2013. szeptember 9., hétfő

Csak csendesen...


Nem fűzök hozzá semmit, hiszen úgyis pontosan tudjátok, mit jelent, és miért tetettem ki!
Talán engem is törölnek, amiért a blogomra posztolok? Nos, meglássuk... 

2013. augusztus 11., vasárnap

Borbás Edina - Hullámok csapdája

Amikor egy könyvet túl hangzatos jelzőkkel illetnek, hajlamos vagyok kételkedve hozzáállni a dologhoz. Nem volt ez másként Borbás Edina Hullámok csapdája című könyvével sem, amit úgy reklámoztak, hogy ez lesz a „nyár strandregénye”.

Ezek után különösen kíváncsi voltam rá, hogy a nagy reklám és a kissé gyermeteg borító vajon tényleg olyan remek könyvet takar-e, mint azt állítják.  Alapvetően nem igazán olvasok ilyen típusú könyveket, és a „valóság-show” kifejezésre kissé a számat is elhúztam. Biztosan akarom én ezt?

Aztán megérkezett a könyv, legnagyobb meglepetésemre az írónő által dedikálva, de akkor hirtelen még nem estem neki. Pár nap múlva egyébként is nyaralni indultam, és egy strandregényt ugyebár strandon illenék olvasni, így elvittem magammal, és a napernyő alatt heverészve belekezdtem.

Már az első oldalakon megfogott a könnyed stílus és a remek humor, ráadásul tetszett Arabella narrálása, annak ellenére, hogy én általában a kissé keményebb, határozottabb hősnőket szeretem. Ari azonban olyan aranyos, nagyszájú és életvidám jelenség volt, akit egyszerűen képtelenség volt nem kedvelni. A történetet nagyrészt az ő szemén keresztül látjuk, bár volt egy-két kitekintés, így a háttérben folyó eseményekkel is tisztában lehetünk.

Kifejezetten tetszett a valóság-show felépítése és elgondolása, kissé meg is könnyebbültem, ugyanis tartottam tőle, hogy ilyen Való Világos történetet kapunk, csak épp egy nagy luxushajón ringatózva. De az, hogy a játékosoknak semmiféle fényűzésben nem lehet részük a játék alatt, sőt, keményen dolgozniuk is kell, egyből szimpatikusabbá tette a témát.

A könyv felében igazából még fel sem szállunk a hajóra, de nekem tetszett ez a típusú felvezetés, ugyanis így a többi karaktert is jobban megismerhettük.

Edina okosan tette, hogy mindössze nyolc játékost és a stáb fontosabb tagjait mozgatta, mert így mindegyik figurának igazi jelleme és egyedi vonásai lettek, ami talán 15-16 fős játékos-gárdával nehezen lett volna megoldható.

Arabellán kívül több szereplőt is megkedveltem, például Suzit a nagy szájával és a gettós modorával, vagy Toby-t, aki állandóan viccekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Edina szinte minden szereplőjének múltat és személyiséget adott, és ezt nagyon köszönöm! A papírmasé figurákkal képtelen vagyok azonosulni.

Daviddel egyelőre nem igazán tudtam mit kezdeni. Olyan, mint az időjárás, állandóan változik, és legalább annyira kiszámíthatatlan is. Arabellával előadott szappanoperájuk olykor tényleg olyan volt, mintha valamelyik brazil sorozatból vágták volna ki, és néhány túlságosan is érzelmesre sikerült párbeszédnél szinte hiányoltam, hogy nem jelenik meg a színen Esmeralda. (Főleg Bob és Samantha párosa keltette bennem néha a „túl sok” érzetét).

A krimi-szál egy leheletnyit csillant csak meg, nem is volt olyan eget rengetően brutális, de ebbe a történetbe nem is kívánkozott a sok vér és erőszak.

