. Félek tőletek, de ha kikerültök, én is kikerüllek benneteket. Nekem aztán nem hiányoznak az életembe ilyen, és ehhez hasonló összetűzések.
- Hiszek neked Faith, csak… - felsóhajtott, és nem folytatta.
- Csak hűséges vagy a falkához, értem én – fejeztem be helyette, mire végre rám nézett. Talán nem gondolta, hogy ilyen hamar átlátom a helyzetet. – Csak arra kérlek, próbáld velük megértetni, ha teheted.
- Megpróbálhatom.
- Kösz – mosolyogtam rá, bár nem teljes szívből. – Nem vagyok az ellenségeket. Amint Chris visszajön, eltűnök, az életetekből, és többet hallanotok sem kell rólam, rendben?
Megváltozott az arckifejezése. Egy pillanatig úgy nézett rám, mint egy értetlen gyerekre.
- Hiányzol neki – mondta, és olyan mindent tudó, öreges pillantással nézett rám, hogy el kellett fordítanom a tekintetemet. – Nem akarta, hogy ilyen rossz legyen a viszonyotok. Soha sem akarta. Azt mondta, megöli Sully-t, ha bántani mer téged.
- Még is képes azzal vádolni, hogy én öltem meg – kaptam fel a fejem ingerülten. – Tudja jól, hogy nem én tettem, még sem hisz nekem! Ha választania kellene köztem és köztetek, titeket választana.
- Ugyan már, Faith! – legyintett dühösen. – Egy pillanat alatt eldobna minket, csak kérned kellene!
- Nem értünk egyet.
Álltam a tekintetét, végül ő volt az, aki megelégelte az értelmetlen szópárbajt.
- Ahogy gondolod – egy mozdulattal visszahajította táskát a mosdó alá, és kilépett a fürdőszobából. Néhány percig csak ültem ott, minden egyes szavát újra végig pörgetve a fejemben. „Egy pillanat alatt eldobna minket…”. Én nem hittem benne. Láttam Christ, beszéltem vele. Nagyon is jól tudtam, hogy érez, és kétség sem fért hozzá, most már a falkájához húz a szíve. Én meg csak kerékkötő voltam, aki feldúlta az új családja békéjét.
- Faith. – A hangra felkaptam a fejem. Josh állt a fürdőszoba ajtóban, arcán csendes aggodalom tükröződött. Nem kérdezte jól vagyok-e, vagy hogy mi a baj. Azt hiszem, az arcom mindent elárult. Felém lépett és a kezét nyújtotta. – Gyere, menjünk innen.
Ujjaimat az övébe fontam, és hagytam, hogy átvezessen a nappalin. Nem köszöntem senkinek, ahogy ők sem vettek tudomást rólam. Egyedül Gabe és Seven néztem utánam, és a farkas mintha halványan biccentett volna felém.
Ahogy kiléptünk az ajtón, elfogott a reszketés. Josh mozdult, hogy átöleljen, de kiléptem a karja alól, és gyorsan lekocogtam a lépcsőn. Nem mintha nem esett volna jól a karjába bújni, de tudtam, hogyha most vigasztalni kezd, ha túlságosan is együtt érez, el fogom sírni magam.
A volán mögött ültem, mire utolért, és éppen hogy csak beszállt, padlógázzal indítottam. Úgy éreztem, jelenleg nem kerülhetek elég messze a bátyám falkájától.

3 megjegyzés:

Panka írta...

*tapsvihar*
Hát szívem, név az van bőven. De hősiesen helyt állsz mindenféle pesztrálás ellenére, szóval le a kalappal!

Puszika*.*

Katie írta...

Köszönöm szépen :D
Már csak abban reménykedek, hogy nem kell majd fél percenként visszaolvasnom, hogy akkor most kit hogy is hívnak? xD
Asszem egyszerűbb lesz, ha írok egy listát xD

Pusszantalak :))

Panka írta...

Najam, az lehet, hogy nem ártana. Én már tuti keverném az aranyhal-agyammal xD