Azért meg kell jegyeznem, hogy borítót én már túl „csajosnak”, „strandosnak” tartottam, és elképzelhető, hogyha csak úgy meglátom a könyvesboltban, nem viszem magammal, mert kissé egyszerű és gyerekes. A tipikus szőke, nagymellű cicababa rajta pedig nem is hasonlít Arabellára, akinek ráadásul „oroszlánsörénye” van, amit a könyv folyamán többször is kiemelnek.
Valamint a könyv kötése miatt kissé mérges vagyok, ugyanis nagyjából kettőt lapoztam benne, és az első fejezet úgy, ahogy van, darabokra hullott, pedig én aztán tényleg nem bánok barbár módon a könyveimmel. Talán csak pont hibás példányt fogtam ki, mindenesetre fáj a szívem miatta, mert tényleg jó könyv, ráadásul dedikálva is van.

Összegezve azt kell mondanom, nekem igazán kellemes csalódás volt ez a könyv – kikapcsolt és magával ragadott, és valóban joggal nevezhet a nyár egyik legjobb strandkönyve díjért. Engem meggyőzött és kíváncsian várom a következő részt.


Ajánlom mindenkinek, akár nyaralásra, akár a hűs szobába, mert mindenképpen üdítő élmény. 

2013. augusztus 6., kedd

Elmélkedés: Magyar író magyar írótól olvas - Veszélyes vizek

Tegyük fel, hogy alapvetően rengeteget olvasunk, és néha szeretjük megírni a véleményünket az aktuális olvasmányainkról. Tegyük fel, hogy mellette, mondjuk, még irkálunk is. Aztán tegyük fel, hogy alapvetően halmozottan hátrányos helyzetünket még azzal is tetézzük, hogy képesek vagyunk megjelenni nyomtatásban. Na, nem azt mondom, hogy írók leszünk, csak hogy kicsit nagyobb és több polc lesz otthona a firkálmányainknak, mint általában.
Ettől, ugye, még mindig ugyanannyira szeretünk olvasni, sőt ugyanúgy szeretünk véleményt írni az olvasott könyvekről. Ez nem is gond addig, amíg külföldi írók könyveit olvassuk, és esetleg egyszer-egyszer negatívan nyilatkozunk. De óhatatlan, hogy magyar íróként más magyar író könyve is a kezünkbe kerül, és ez sem problémás… addig a pontig, míg úgy nem érezzük, hogy bizony, a kolléga/kollegina könyve nekünk sajnálatos módon nem fekszik.

A helyzet meglehetősen kellemetlen, több szempontból is. Az egyik szempont az alapvető blogger-probléma: Ha rosszat írok egy magyar író könyvéről, azt óhatatlanul az író is látni fogja, és jobb esetben csak ő sértődik meg, rosszabb esetben habzó szájú rajongók hada kezd dörömbölni képzeletbeli ajtónkon, hogy mégis hogy képzeltük ezt?
A másik szempont az bloggerből lett író/íróból lett blogger problémája: Ha rosszat írok a másik író könyvéről, könnyen megeshet, hogy az író rajongói, vagy akár maga az írói is, nemes egyszerűséggel féltékenységgel vádol.
Lehet az a poszt, bejegyzés, vélemény akármennyire objektív, száraz és mindenféle személyeskedéstől mentes, nem tudjuk kikerülni, hogy néhányan azt mondják, azért írtunk elmarasztaló kritikát, mert tartunk a konkurenciától, esetleg direkt kerestünk még a kákán is csomót, és passzióból kötöttünk bele mindenbe. Mivel már kikerültünk a „csak blogger” státuszból, az olyan mondatok, mint, hogy „akkor reklamálj, ha te is megírsz 300 oldalt”, érvényüket és aktualitásukat vesztik. Ilyenkor a legkézenfekvőbb magyarázat a rajongók részéről, hogy bizony, mi galádak, féltékenyek vagyunk kedvencükre.

Mi tehát ilyenkor a teendő? 

Inkább nem mondani semmit, vagy jobbat, pozitívabbat nyilatkozni, mint az valójában gondoljuk? Hiszen szándékosan senki sem akar konfrontálódni senkivel, illetőleg megbántani a másikat, és igyekszik elkerülni az értelmetlen csatározásokat is. De vajon inkább a hallgatás a jobb, a béke és nyugalom megőrzése érdekében, vagy a tényleges véleményünk felszínre hozása, ami esetleg háborúskodásokat eredményezhet? Őszinték legyünk, vagy kíméletesek?


Kicsit huszonkettes csapdájára hajaz a helyzet, és valószínűleg nincs olyan megoldás, melyben a kecske is jól lakik, de a káposzta is megmarad.
Természetesen a legtöbb, intelligens író bármilyen helyzetben tudja normálisan fogadni a kritikát, és többségében nem tehet arról, ha valamelyik rajongója túl komolyan veszi a szerepét.

Mindenesetre ez a téma érdekes kérdéseket vet fel, amikre nyilván nem én fogom megtalálni a válaszokat, de egy ideje már piszkált belülről ez a gondolat.

Lehet, hogy nagyrészt azért nem olvasok magyar íróktól, mert nem tudom, hogyan mondjam meg, ha esetleg nem tetszik az adott könyv? Hm… Talán tudat alatt ez is szerepet játszik, de azért lassan megpróbálok kitörni a komfortzónámból. 

Abban azonban, hogy a véleményeimet nyilvánosan is meg fogom-e írni, még nem vagyok biztos. 

2013. július 11., csütörtök

Anne McCaffrey - Sárkányröpte

Az utóbbi években rengetegszer olvastam újra ezt a könyvet, eddig valahogy mégsem született róla értékelés, magam sem értem, miért, hiszen imádom.
Emlékszem, mikor apukám kölcsön kapta egyik kollégájától, elolvasta, és a kezembe nyomta, hogy ezt nekem is mindenképp olvasnom kell. Apának jó ízlése van a könyvek terén, szóval belevágtam… Aztán egészen addig nem tettem le a könyvet, amíg ki nem olvastam. Egészen hajnali háromig. Ráadásul közben összecsomagoltam, kocsiba ültem, és leutaztam Ausztriába (kocsiban általában nem tudok olvasni, de ez most nem igazán hatott, meg, még a hányingerrel sem törődtem, csak faltam a sorokat).
Aztán hamarosan újra olvastam – és megint, és megint. Minden évben legalább egyszer, ha nem kétszer újraolvasom ezt a könyvet, és még mindig nem tudom megunni. Egyszerűen varázslatos.

Anna McCaffey egy csodálatos írónő. Sajnos már nincs köztünk, de életműve, a Pern sárkánylovasai sorozat halhatatlanná tette a nevét a fantasy irodalomban. Úgy érzem, nálunk méltatlanul sikkadt el mind az írónő, mind a sorozat, melynek eddig megjelent köteteit a Delta Vision kiadó jegyzi.

Fülszöveg:
„Hogyan menthet meg egyetlen lány egy egész világot?
Benden Sárkányfészek lovasainak szemében Lessza nem más, mint egy rongyos szolgáló. Fél életében azokat szolgálta, akik elárulták az apját és elbitorolták földjeit. Most azonban eljött az idő, hogy Lessza ledobja az álcát, és visszaszerezze, ami jogosan az övé.
Minden megváltozik, amikor találkozik a sárkánykirálynővel. A kialakuló kötelék örökre megváltoztatja mindkettejüket, és védelmet nyújt, amikor évszázadok óta először a világukra tör a külvilági fenyegetés, amely esőként záporoz a földre, és mindent felemészt, amihez csak hozzáér.
Valaha a sárkányok és lovasaik óvták a Pernt a gyilkos szálaktól, de manapság alig maroknyian vannak csupán. Lesszának saját és sárkánya életét kell kockára tennie, ha meg akarja menteni a világát.”

A történet sokkal árnyaltabb, mint az a fülszöveg sejteti, és félre értés ne essék: ez nem Eragon, és társai! Ez volt az „Eragon és társai” alapja, hiszen McCaffrey már akkor tudta, mi is a dörgés, mikor még senki sem írta meg így a sárkányok történetét. Akkor, mikor még senkinek eszébe sem jutott ilyesmi.
Az első oldalakon túl kell jutnunk egy történelmi, helyrajzi ki-kicsodán, ami bevallom, nekem is kicsit nehezen csúszott elsőre. Mi a Pern, mik a szálak, mi a vörös csillag… Az elején kicsit soknak, és talán túl bonyolultnak is tűnhet, pedig nem az. Csak tovább kell haladni, és minden azonnal világossá válik.
Az epilógus után a történet egyből hangszínt vált, és a stílus beránt minket egy olyan elképesztő világba, mely minden részletre kiterjedően kidolgozott. McCaffrey nagyon tud világot építeni, és egyszerűen olyan érdekfeszítően ír, hogy a másnál talán unalmasnak tűnő leírások itt hihetetlenül izgalmasnak tűnnek. Mintha minden egyes szónak és mondatnak jelentősége lenne.

A sárkánylovasok népe kihalóban van. Szálakkal már évszázadok óta nem találkozott senki, ezért a sárkányok feladatukat vesztették, alaposan meg is fogyatkoztak, és sok évvel ezelőtt valamiét egyik napról a másikra kiürültek a sárkányfészkek – egyedül a Bendeni fészek maradt meg, de már ők is rettenetesen kevesen vannak. Senki sem ismeri a múlt titkait, senki sem hisz már a szálakban, melyek borzalmas pusztítást képesek előidézni, megölve minden szerves dolgot, amire csak lehull ezüst spórájuk.
De ekkor F’lar és Mnement rátalál Lesszára, akit tizenegy éve csak a bosszú éltet, és akinek sárkányvér csörgedezik az ereiben. A lány már nem hisz senkiben és semmiben, de nem fél a sárkányoktól, és hajlandó elmenni F’larral, mikor az a sárkányfészekbe hívja, hogy a kikelő királynő sárkányúrnője legyen.
Amit imádok ebben a könyvben, az a társadalom felépítése. Kik azok a sárkánylovasok, ki a sárkányúrnő, milyen az élet a sárkányfészekben, milyenek is valójában a sárkányok… hogyan élnek az emberek a sárkányfészken kívül. A problémák valósak, a társadalom berendezkedése minden apró részletig kidolgozott és alapos, így minden konfliktus jól érthető.
A karakterek nagyszerűek, és mindenkinek megvan a maga helye, bár én természetesen Lessza és F’lar részeit szerettem leginkább olvasni.
Forrás. sfmag.hu
És persze itt vannak a sárkányok… Minden egyes olvasás után belém hasít, hogy én is szeretnék egy sárkányt! Egy arany királynőt, mint Ramoth! Egyszerűen tökéletesek! Hatalmas, erős, tiszteletet parancsoló lények, akiket a kikelés pillanatától a lovasához köt a halálig tartó hűség és szeretet.
Kikelés után a sárkány választ magának lovast, és utána minden bizalmával ahhoz az egyetlen emberhez ragaszkodik. Gyönyörű az egész, ahogy maga a kapcsolat is, amit McCaffrey leír.

Ez valóban az a könyv, amit olvasni kell. És bár a sorozat többi részét is olvastam és szeretem, valahogy mégis a Sárkányröpte az, amit bárhol, bármikor képes vagyok újra és újra olvasni.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti a sárkányokat! Csak azután vegyétek a kezetekbe az Eragont, hogy elolvastátok ezt a könyvet, és érteni fogjátok, miről beszélek, mikor azt mondom, McCaffrey a sárkányok ősanyja. Nélküle valószínűleg most nem lenne az a sok sárkányos könyv, amit olyan nagy rajongás övez. Úgyhogy tessék rajongani érte is! Megérdemli!



U.i.: A fejezetek elején lévő balladákat imádom. Kívülről tudom az összeset, tökéletesek!